Feketemosó: Bébilépés – Mezítláb a Parlamentben 17.

Apám persze nem volna büszke rám, ha pontosan tudná, miben áll az álommeló, de elmondhatom társaságban, hogy „könyvekkel foglalkozom” – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I., Brexit II., Milleniumi dolgozó I., Milleniumi dolgozó II., Milleniumi dolgozó III., Milleniumi dolgozó IV., Kutyára kamion, Ipanema, Sörszag, Kis Fátra, Kacsamesék, Nincs vége, Itt a farkas, Bűz van, babám, Kevesebb pofa, Vékony jég

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Másodszor ülök be ebbe a fekete Arteonba úgy, hogy a világvége lüktet a fülemben. Puhán csukódik az ajtó. A füstüveg és a klíma miatt a sötétebb kocsibelsőben egy másik évszak fogad. Felém hajol a sebváltó fölött, bal keze a kormány tetején, jobb kezével a biztonsági övön lazít. Nem megcsókolni akar, de a mozdulatban benne van a lehetőség, ha élnék vele. Nem élek. Helyette a lábamhoz dobott sporttáskát rendezem, hogy kényelmesebben elférjen a térdem. Tehettem volna hátra is, de csak megállt a ház előtt, azonnal anyázni kezdett egy kisteherautó, s mivel a Demszky-karók miatt nem tudtam kényelmesen kinyitni az anyósülés felőli ajtót, eltartott egy darabig.

A magyar sofőr helyszűkében veszélyes állat.

Asztagh szórakozottan kioldja a vészvillogót, indexel, és a mögöttünk jövő látványos megelégedésére megindul a Kőfaragón felfelé. Hátraint, hogy kösz, és felhúzza az ablakot. Talán nem intett be. A szoknyám felgöngyölődött csípőig, ahogy becsusszantam. Farmerbe már nem volt idő átvedleni, épp csak bedobáltam a táskába, ami reggel kimaradt, és rohantam is lefelé. Utálom a kapkodást.

Általában max kettőig vagyunk benn a Kimérában, sőt, pénteken már délben elereszt a kisfőnök, ha nincs program. A rugalmas munkavégzés azt jelenti, a délutánjaim és a hétfő-kedd home office, de bármikor kér, maradnom kell. Nyilván ma sem jött össze, hogy délben lelépjek, mert az újrakiadott Bordi Pál-könyvekért beugrott a szerző, és hát ötletei támadtak, a kiadónak meg felesleges költségei. Tavaly kitalálta, hogy az úszás filozófiájáról szóló korszakos opuszt a Gellért gőzében kellene bemutatni. Ilyenkor jövök én, és hihető akadályokat gördítek a beszélgetésbe, hogy ne a szerencsétlen szerkesztőnek kelljen megértetni, hogy nem, ettől nem fog jobban fogyni a könyved, Bordi. A CD-melléklettől sem. Ha a színészbarátaid felolvasnak belőle szívjóságból, az nagyon is rendben való, de a szívjóság+Áfa már nem fér bele. Aztán fél évvel, négy bemutatóval és pár rohadt drága Bookline-bannerrel később visszahalljuk, hogy a kiadó miatt nem fogy jól a könyv. Mert nem voltunk hajlandók Bordi fürdőgatyás képét tenni be könyvjelzőként a példányokba, pedig akkor mint a cukrot. Bordi nem egy botrányhős, csak elkényeztette az Alexandra Kiadó a kétezres években, amikor még bor, búza, focipálya is tartozott a portfólióba, és teljesen belefért az is, hogy ez a deresedő szexszimbólum megtöltse a Kongresszusi Központot. Egykori olimpikon, a Nők Lapja ünnepelt szerzője, celeb nem marad szárazon, ha Bordi interjúvolja, áradnak a könnyek és a láv. De későn léptünk be a buliba. A grupik nagyja klimaxon túl, és Bordi nem hozza a remélt példányszámot. Viszont az őszi könyvvásár a nyakunkon, és annyi már nem maradt belőle polcon, hogy az újabb eszement turnéja alatt elérhető is legyen. Ne üresben kopogjon a terembérlet, hát, Ági fogát szívva megnyomta a könyvet. Bordi meg a siker biztos tudatában lebeg be a kiadóba, péntek tíz helyett kicsivel tizenegy után.

Kegyeleti befektetés – az ember minél előbb elsajátítja a szakzsargont, annál rámenősebben lehet geci minden tét nélkül. Rácz Ágitól elég sokat tanultam arról, hogyan pofázzak dolgokról, amikhez lövésem sincs. Ceruzaszoknya, harisnya, könnyed blúz, csücsörítve gondolkodunk, és kész. Kicsit majmolom szegényt, de mit tegyek, gyakornokként fel kellett hívni magamra a figyelmet – öt évvel ezelőtt ő jutott. Anyám helyett anyám, értsd: két évig ingyen dolgoztatott. Legalábbis nevetséges összegekért korrektúrázhattam, és magyaráztam 7-es adószámú magánszemélyeknek a honorszerződést. Nem a pénzre, a közegre volt szükségem. Leginkább Ágira.

Ott álltam a bölcsészkar utolsó évében, apám haldoklott, anyám sem élt, egyetemre nem jártam be. Ági tartotta bennem a szakmai lelkesedést, avagy írók magánéletének kínos részleteivel traktált. Érzelmi intelligenciája persze nulla, és semmi, de semmi személyeset el ne mondj neki, mert váratlan helyekről hallod vissza. De Ági fogalom, és ha nem öregedne ennyire cáfolhatatlanul, azt mondanám, minőség is marad. A tanácsai sem évezredes bölcsességek, de elgondolkodtatók, ha mégoly felszínesek is. „Ne hízzál el, legyen humorod, és sóhajtsál mélyeket!” Különböző irodalmi magasságokkal élt hosszabb-rövidebb házasságokban. Rendszerint eltéveszti, melyik férje, melyik után következett, de azt sose, ki kivel kúrt az elmúlt negyven évben. Szigorú nő, imponál és félek is tőle. Ezt az egész hóbelevancot neki kellene vezetnie, nem a fiának, a gyomorbajos Áronkának. Hagyjuk is. Nem vagyok rosszul tartva, évek alatt kitapostam egy középszar fizetést, s tekintve, hogy nem ebből élek, egészen szabad lehetek. Legalább azzal vigasztalom magam, hogy a bölcsészkar se volt hiába. Apám persze nem volna büszke rám, ha pontosan tudná, miben áll az álommeló, de elmondhatom társaságban, hogy „könyvekkel foglalkozom”. Olvasni mondjuk keveset olvasok, épp csak annyit minden megjelenésből, hogy véleményem legyen. Nem mintha bárki kíváncsi volna rá, egy-egy epésebb Fb-posztot azért meg tudok ereszteni. De konkrétan egy senki vagy legfeljebb kellemes csalódás vagyok. Persze, én is rém eredetinek hiszem és híresztelem magam. Nehéz érvényesülni, ha egy fenékkel három lovat kell megülnöd.

De hátradőlhetek. Sóhaj.

Asztaghon átnedvesedett hónaljú fehér ing, de a kocsi bukéjával semmi gond. A faberakásos műszerfalból árad a száraz levegő. Kicsit szótlan, mégis jólesik a gondolat, hogy a következő napokat együtt töltjük. Szeptember utolsó napja van, két nap múlva kvótanépszavazás.

Ekkor esik le, hogy mi nem stimmel.

– Hogy lesz a vasárnap?

– Érvénytelen.

Őszinte, de nem erre gondoltam.

– Visszaérsz urnazárásig? Semmi látványos leszavazás?

– Ja, úgy. Ott szavazok.

– Ennyit a spontaneitásról.

– Hm? – a Rákóczin haladunk bébilépésben.

– Azt hittem, aznap este találtad ki, hogy most hétvégén leviszel.

– Ez lényeges? – röhög rám, úgy tűnik, mulattatom.

Megvonom a vállam. Nem.

– Tulajdonképpen hová is megyünk? Kell valamit tudnom?

– Egy barátom házába. Szép hely, majd meglátod. Hazajárok. Ha csak tudok, lejövök. Legszívesebben megvenném az egészet, de Balázs se lesz mindig Hamburgban, addig meg használhatom.

– Gáláns.

– Spúr faszkalap. Azt is én fizetem, hogy a nagybátyja letolja a füvet. De szó se róla, szépen felújíttatta. A nagyszülei háza. Sokat lógtunk náluk régen is.

– Osztálytárs?

– A kevés helyi egyike, aki bekerült némi protekcióval. Balázs már győri lett, de így-úgy rokona a fél falu, András báék is jóban voltak mindig az atyákkal, hát így. Csak lecsorogtunk a hegyről a nagyszüleihez, hozzájuk kiszökni nem volt nagy kunszt. A szőlőskertjük vége a hegy szoknyáján van. Régivágású parasztemberek voltak, csak nagyon idősek. Balázs apja meg sokadik gyerek, és nem kapkodta el ő se a nősülést. Anna néni már akkor vakon sodorta a tésztát a levesbe… de szépen éltek. Jó volt náluk, még most is az, pedig nem tegnap mentek el. Szeretek kimenni a szőlősükbe, mintha ott lennének. Szép időszak volt.

– Milyen gyakran jártál haza?

– Ritkán. Anyámék inkább Veszprémbe vittek át, ha lejöttek. A nagyanyámékhoz. Max szünetekben mentem haza, ha nagyon kellett. De azokat is leginkább Balázséknál töltöttem szívesebben, mert… a kurva anyádat! – és dudálni kezd.

Index nélkül vágott ki elénk egy Toyota. A kalaptartó dugig pakolva, pokrócok, karúszó, ami csak kell az utolsó kétségbe esett hétvégére a Balatonnál. Micimackós árnyékoló a hátsó ablakon, Rozi, Peti, Pali matrica a lökhárítón. Ennél látványosabban nehezen lehetnél családi autó. Asztaghot nem különösebben hatja meg, olaj a tűzre. Én meg automatikusan megfeszítem magam az ülésben, és megfogom a kapaszkodót. Nem tudom, mit várt így péntek délután, áll a dugó, az IKEA vonalában nyilván Rozinak, Petinek vagy Palinak veszettül pisilni kell. Közel az M1 elágazó, nem kell rágni a kefét sokáig.

Valamelyest lazul a forgalom, de mintha Asztaghban eltört volna valami, inkább bekapcsolja a rádiót, és dől az LGT meg a Bikini, amibe bele-beledúdol, elég hamisan. Sok a kamion, és nem igazán tetszik Gábor előzési stílusa, mintha később váltana mindig, fölöslegesen húzatja a motort.