Feketemosó: Mezítláb a Parlamentben (Brexit II.)

Feketemosó logó

Hozzád mennék, ha megkérdeznél, de az a gyanúm, nem néznéd jó szemmel, hogy ideológiailag szeszélyes az asszony – Torma Mária írja a Feketemosót.

(Részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző rész: Brexit I.

Torma Mária
Torma Mária

Közel két éve ingáztam Kaposvár és Budapest között heti rendszerességgel. Szerettem vezetni, és ripakodni a pályán, ha tökörésztek a belső sávban, tojtak a jobbra tartásra, vagy nem használtak indexet. Nagy volt a szám a kormány mögül, táskámban az alig két éves jogosítvánnyal, mígnem egyik hajnalban – népek tanítómestere, én – a mélygarázsban nekimentem egy oszlopnak. Valamennyit visszavettem az arcomból, mire helyrepofozták a kocsit és az egóm. 

– Hogyhogy ennyi időt töltesz Kaposváron? – könyökét a háttámla élére támasztva megtornáztatja a hátizmait, mintha sokat ült volna egyhelyben, átmozgatja magát. Kidülleszti a mellkasát, aztán visszahorpad, kétszer-háromszor. 

Honnan kezdjem, fészkelődöm én is. Az italpolc türkiz és bordó színekben játszik, a mécsesektől meleg narancs árnyalatot kapnak az üvegek. Mintha csak egy feliratot akarnék kivenni, hunyorítok feléjük, de magunkat vizslatom a tükörfalon. Felém fordulva vár, az egyik karja a pulton – erős, hosszú szőrszálak fedik, a kék csíkos ingujjat könyékig tűrte fel.

– Vállalkozom – mondom magam elé.

– Nahát, mire?

– Most – hintázom az ülőkén – például arra, hogyan tudok kitérni a kérdéseid elől. 

– Pedig ez érdekesebbnek ígérkezne, mint a világpolitikai meglátásaid. 

Megrázom a fejem.

– Hosszú elmondani. Tippelj inkább!

– Titok?

– Nem, dehogy…

Az ujjbegyeivel finoman babrálja a pohár bordáit, míg gondolkodik.

– Újságíró vagy.

– Nem. 

– Ez nagy megkönnyebbülés. 

– Kedves Gábor… – felé pördülök a székkel, hogy szemtől szemben legyünk, majd összekulcsolom a mellem alatt az ujjaim, és az állam a nyakamhoz nyomva mélyítek a hangomon – … Legyen Ön is Milliomos! Tádödőm! Mi vagyok az alábbiak közül? A: kiadói asszisztens, B: földműves paraszt, C: szemtelen némber, D: mindegyik. 

– E: csinos?

– Nincs a lehetséges válaszok között… – de megemeli a pulzusom, meg a szemöldökét.

– Akkor D. 

– Öné az ötmillió. Mire költi?

– Hihetetlen boldogság, Vágó úr, elisszuk! – hozzánk inti a pultost, aki kisvártatva egy pocakos, alga-zöld üveggel fordul vissza, és felbontja előttünk. – Ismered? – veszi ki a kezéből Gábor a palackot, szertartásosan önt magunknak, majd belecsúsztatja a jegesvödörbe. 

– Nem hiszem. 

– Az alma materemé. 

Megemelem az üveget, hogy az átlátszó címkén megcsillanjon a vékony, arany felirat: Salve.

– Pannonhalmára jártál? – Rábólint. – Katolikus nevelés, fiúkollégium, kész regény.

– Meghatározó évek egy kiváltságosan szép helyen. 

„Kiváltságos elitképződe” – sűrűsödik a vérem, ahogy a bor levesz a lábamról. 

– Tetszik, ugye, eltaláltam? Királylányka, pinot blanc és mi is… tramini, talán. Csíp, illatos és gömbölyű – néz sokatmondóan. – Egy újdonsült ismerősömre emlékeztet.

Prémium a duma, gondolom. Persze a spontán rögtönzés benyomását némileg rontja, ahogy túlolajozza a performanszt, és látszólag bemagolta a Bortársaság katalógusának jelzőit, de ha nem jut el a taminokig és a textúráig, hát, tessék, ehet a tenyeremből, ha már így belemászott. 

– Szóval irodalom és agrárium. Ezt hogy hoztad össze?

– Egyfelől ambíció, másfelől hűség.

– Ez nekem ködös. Hozzámentél egy agrármérnökhöz? – hehezetesen beszél, a szavak végét elharapja.

– Nyilván, azért beszélgetek veled. – Mielőtt azt gondolná, férjet keresek, hozzácsapom: – Vagy nem így szokás nyerni a földárveréseken, a birtokmaximumon túl? 

– Túl, túl, ott, ahol a kurta farkú… – mintha énekelné.

– Mészáros és Mészáros túr – fejezem be.

Sóhajt. 

– Szóval? – vágja nekem türelmetlenül.

– Szóval mi?

– Szóval végig is mondasz valamit magadról, anélkül, hogy felmondanál pár hírt még a tegnapi 444-ről, vagy mi lesz?

– Szó-val… – tagolom, mintha ő szakított volna félbe – van egy kertes házam, meg egy öreg kutyám Kaposváron, és örököltem egy családi gazdaságot, család nélkül. 

– Vagyis földeket. 

– Olyasmi. 

– Miközben mit végeztél, bölcsész szakot vagy valami hasonlót? – fújja ki erősen a levegőt, mint egy elfojtott nevetést. 

Bólintok. 

– És mire a hűség?

– Az örökségre értettem. Apámé.

– És nem akarsz megszabadulni tőle?

– Nem, még nem.

– Jól is teszed. Nincsenek illúzióim a bölcsész-egzisztenciát illetően. 

– Ó, engem ne félts, hisz micsoda kultúrafinanszírozás jövön s megyen! – a pultra könyökölök.

– Ne kezdd! – emeli fel a mutatóujját. – Térjünk oda vissza, hogy jössz nekem öt millával. Hogy akarod rendezni a tartozást?

– Az adóm rendelkezésedre áll. 

Lecsuklik a feje és rá hanyatlik az asztallapra. A haja sűrű, szinte sprőd, az ingnyaktól pár göndörödő szál megizzadt, lassan vágatni kellene.

– Szerintem az lesz a legjobb – folytatom, és vigasztalón a kínálkozó tarkóra teszem a tenyerem, mintha nyugtatnám –, ha máról holnapra alapíttatsz egy céget a nejeddel. – Ahogy felém fordítja az arcát, lecsúszik a kezem a nyakán, és az állcsontja élére tapad. Elkapom a kezem és a pultra koppintok. – Vagy az edződdel. Esetleg az edző nejeddel. Aztán megszavaztatsz egy beruházást, cégprofilba vágó tender, és meg is vagy, innen már csak pár lépés… öt milliónál több is lecsorog.

– Csak épp feleségem nincs még – egyenesedik fel.

– Pech. 

A pódium felől zongora szól. Még egy hosszabb szövegrészlet jön. A tömegen most vág át az eddig kinn cigarettázó, hókarú színésznő. Gazella alkat. Piltner szereti a hangját, hát, őt kellett levadásznom a felolvasásra. Nehéz volt elérni telefonon, többször kerestem az Örkényben. Kitartó és többszöri kérésre mondott igent. Rebegett. Mintha folyton tojásokon lépdelne körülötte a világ. Persze, ha olyan hangom és testem volna, rebegős pilláim, körülöttem is úgy járna. Mindenesetre a hahoták alábbhagynak, amint a pódiumra lép. Előbb csak a zongora mellé telepedik, mintha nem is akarna zavarni, de a közönség már csak rá figyel. Hogy klimpírozik-e valaki mellette, ugyan, mit számít. A művésznő készül. Asztagh hirtelen lánykérése kibillent a hasfájós irigykedésből:

– Megkérdezném, hogy hozzám jössz-e, de az a gyanúm, nem szívesen kötnél politikailag bipoláris házasságot.

– Hozzád mennék, ha megkérdeznél, de az a gyanúm, nem néznéd jó szemmel, hogy ideológiailag szeszélyes az asszony. 

– Találni példát, elvétve. Azt is mondják, ellentétek…

– Schwarzeneggerék, talán. És hát, Rambo igazi példaképem. 

– Az Stallone. Vagyis igaz, igaz, és nincs összefüggés. 

– Nem értem.

– Relációanalízis.

– Hogy jön ez ide?

– Rambót Stallone játszotta, nem Schwarzenegger.

– Aha – nyomom meg a h-t. – Akkor Schwarzenegger volt a…

– Terminátor – mondja, de elkalandozik. Egy kisebb társaságot figyel. Teli szájjal röhögnek az ajtó előtt, a ránézésre negyvenes vitorlás klub éppen egy közös ismerőst gyalul fennhangon. 

– No, igen, a folytonos vitakényszer a munkában és ágyban is riasztó – fordul vissza hozzám.

– Ez a méreg, nem a cián. 

– De hátha elég hajlékony volna – teszi az ártatlant –, politikai szimpátiáit tekintve, természetesen.

Elengedem a fülem mellett.

– Ha rám hallgatsz, ’18 előtt nem nősülsz. 

– Miért ne? Két siralmas év, hát, van neked szíved?

– Jaj, ne hülyéskedj már.

– Távol áll tőlem. Komoly államférfi vagyok, ha elfelejtetted volna.

– Nehéz lenne. Hány éves vagy, harmincnégy-öt-hat?

– Négy.

– Harmincnégy éves, karizommal és karizmával rendelkező politikus keresi politikailag inaktív 18 és 36 éves társát, szavazz rám jeligére. Jelentkezni 2018. április valamelyik vasárnapján X-szel. 

– És mi van, ha középre hajtok egy ballib feleséggel? 

– Bemutassak pár bölcsészlányt? Kinn cigiznek az ajtó előtt.

– Hideg van kinn, és legalább vidéki legyen, ha már egyszer olyan szeszélyes.

– Vidéki?

– Teszem azt, mezőgazda. – Hogy töröljem képen! – Konzervatív középparaszti származék, aki csak az én útmutatásomra szomjazik, mint egy szikkadt búzamező az augusztusi zápor után. Na, mit szólsz?

– Hát több mindent. Először is: lazítanod kell a paramétereken, kicsi a merítés. Másodszor…

– Másodszor? – vigyorog, mint a vadalma. 

– Biztos, hogy augusztusi? 

– Talán túl költői neked?

Nem szólok semmit.

– Nem tetszik?

– De, nagyon. Viszont azt az augusztusi búzamezőt közel két hónapja le kellett vón aratni, kedves Gábor. Hogy az ilyen agilis flaszterkölykök a földművelési tárcánál, mint te, kenyeret vehessenek az Aldiban. 

– Nem ott vagyok. 

– Talán jobb is. 

– Talán jobb. Akkor most szeretném látni a tabellát, hogy állunk? 3 : 2 a javamra? 

– Plusz költői babérok.

– Lehetetlen veled komolyan szót váltani, hogy belém ne rúgj egyet? 

– Szeretnéd, legyek finomabb?

– Ideje lenne.

– Pedig mézzel kenegetem az egódat.

– Hol?

– Hol az egód?

– Hol kenegetsz mézzel? Egy jó szavad nincs hozzám, mióta halálmegvető bátorsággal melléd telepedtem.

Jól végigmustrálom. Lassan, komótosan, hadd várjon, elvégre igaza van:

– Meg ne sajnáljalak. 

– És, hát, volnának apróságok, amiket egy házasságkötés előtt időben illendő volna tisztázni. 

– Igen is, ügyvéd úr, képviselő úr, bizottságvezető úr.

– Alelnök úr. 

– A. Ú. – állok haptákba.

– Borzasztó vagy.

– Remélem is. 

– Kemény dió, hamvas szilva. 

– Hamvas szilva? – Azt se tudja, mit beszél.

– Pálinkának való. 

– Tessék, meg is vagyunk, itt a méz!

– A mézes ágyas? – vigyorodik el. 

Bólintok. 

– Most már hivatalos – sóhajt és oldalra néz.

– Micsoda?

– Hogy elveszlek – veti nekem foghegyről. – Pusztítóan fárasztó a humorod.

– Azért ennél több romantikára vágyom, Asztagh doktor.

– Meglesz, Magdolna. Kedd, csütörtök, szombati napokon.

– Az kevés. 

– Többre nincs időm, hölgyem. 

– Akkor ennek a mátkaságnak is lőttek.

– Attól függ. Mit csinálsz ezután?

– Veled sétálok a Duna-parton, gondolom.

– Esik. 

– Akkor is. 

– Bár nem nyilatkoztál még a többszöri házassági ajánlatommal kapcsolatban, ezt igennek veszem.

Megint megnyújtóztatja magát, a szócsatánk is fulladozik, a bár levegője is ritkás, párolgó férfiak egyre többször ütődnek a széktámlámnak, egyikük majdnem ráesik, ahogy próbál kikerülni egy szőke lányt. 

– Nem lépünk le innen? – alig értem, a fülemhez hajol, és elismétli.

A színpadra nézek, egyre nagyobb a zaj, az emberek állnak, nem látni, mi történik. A főnök mikrofonja még az est elején elromlott, de nem vette észre. Feléjük mutatok:

– Maradnom kéne. 

– Ugyan, köszönj el.

– Nem akarom, hogy megsértődjön. 

– Nem fog. Itt vannak a pajtik meg a csajok.

– Honnan ismered?

– Egy kolléga révén volt szerencsénk. 

– Értem.

– Gyere, én is elköszönök, legalább szellőztessük ki a fejünket az utcán. Sok az öltönyös, untat – áll fel, és egy nagyobb csoportosulás felé indul.

– Te is az vagy – morgom félhangosan szinte magamnak.

– Igen, de én kivételes, egyedi formatervezés – simít végig a mellkasán. – Tíz perc múlva a bejárat előtt.

Nem ellenkezem. 

Nem is hallaná. Eltűnik a fogasok és a magas alkeszek sötétjében. Az emelvény már üres. 

A főnök és Piltner pogácsázva beszélgetnek, jó kedvűek, whiskey-t isznak. 

A társaság oszladozik, Asztagh sehol. Elnyelte a föld. 

2 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s