
Hozzád mennék, ha megkérdeznél, de az a gyanúm, nem néznéd jó szemmel, hogy ideológiailag szeszélyes az asszony – Torma Mária írja a Feketemosót.
(Részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)
Előző rész: Brexit I.

Közel két éve ingáztam Kaposvár és Budapest között heti rendszerességgel. Szerettem vezetni, és ripakodni a pályán, ha tökörésztek a belső sávban, tojtak a jobbra tartásra, vagy nem használtak indexet. Nagy volt a szám a kormány mögül, táskámban az alig két éves jogosítvánnyal, mígnem egyik hajnalban – népek tanítómestere, én – a mélygarázsban nekimentem egy oszlopnak. Valamennyit visszavettem az arcomból, mire helyrepofozták a kocsit és az egóm.
– Hogyhogy ennyi időt töltesz Kaposváron? – könyökét a háttámla élére támasztva megtornáztatja a hátizmait, mintha sokat ült volna egyhelyben, átmozgatja magát. Kidülleszti a mellkasát, aztán visszahorpad, kétszer-háromszor.
Honnan kezdjem, fészkelődöm én is. Az italpolc türkiz és bordó színekben játszik, a mécsesektől meleg narancs árnyalatot kapnak az üvegek. Mintha csak egy feliratot akarnék kivenni, hunyorítok feléjük, de magunkat vizslatom a tükörfalon. Felém fordulva vár, az egyik karja a pulton – erős, hosszú szőrszálak fedik, a kék csíkos ingujjat könyékig tűrte fel.
– Vállalkozom – mondom magam elé.
– Nahát, mire?
– Most – hintázom az ülőkén – például arra, hogyan tudok kitérni a kérdéseid elől.
– Pedig ez érdekesebbnek ígérkezne, mint a világpolitikai meglátásaid.
Megrázom a fejem.
– Hosszú elmondani. Tippelj inkább!
– Titok?
– Nem, dehogy…
Az ujjbegyeivel finoman babrálja a pohár bordáit, míg gondolkodik.
– Újságíró vagy.
– Nem.
– Ez nagy megkönnyebbülés.
– Kedves Gábor… – felé pördülök a székkel, hogy szemtől szemben legyünk, majd összekulcsolom a mellem alatt az ujjaim, és az állam a nyakamhoz nyomva mélyítek a hangomon – … Legyen Ön is Milliomos! Tádödőm! Mi vagyok az alábbiak közül? A: kiadói asszisztens, B: földműves paraszt, C: szemtelen némber, D: mindegyik.
– E: csinos?
– Nincs a lehetséges válaszok között… – de megemeli a pulzusom, meg a szemöldökét.
– Akkor D.
– Öné az ötmillió. Mire költi?
– Hihetetlen boldogság, Vágó úr, elisszuk! – hozzánk inti a pultost, aki kisvártatva egy pocakos, alga-zöld üveggel fordul vissza, és felbontja előttünk. – Ismered? – veszi ki a kezéből Gábor a palackot, szertartásosan önt magunknak, majd belecsúsztatja a jegesvödörbe.
– Nem hiszem.
– Az alma materemé.
Megemelem az üveget, hogy az átlátszó címkén megcsillanjon a vékony, arany felirat: Salve.
– Pannonhalmára jártál? – Rábólint. – Katolikus nevelés, fiúkollégium, kész regény.
– Meghatározó évek egy kiváltságosan szép helyen.
„Kiváltságos elitképződe” – sűrűsödik a vérem, ahogy a bor levesz a lábamról.
– Tetszik, ugye, eltaláltam? Királylányka, pinot blanc és mi is… tramini, talán. Csíp, illatos és gömbölyű – néz sokatmondóan. – Egy újdonsült ismerősömre emlékeztet.
Prémium a duma, gondolom. Persze a spontán rögtönzés benyomását némileg rontja, ahogy túlolajozza a performanszt, és látszólag bemagolta a Bortársaság katalógusának jelzőit, de ha nem jut el a taminokig és a textúráig, hát, tessék, ehet a tenyeremből, ha már így belemászott.
– Szóval irodalom és agrárium. Ezt hogy hoztad össze?
– Egyfelől ambíció, másfelől hűség.
– Ez nekem ködös. Hozzámentél egy agrármérnökhöz? – hehezetesen beszél, a szavak végét elharapja.
– Nyilván, azért beszélgetek veled. – Mielőtt azt gondolná, férjet keresek, hozzácsapom: – Vagy nem így szokás nyerni a földárveréseken, a birtokmaximumon túl?
– Túl, túl, ott, ahol a kurta farkú… – mintha énekelné.
– Mészáros és Mészáros túr – fejezem be.
Sóhajt.
– Szóval? – vágja nekem türelmetlenül.
– Szóval mi?
– Szóval végig is mondasz valamit magadról, anélkül, hogy felmondanál pár hírt még a tegnapi 444-ről, vagy mi lesz?
– Szó-val… – tagolom, mintha ő szakított volna félbe – van egy kertes házam, meg egy öreg kutyám Kaposváron, és örököltem egy családi gazdaságot, család nélkül.
– Vagyis földeket.
– Olyasmi.
– Miközben mit végeztél, bölcsész szakot vagy valami hasonlót? – fújja ki erősen a levegőt, mint egy elfojtott nevetést.
Bólintok.
– És mire a hűség?
– Az örökségre értettem. Apámé.
– És nem akarsz megszabadulni tőle?
– Nem, még nem.
– Jól is teszed. Nincsenek illúzióim a bölcsész-egzisztenciát illetően.
– Ó, engem ne félts, hisz micsoda kultúrafinanszírozás jövön s megyen! – a pultra könyökölök.
– Ne kezdd! – emeli fel a mutatóujját. – Térjünk oda vissza, hogy jössz nekem öt millával. Hogy akarod rendezni a tartozást?
– Az adóm rendelkezésedre áll.
Lecsuklik a feje és rá hanyatlik az asztallapra. A haja sűrű, szinte sprőd, az ingnyaktól pár göndörödő szál megizzadt, lassan vágatni kellene.
– Szerintem az lesz a legjobb – folytatom, és vigasztalón a kínálkozó tarkóra teszem a tenyerem, mintha nyugtatnám –, ha máról holnapra alapíttatsz egy céget a nejeddel. – Ahogy felém fordítja az arcát, lecsúszik a kezem a nyakán, és az állcsontja élére tapad. Elkapom a kezem és a pultra koppintok. – Vagy az edződdel. Esetleg az edző nejeddel. Aztán megszavaztatsz egy beruházást, cégprofilba vágó tender, és meg is vagy, innen már csak pár lépés… öt milliónál több is lecsorog.
– Csak épp feleségem nincs még – egyenesedik fel.
– Pech.
A pódium felől zongora szól. Még egy hosszabb szövegrészlet jön. A tömegen most vág át az eddig kinn cigarettázó, hókarú színésznő. Gazella alkat. Piltner szereti a hangját, hát, őt kellett levadásznom a felolvasásra. Nehéz volt elérni telefonon, többször kerestem az Örkényben. Kitartó és többszöri kérésre mondott igent. Rebegett. Mintha folyton tojásokon lépdelne körülötte a világ. Persze, ha olyan hangom és testem volna, rebegős pilláim, körülöttem is úgy járna. Mindenesetre a hahoták alábbhagynak, amint a pódiumra lép. Előbb csak a zongora mellé telepedik, mintha nem is akarna zavarni, de a közönség már csak rá figyel. Hogy klimpírozik-e valaki mellette, ugyan, mit számít. A művésznő készül. Asztagh hirtelen lánykérése kibillent a hasfájós irigykedésből:
– Megkérdezném, hogy hozzám jössz-e, de az a gyanúm, nem szívesen kötnél politikailag bipoláris házasságot.
– Hozzád mennék, ha megkérdeznél, de az a gyanúm, nem néznéd jó szemmel, hogy ideológiailag szeszélyes az asszony.
– Találni példát, elvétve. Azt is mondják, ellentétek…
– Schwarzeneggerék, talán. És hát, Rambo igazi példaképem.
– Az Stallone. Vagyis igaz, igaz, és nincs összefüggés.
– Nem értem.
– Relációanalízis.
– Hogy jön ez ide?
– Rambót Stallone játszotta, nem Schwarzenegger.
– Aha – nyomom meg a h-t. – Akkor Schwarzenegger volt a…
– Terminátor – mondja, de elkalandozik. Egy kisebb társaságot figyel. Teli szájjal röhögnek az ajtó előtt, a ránézésre negyvenes vitorlás klub éppen egy közös ismerőst gyalul fennhangon.
– No, igen, a folytonos vitakényszer a munkában és ágyban is riasztó – fordul vissza hozzám.
– Ez a méreg, nem a cián.
– De hátha elég hajlékony volna – teszi az ártatlant –, politikai szimpátiáit tekintve, természetesen.
Elengedem a fülem mellett.
– Ha rám hallgatsz, ’18 előtt nem nősülsz.
– Miért ne? Két siralmas év, hát, van neked szíved?
– Jaj, ne hülyéskedj már.
– Távol áll tőlem. Komoly államférfi vagyok, ha elfelejtetted volna.
– Nehéz lenne. Hány éves vagy, harmincnégy-öt-hat?
– Négy.
– Harmincnégy éves, karizommal és karizmával rendelkező politikus keresi politikailag inaktív 18 és 36 éves társát, szavazz rám jeligére. Jelentkezni 2018. április valamelyik vasárnapján X-szel.
– És mi van, ha középre hajtok egy ballib feleséggel?
– Bemutassak pár bölcsészlányt? Kinn cigiznek az ajtó előtt.
– Hideg van kinn, és legalább vidéki legyen, ha már egyszer olyan szeszélyes.
– Vidéki?
– Teszem azt, mezőgazda. – Hogy töröljem képen! – Konzervatív középparaszti származék, aki csak az én útmutatásomra szomjazik, mint egy szikkadt búzamező az augusztusi zápor után. Na, mit szólsz?
– Hát több mindent. Először is: lazítanod kell a paramétereken, kicsi a merítés. Másodszor…
– Másodszor? – vigyorog, mint a vadalma.
– Biztos, hogy augusztusi?
– Talán túl költői neked?
Nem szólok semmit.
– Nem tetszik?
– De, nagyon. Viszont azt az augusztusi búzamezőt közel két hónapja le kellett vón aratni, kedves Gábor. Hogy az ilyen agilis flaszterkölykök a földművelési tárcánál, mint te, kenyeret vehessenek az Aldiban.
– Nem ott vagyok.
– Talán jobb is.
– Talán jobb. Akkor most szeretném látni a tabellát, hogy állunk? 3 : 2 a javamra?
– Plusz költői babérok.
– Lehetetlen veled komolyan szót váltani, hogy belém ne rúgj egyet?
– Szeretnéd, legyek finomabb?
– Ideje lenne.
– Pedig mézzel kenegetem az egódat.
– Hol?
– Hol az egód?
– Hol kenegetsz mézzel? Egy jó szavad nincs hozzám, mióta halálmegvető bátorsággal melléd telepedtem.
Jól végigmustrálom. Lassan, komótosan, hadd várjon, elvégre igaza van:
– Meg ne sajnáljalak.
– És, hát, volnának apróságok, amiket egy házasságkötés előtt időben illendő volna tisztázni.
– Igen is, ügyvéd úr, képviselő úr, bizottságvezető úr.
– Alelnök úr.
– A. Ú. – állok haptákba.
– Borzasztó vagy.
– Remélem is.
– Kemény dió, hamvas szilva.
– Hamvas szilva? – Azt se tudja, mit beszél.
– Pálinkának való.
– Tessék, meg is vagyunk, itt a méz!
– A mézes ágyas? – vigyorodik el.
Bólintok.
– Most már hivatalos – sóhajt és oldalra néz.
– Micsoda?
– Hogy elveszlek – veti nekem foghegyről. – Pusztítóan fárasztó a humorod.
– Azért ennél több romantikára vágyom, Asztagh doktor.
– Meglesz, Magdolna. Kedd, csütörtök, szombati napokon.
– Az kevés.
– Többre nincs időm, hölgyem.
– Akkor ennek a mátkaságnak is lőttek.
– Attól függ. Mit csinálsz ezután?
– Veled sétálok a Duna-parton, gondolom.
– Esik.
– Akkor is.
– Bár nem nyilatkoztál még a többszöri házassági ajánlatommal kapcsolatban, ezt igennek veszem.
Megint megnyújtóztatja magát, a szócsatánk is fulladozik, a bár levegője is ritkás, párolgó férfiak egyre többször ütődnek a széktámlámnak, egyikük majdnem ráesik, ahogy próbál kikerülni egy szőke lányt.
– Nem lépünk le innen? – alig értem, a fülemhez hajol, és elismétli.
A színpadra nézek, egyre nagyobb a zaj, az emberek állnak, nem látni, mi történik. A főnök mikrofonja még az est elején elromlott, de nem vette észre. Feléjük mutatok:
– Maradnom kéne.
– Ugyan, köszönj el.
– Nem akarom, hogy megsértődjön.
– Nem fog. Itt vannak a pajtik meg a csajok.
– Honnan ismered?
– Egy kolléga révén volt szerencsénk.
– Értem.
– Gyere, én is elköszönök, legalább szellőztessük ki a fejünket az utcán. Sok az öltönyös, untat – áll fel, és egy nagyobb csoportosulás felé indul.
– Te is az vagy – morgom félhangosan szinte magamnak.
– Igen, de én kivételes, egyedi formatervezés – simít végig a mellkasán. – Tíz perc múlva a bejárat előtt.
Nem ellenkezem.
Nem is hallaná. Eltűnik a fogasok és a magas alkeszek sötétjében. Az emelvény már üres.
A főnök és Piltner pogácsázva beszélgetnek, jó kedvűek, whiskey-t isznak.
A társaság oszladozik, Asztagh sehol. Elnyelte a föld.
16 Comments