Feketemosó: Bűz van, babám – Mezítláb a Parlamentben 14.

A diplomaosztón láttam utoljára Editet. A tolókocsi kereke elakadt a kátyús betonon, Kátyi káromkodásai visszhangzottak a Gólyavár előterében. Agyvérzéséből már nem épült föl. Ághi Edit ugyanazon a nyáron halt meg, mint apám. Az ember megérzi az időt, ha az oktatóit kezdi temetni. – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I., Brexit II., Milleniumi dolgozó I., Milleniumi dolgozó II., Milleniumi dolgozó III., Milleniumi dolgozó IV., Kutyára kamion, Ipanema, Sörszag, Kis Fátra, Kacsamesék, Nincs vége, Itt a farkas

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Patczai Ábrisék kegyeleti indíttatásból még mindig a teraszon fröccsözgetnek, megörülnek nekem. Rendelek egy viceházmestert. Ábris jó fej, de vak, mint egy bányaló, eposzi haragom észrevétlen marad. Különben is szerepben van, hozzáértő pofát vágva fújja ki a füstöt, és a vöröses pillájú Lilit fűzi a legújabb bicós történeteivel. „És akkor ott álltam, köszörűs költő a koszorús Koltón”, rögtönzött verssorokkal traktálja a csajt, aki isteneseket nyerít a színműről minden évben nem ok nélkül kirostált Ábrison. Farkas óráján barátkoztunk össze. Ditta persze pojácának tartotta, amiben van némi igazság. Ízléstelen pálmafás ingjeihez nem egyszer pöttyös nyakkendőt kötött, még színmű-szakkört is szervezett a hányattatott sorsú, a bölcsészkarra csak kényszerpályaként kerülő színinövendékeknek. Szórakoztató, de eltökélt fazon, és jókat lehetett vele cigizni a Trefort macskahúgyos padjain szófajtan-alaktan kollokvium helyett. A bölcsészkar épületei közötti parkban órákat dumáltunk végig.

Kocába kérek is egy szálat, és magamba merülve figyelem, ahogy a füstön át Lili arca egyre vörösebb. Ábris – akit a háta mögött Áberkének hívott az évfolyam, mert a nagyelőadások notórius hozzászólójaként mondatait rendre úgy kezdte: „nemdebár talán tévedek, ha úgy gondolom, hogy de…” – most is jól csavarja: „mindennapi közösüléseinket add meg nekünk ma”. Nem is érthetnénk jobban egyet.

Asztagh nyilván elaludt, vagy nem figyeltem jól a bejáratot, nem láttam kijönni. Kárörvendő elégedettséggel tölt el a füst, vajon mit szól, hogy otthagytam. Remélem, Vera néni elkapta, és elkábította a molyirtó ízű és állagú levendulás süteményeivel – Asztagh ott marad majd a szomszédban, bezárva a kamra bendőjébe, elrettentő példaként minden politikus számára, aki komolyan venné, hogy a szenior szavazók jóindulatát elnyerve egyszer s mind választást is lehet nyerni Magyarországon. Hat a bor, oldja bennem a mai napot. El is határozom, hogy lefoglalok egy hétvégét Piranban, és kimosom magamból ezt a faszt. A tengernél sírni és maszturbálni, szép kis program lesz. De hasznos.

– Figyelj, Magdolna – fordul felém jelentőségteljesen Patczai egy kis idő után, szőkített fürtjeibe túr, nem jó jel –, egy incifinci kérésem volna, és egészen lehetséges, hogy egészen hülyeség, de inkább most vágom át huszárosan, mert ugye-ugye jobb egy kérdés, mint a hánykolódás, éjszakákon át, ami, jegyzem meg, nem áll távol mostanság tőlemecske, de – és itt leviszi a hangsúlyt.

Ó, Istenem, lesz-e vége ennek a mondatnak valaha, nézek segítségkérőn a vicébe. A szénsav részvétlen pukkanásokkal ad tanúbizonyságot a teljes érdektelenségről. Szekunder szégyen, ahogy Áberke beszél, és Ditta rongyosra szokta röhögni a rekeszizmát, mikor a vele való találkozások után rám is átragad a szabadkozó típusú névszóképzősítés. Grammatika II-ről Keszler kivágott volna, ha teszem azt, erről merészeltem volna szemináriumi dolgozatot írni, de elnézve Áberkét, volna mit kutatni. Esküszöm, csak rosszabb lett, mióta bebiflázta Parti Nagy eddigi életművét.

Hogy ne töltsön el a kéretlen szánakozás, míg Ábris mester kiburukkolja, mit szeretne, elképzelem pufidzsekiben: drámai galambkarmai elfehérednek a poharat szorítva, az iszonyat felborzolja tollas szőke haját – élete alakítása lehetne. Ha a házi színjátszón és némely, a Revizor által nem jegyzett pajtaszínházi találkozón kívül akadna rendező, aki megdolgozná, lecsupaszítaná, még az is kiderülne: őstehetség. De nem, ő megelégszik a biztos tereppel, a sértődésből építkezik. Máté Gábor valamikor azt találta mondani, hogy Patczai úr modoros, de modorában sem elég eredeti, mire ahelyett, hogy elgondolkodott volna, mire is érthette, Patczai Ábrahámon eluralkodott „Áberke”. A modorosság művészi lehetőségei határtalanok. A Színműnél sosem adta alább, pedig elég tanoda és stúdió volna, ahol ha nem is egyetemi diplomát, de komoly szakmai tapasztalatokat szerezhetne, ám ő megalapította a Pinyót, ahol most épp Hamletet rendez, és tanári diplomája megszerzése után biciklifutárnak állt.

– Fel is teszem, mielőtt még megrovó tekinteted elbátortalanítana. Lehet-e hozzád fordulni, mondd-mondd-mondd, ha kiadót keres egy lelkes autodidakta, úgy is mint kevély személyem?

– Mondd, hogy kiadó szobát…

– Kiadó könyvkiadót, természetesen.

– Hozzám semmiképp. Szívesen leszervezek neked bemutatókat, ha megjelennél, de a hatalmam csak ennyire elég. Vers vagy próza?

– Drámakötet.

Esélytelen, de érdeklődést színlelve igyekszem bátorítólag nézni.

– Tudod – folytatja –, Ibsenről szólt a tavalyi évad, és a Zsuzsanna kiváló dramaturg, a Gráf, emlékszel, alattunk járt – nem emlékszem. – Eszméletlen húzás volna, ha jönne egy sorozat a szövegkönyvekből. Még nem teljesen kiforrott az elképzelés, ezért bátorkodom nálad puhatolózni. Ugye, nem vagyok nagyon rámenős? – hát, egyenesnek sem mondanálak, máj szvít, sóhajtok mélyet.

– Rácz Gina a te embered – és átdobom az ímélcímét, amire küldheti a kéziratot.

– Aha-aha, és… – fojtja le az izgalmát. – De szerinted vevő lehet az ötletre?

– Ez egy műhelykötet. Ha kapsz rá támogatást, max a nyomdaköltségre elég. Példányszám legjobb esetben is 500 darab, és Ibsen, jó fordításokkal, piacon van már. – Könyvesboltokban egyáltalán nem fogy majd, teszem hozzá magamban, olcsó diákkönyvtáros példányokkal sem veszi fel a versenyt, pláne. – Szerezzetek rá pénzt, és legyen magánkiadás.

– Kiábrándítasz. Már a borító is megvolna – majd egy hosszabb monológba kezd a kultúra siralmas és belterjes állapotáról, ahol vagy puncsolsz, vagy meghalsz, és remélte, hogy legalább válaszra méltatják, de most mélyen és végképp csalódni látszik, és így tovább és így tovább.

Lili hamar elunja a banánt, és lelombozódva a limófröccs aljára szállt szirupos gyümölcsdarabokért küzd. A szívószállal nem sokra ment. A háztetőkről émelyegve bucskázik le a szeptemberi kánikula, de a zsíros ablakokra rátapadt már egy kevés megváltó remény: az üvegtáblákon felhők tükröződnek a Willás háztömbje fölül, s ha megindul a szél Zugló felől, talán a beton sem süti a lábszáram tovább.

Megsajnálom Ábrist.

– Lili, te láttad anno a Pinyó líra-estjét harmadévben?

A pohár oldaláról sikeresen nyalogatta ki az utolsó epret, és most csak hümmög, hogy nem, erről lemaradt.

– Ábris aranyozott kockahasa őrült nagyot ment ám! Alig lehetett lekaparni róla a koslató gólyákat – hízelgek a letört egónak. – Nagy dobás volt, az Egyetemi Színpad bekérte egy évadra. Nem újítjátok föl mostanában? – fordulok felé.

– Ó… – enyhül barátocskám, és ecsetelni kezdi, hogy rakták össze a párbeszélő verseket. Ő talpig aranyra fújva, éljen a giccs és a groteszk!, egy ágyékkötőnyi lepelben és suhogós melegítőfelsőben alakította Phoibosz Apollónt. Komoly lakoma-hangulat kerekedett, és még egy hárfás lányt is szereztek, aki félmeztelenül, ezüsttel lekent melleit himbálva pengette végig az estet. Lili kedvéért nem tesszük hozzá, hogy a lányt Ábris csábította el, többször és hevesen, mire kötélnek állt, illetve húrnak ült.

Patczai sűrű loknijainak és sikamlós vicceinek köszönhette legnagyobb hódításait, érzékin parafrazált Szabó Lőrinc-sorokat, és ha tisztességesen, mindenféle manír nélkül felöltözött, szemináriumokat fantáziálhattál végig, míg veled szemben igézőn rágogatta a tollszárakat. De egy-egy bohém kiegészítővel mindig elcsavarta a hatást. Barátnőkből sose volt hiány, és szerelmi élete szappanoperás fordulataitól habzott a Trefort-kert. Akkoriban nyilván én is szívesen lefeküdtem volna vele, ha feltalálták volna végre a teleportálás képességét, ugyanis az ágyig vezető dumától viszolyogtam és visszatáncoltam volna. De hazudnék, ha nem ismerném el, hogy olykor felcsigázott, milyen vele. Még hogy a nők csak szerelmet akarnak! Hülye Asztagh.

Patczai a telefonját taperolja – szeretne felvágni egy képpel, amit most sehogy sem talál, de nem adja föl –, mi feszengve és meglehetősen sikertelenül keresünk közös témát Lilivel. Rozsdabarna haját a háta mögül felcsapó huzat folyton a szájába söpri, ezért hogy a kényes csöndben elfoglalja magát, előbb lófarokba, majd kontyba csavargatja – a hajgumi árkot hagy maga után a fehér, szeplős csuklón. A szabályos Madonna-homlokot két, halványan átkéklő ér keretezi, amire az oldalra tévedt frufrut vissza-visszarendezi. A fekete blúzán azsúrozott szirmokban nyílik a bőre, a vászon buggyos ujja és a tégla alakú kivágás a lélegzetvételére emelkedik és süllyed. Sosem ültünk szemben még, a neve csak az ETR versenyjelentkezési időszakából ismerős. Felismertük egymásban az évfolyamtársat, ha összefutottunk a kampuszon, legtöbbször az A épület széles ablakmélyedéseiben ült többedmagával, tudtam, hogy inkább nyelvész, mint irodalmár, de nem kerültünk egy csoportba, hogy ezt az információt megerősíthettem vagy cáfolhattam volna. Sem kedves, sem antipatikus arc nem volt, egy a kétszázból. Patczai eszkuzálja magát és a mosdóba indul.

– Ti… most – keresem sután a szavakat – kavartok?

Lili homlokán felgyűrődik a Madonna-bőr.

– Csak… nem akarok zavarni, csak ezért… – toldom tovább, de idegenkedve elmosolyodik, és felhúzza a vállát.

– Nem tudod? – folytatom bizalmaskodva.

– Még nem – az üres pohár után nyúl, de végül csak az asztal szélén simít végig. – És ti… barátok vagytok?

– Haver.

– És… nem is? – ingatja haránt az állát, mint kezdő kobra nyúlik ki bizonytalanul a kígyóbűvölő kosarából. – Tudod.

– Mit? Ja… – esik le –, ja, nem.

– Nem? – villan meg az obszidián szem.

– De – és alkarom az asztallapra fektetve, közelebb hajolok elismerőleg grimaszolva – ajánlom! – röhögök, mert egyszerre felmérem, hogy rosszul tagolva teljesen félrevittem a válasszal.

Ő is nevet, és nagyot emelkednek a lyukacsok a blúzon:

– Akkor jó. Rám fér.

Patczai, mit sem sejtve, hogy WC-n tett látogatása alatt újabb strigulát karcoltam hírhedt kollégiumi ágylábára – visszamenőleg –, dzsigolóhoz méltó séróval vágja le magát Lili mellé. A póló nyaka körüli pettyek komoly előkészületekről árulkodnak, hosszú, vizes tincsei párhuzamos barázdákba tapadnak össze a feje tetején. Karját hanyagul Lili háttámlájára veti, míg a teraszra lépett pincérlánynak int egy kör töményért.

– Ideje indulnom – szabadkozom, és cinkosan összenézek Lilivel. Áberke mélyített hangon sajnálkozik, de ki vagyok én, hogy egy sorstárs kielégülési esélyeit korlátozzam, ezért a hamutartó alá csúsztatok némi pénzt, és tovább állok.

A Guttenberg tér diszkrét szarszaga nem csábít különösebben, ezért már a sarkon mély levegőt veszek, és a lehető legtovább gazdálkodom vele. Gyerekes rutin. Be nem vallanám, mióta űzöm. Ha szembe találkozom antipatikus vagy zavaró alakokkal, hasonlóan járok el, a járdát fixírozom, se szag, se kép. Évek óta próbálkozom azzal, hogy a Corvin Pláza fedett utcáját végig bírjam tüdővel – a tömeg lassít, és már a mozgólépcsőknél kifulladok. Most a Bródy utca farkastorkáig sem tartok ki, de tetemes részétől megmenekültem. Az elszürkült vakolatú házak pincéiből, mint eltömődött pórusokból a hűvös izzadás, szivárog az este, a sötét udvarokról támadt huzat, akár egy-egy áporodott lehelet csiklandozza a vádlim kapubejáratról kapubejáratra.

A Szentkirályi utcát kerülöm, bár Asztagh nem mondta, mi is az esti program, úgy sejtem, munka. Jobb elkerülni a város illatos vidékeit, ahol szembe jöhet. A Rádió környékén megtéveszt a felújított épületek tiszta giccse, és nem akasztom időben meg a lélegzetem. Citrusos, friss levegő motoz a Múzeum kerti fák törzse felől. Az Olasz Intézet kávézóteraszán csupa illatos férfi ül, a bejáratból vörösszőnyeg nyújtogatja rájuk bohócnyelvét a macskakövön. Ősz nő gyászszalagos portréja hirdeti egy állványon, hogy koncert kezdődik vagy előadás a tiszteletére. Ennyit még én is kihámozok olaszul. Ugyanúgy lehet költő, mint diplomata, egykori professzor vagy a római pápa – nos, utóbbi talán mégsem. Memento mori, a szemem sarkából az öltönyösöket figyelem. Senki ismerős. Megnyugodva lépnék arrébb, csakhogy belebotlom a szőnyegszélbe, és nagyot szökkenek. Az asztal mellől egyszerre fordul felém a három farkasfej. Bosszankodva igazítja meg a felpöndörödött szőnyeget egy teremőr, és méltatlankodva néz utánam. Egy vagyok a barbár törzsből, aki a palotanegyed elhanyagolt utcáiból erre vágja le az utat a villamosig.

A kiskörúton esteledik, a villamoson ritkulnak a fejek a Deák felé. Lassan adja ki magából a forróságot a belváros. A hol gáz, hol villany, hol csőtörés miatt újra meg újra felbontott beton forradásai ismerősek, a varokban megül a por, korcog a cipőtalp alatt a finomított kavics. A BTK fő és A épülete közötti vaskerítésen már betették a kiskaput, a sorompó lustán pislog a kert mélye felől, mellette álmos bakterként füstöt ereget a portás: a hasa kilóg a fekete Security-felirat alól, de egy tíz éve iderozsdállt Seat Ibizát kivéve az oktatói parkoló üres, a dékán sötét jachtja, a széles Mercedes sem áll benn, kinek is szedné rendbe magát, nekem? Elnézéskérőn nézek, és beszököm előtte a kertbe: a lombok közé söpör a nosztalgia.

Trefort Ágoston, a valamikori kultuszminiszter körvonalait kikezdte a patina, jobb hüvelykjét lezseren zsebébe akasztja, másik kezében tartott paksamétáját mintha csak combjához csapná indulófélben, míg csokornyakkendője fölött a kertet az Astória felől elfoglaló kocsmaterasz felé bámul. Az épületegyüttes a Műszakinak készült, később foglalta el a Budapesti Egyetem – Eötvös Loránd dolgozószobája is erre nézett valamikor. A bölcsészek a Pesti Barnabás utcából nehézkesen költöztek, mikor a természettudományi kar, háta mögött hagyva egy orvosi tömböt, a Lágymányosra hurcolkodott a kétezres években.

A költözést idősebb oktatóink rosszul viselték. Ághi Edit, a bohókás dialektológiatanárunk sokat panaszkodott. Arról volt híres, hogy ravaszan egybekötötte a tanszéki nyelvjárásgyűjtéseket random nyaralókedvével – így kötöttünk ki bácskai falvak felgyűjtése után a montenegrói tengerparton vagy vizsgáltuk a Milánóban vendégmunkás csángók nyelvváltását szigorúan szociolingvisztikai alapon, de egy keresztelő utáni kínos félórában, amit három napos toszkán trip követett. Edit csak szitokszavakkal tudott megemlékezni arról, mennyi nyűggel járt, hogy kiűzettek az Erzsébet híd lába mellőli Paradicsomból.

Második emeleti irodájának falán szekrénymagasságig álltak a papírstócok, s míg más kolléga harmadmagával osztozott az oktatói szobákon, Edittel senki nem akart és mert egy szobába kerülni. A térképek és cipősdobozokba rejtett kazettatekercsek közül a szemináriumok alkalmával ugyanolyan gyakorisággal bukkantunk felhalmozott, üres csokoládépapírokra, mint molyrágta moldvai varrottasra vagy kalotaszegi gyöngyöspártára. Edit a felfedezés izgalmával vetette magát egy-egy előrángatott doboz után, nem törődve az aktuális kiselőadással, amit egyikünk vagy másikunk próbált elővezetni. Máskor belesüppedt okkersárga fülesfoteljébe, és a katatón hallgatás egyenletes horkolásba fordult. Szerettük Editet, ahogy csak esetlen, bajuszos nagymamákat szokás, némi feddő gondoskodással ajánlottuk fel, hogy szívesen segítünk elpakolni, amivel sosem élt. Örülhettünk, ha egértetemek nem kerültek elő a félév során.

Egy neves építész késői özvegye volt, s mikor a bejárás rossz csípője miatt lehetetlen küldetésnek bizonyult, Mandula utcai lakásában fogadott bennünket. Ránk tukmálta kővé száradt lekvárjait a nyolcvanas évek derekáról, abból az időből, amikor a Rózsadombon még több volt a szőlő, mint ma az Audi. A lakásban egy csángó házvezetőnő élt vele, az alacsonynövésű zsufa kis asszony: „A” Kátyi. Inkább volt fogadott húga, mint alkalmazott. A gyűjtőutakra állandó társalkodónőjeként kísérte, felküzdötte Editet a magasabb lépcsőkön, és ha az emeletes buszon a hangulat is magasra hágott, Kátyi klézsei népdalokat énekelt a mikrofonba. Férfiszapulókból olyan sosem hallott repertoár állt össze, hogy a sofőrök füle belevöröslött. Nagy tüdejű, erős nő volt, akinek el is lehetett hinni, hogy: „azt a hegyet lapáttal is…”. A diplomaosztón láttam utoljára Editet. A tolókocsi kereke elakadt a kátyús betonon, Kátyi káromkodásai visszhangzottak a Gólyavár előterében. Agyvérzéséből már nem épült föl. Ághi Edit ugyanazon a nyáron halt meg, mint apám. Az ember megérzi az időt, ha az oktatóit kezdi temetni.

A szobor ciprusbokrai alatt macskák hajtják a talapzatba bújt gyíkokat. Vörhenyes levélmaszat tömörödött a padok réseibe, egy koppanásra a macskák ijedve lesunyják magukat, és arrébb szaladnak – a gesztenyefa eresztett el egy korai buzogányt. A portás észre vesz a szobor mögött, és jelzi, hogy kerüljek a Puskin vagy az anglisztika felé, mert a kampusz kertjét kordonnal el kell zárnia a kocsmától. Előre vagy hátra, itt nem maradhatok tovább. Megkérem, engedjen ki a Puskin utcára, úgy hamarabb hazaérek.

A Rákóczi forgalmas esténként, a sörözők dugig, a postán lehúzták a rolót. A sarki Sparból nevető faun fut ki egy bevásárlókocsival, dől belőle a pálinka- és húgyszag édes keveréke. Nem sejteni, miért lopta, aprót már nem szerez vele, hiszen épp emiatt beszüntették, hogy százassal lehetetett csak használni, de a birtoklás boldogsága részegítő látvány. Fut a Kazinczy utca irányába, mint aki nagyvásárt csinált, át a négysávos úton keresztbe, a lámpák épp zöldre váltanak, és csoda, hogy a hetes busz időben fékezni tud. Veszett dudálásba fog a pénteki forgalom. Megúszta. A megállóban egy alacsonypadlós buszra húzza föl a zsákmányt, talán Budára indul, a zöldbe vele.

Amikor kijön a tavasz a Blaha aluljáró átázott, büdös matracai Normafa felé húzódzkodnak, bejáratott bokrok alá vagy egy régi szálló életveszélyesen romos lépcsőinek védelmébe, ami évtizedek óta bontásra vár. Aztán ahogy az ősz és a hidegebb éjszakák beütnek, a motyó, sokszor sok gazdát váltva költözik vissza az aluljárók kövére vagy a Rákóczi út árkádjai alá, csődbe ment boltok ajtónyílásai elé. A nyomornak nem telik Samsonite bőröndökre, kifordult kerekű rollereken és időben elcsent bevásárlókocsikon közlekedik. Paplanok és kartonlapok – keleti kincsek utaznak ide-oda a lomtalanítás széttúrt halmai közül.

Egy orrát vesztett nő, artikulálatlan ordítása hallatszik a bezárt zenemű bolt előtt, a túloldalról. Többször láttam már, leginkább télen, félelmetes egyedül és társaságban is. A hajléktalanok arrébb húzódnak, ha megjelenik, nem tudni, mikor kezd ütlegelni bárki arra járót. Először a kapualjunkban találkoztam vele, a kéretlen szórólapoknak kikészített kartondobozon guggolt, kétszer is elsétáltam a bejárat előtt, mire oda mertem lépni mellé, de rosszul számítottam ki, mikor végez. A járdán elágazó patakok haladtak a szomszédos pincelejárat irányába, ám a nő még ekkor sem mozdult, letolt nadrágja a bokáján, csupasz fenekével az ajtó és a kapucsengő fala közé ékelődött. Egyszerre bosszúsan és türelmetlenségem miatt szégyenkezve nyúltam át fölötte, és beütöttem a kódot. A kapu berregve nyílt, ő szoborrá meredt. Másnap munkába menet csapott meg a doboz szaga. Elszégyelltem magam, miért nem szóltam hozzá. De mit szóltam volna? Nem tüsszentett, hogy azt mondjam, egészségére. Az empátiát szavakba foglalni, esetleg gondoskodást mímelni olykor nagyobb megalázással jár: reflektorfényben áll az embertelen kiszolgáltatottság, ami ha nem is joggal, de érthetően vált ki haragot. A tekintetünk sem találkozott. A dobozt kidobhattam volna a közeli kukába, de nem nyúltam hozzá. Mégis csak munkába megyek, útközben a Starbucksba is beugrom, csaknem fogom meg mosatlan kézzel az elviteles poharat. 1500 Ft. Ennyit költök egyetlen kávéra, és még van pofám erre a nőre együttérzéssel gondolni. „Fehérre meszelt sírokhoz hasonlítotok.” – idézné anyám.

Kaposváron voltak ugyan koldusok, de nem igen láttad őket. Fűtés nélküli házakba, dohos albérleti szobákba, kidőlt oldalú szőlőspincékbe húzódik vidéken a nyomor. Toponáron az egy Prekáckán kívül nem is tudnék másra visszaemlékezni. Gyereklelkű, mégis mindig öreg embernek tűnt. Az anyja halála után kidobták a felszámolt tsz egykori cselédlakásából. Barna öltönyben járt, bal zsebe fölött égett szélű, narancsra színeződött folt éktelenkedett, vasalótalp nyoma. Csontot hordott a mészárszék kukáiból a kutyáknak. Sok kutyánk volt, hisz állatokat tartottunk a háznál és a falu végi telepen is, volt mire vigyázzanak. Anyám szatyronként fizetett neki valamennyit, többet, mint amit a szükség indokolt volna, mert míg anyám kardvirág-hagymákkal rakta tele az ágyásokat, Bogáncs a több kilónyi, fölösleges csonttal ültetett. Anyám vette rá apámat arra is, hogy vegye föl éjjeliőrnek az elárvult, fogyatékos Prekáckát. De Prekác mélyen és ártatlanul aludt akkor is, mikor apámat azzal ébresztették a szomszédok, hogy a lovai az utcán járnak. A tolvajok tárva-nyitva hagytak istálló- és ólajtókat, három anyakoca tűnt el nyomtalanul. Nyomok éppen voltak: mert hogy ne visítsák végig a hajnalt, helyben nyakon szúrták őket. A felhajtón véres csík mutatta az irányt Répás felé.

Amikor a gyerekkoromban anyámmal keresztbe-kasul jártuk a pesti belvárost, szomorúan nézte a sok Prekácot, és ötven forintosokkal ültette végig a Rákóczi utat. „Jaj, anya már!” – untam el, hogy megállunk mellettük. Megszorította a kezem, hogy szégyelljem magam. „Perselypénz” – szűrte a foga között.

A vér a fejembe száll, egykori kegyetlenségeit nehezebben felejti az ember, mint a jócselekedeteket. Most hiányzik csak igazán anyám. Amíg élnek a szüleink, egy ellenvilág is létezik, amiben a tömegvonzás feléjük húz. Megszabadulni a súlytól, cselekedeteink ellenirányú vektora. Ez az állandó oda és vissza ingó erő, ami egyensúlyt teremt. A toponári ház üres, egy süket kutya őrzi anyám elburjánzott kertjét. A kardvirágai többet nem hajtottak ki a halála után.