Feketemosó: Ipanema – Mezítláb a Parlamentben 8.

Ferenc pápa áldást küldött haza, a hazátlan menekült válogatott tíz fős csapatának, köztereinken termetes kivetítők előtt tartott edzőtábort a piros-fehér-zöld optimizmus. – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I., Brexit II., Milleniumi dolgozó I., Milleniumi dolgozó II., Milleniumi dolgozó III., Milleniumi dolgozó IV., Kutyára kamion

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

– Fuck, jóga! – kaffantotta el magát Ditti. Az egyik közeli fotelban mindeddig észrevétlenül olvasgató srác az éles hangra összerándult, és kérdőn nézett vissza ránk:

– Pardon? – húzódzkodott fel, mint az ijedős növényevők. A térdére támasztott lábfejét kis időre megállította a lengetésben, ám mivel választ nem kapott, újra felvette a háttérzene ritmusát, és a Kindle-jébe süppedt. Ditta, ha nem lelkesült volna fel attól, hogy végre, velem is történhetett némi izgalom, talán pofátlanul bámulta volna a pasast egy kávé erejéig, de most hagyta, hadd legelésszen tovább, és egy nőstényoroszlán gőgjével várta, hogy ki is érdemeljem az osztatlan figyelmet.

– Sztori van, Magdesz? Csak őszintén!

– Nem érdemes affektálnod, Hajdu. Te leszel az első, akinek elmesélem, csak fogd vissza magad, az Istenért.

Nyilván a szomszédos kar ihletésében, gondoltam jobb lesz mozgásban folytatni, és peripatetikus filozofálásra invitáltam a Múzeumkert felé a kiskörúton. Szemforgatva követett.

„Ok. Jó légy!”, mon amie, válaszoltam sms-ben, és kéjes örömmel kapcsoltam el az ATV-ről. Jamie Oliver 30 perces kajái megfelelő kikapcsolódásnak tűntek a „Gyilkosság Mezopotámiában” kilences kezdéséig.

Nyilván provokálhattam volna bővebb üzenetváltásra Asztaghot, például azzal, hogy odapörkölöm: legközelebb ne vegyen fel hajszálcsíkos, sötét inget bordósávos nyakkendővel, ha kamera elé ül, főképp, ha a felvételt nem egy 90-es évek eleji kisgazdagyűlésen készítik, esetleg a megboldogult Napkeltében – utóbbi esetben aranyozott nyakkendőtűt is javasolnék. Bezzeg Jamie-n még könyékig az édeskömény-salátában is kifogástalan maradt a gyűrt, farmerkék ing, és ahogy vastag ujjairól cuppogta le a dresszinget, megállapítottam, hogy Asztagh mennyivel jobban tette volna, ha ide ül be, nem egy politikai háttérműsor kulisszáiba.

De nem ő volt az egyetlen, akit ezen a doppingbotrányokkal kecsegtető augusztusban szívesen láttam volna el divattanácsokkal. Közel egy időben azzal, hogy a Kőfaragó utcai garzonban elaludtunk a soha véget nem érő parlamenti randevú után, magyar idő szerint hajnali háromkor a magyar sportolók is bevonultak a Maracanã stadionba: csuhaj, talpig piros-fehér szőttesmintában. Megkezdődtek a nyári olimpiai játékok Rio de Janeiróban, és a Girl from Ipanemara mélázó Giselle Bündchent megtámadták a brazil társadalmi feszültségek – hány ezer, a megnyitón résztvevő szurkoló üdvrivalgása közepette is? Ellenben itthon, a tizenöt millió fotel-olimpikon országában az elkövetkező tizenhat napon eluralkodott a virtuális jetlag. A kollégáim kornyadozva sírtak a szerb-magyar vízilabdán, s másról sem volt szó, mint ki hány aranyat vár ettől meg attól, mi mindent lopnak a száradó vakolatú olimpiai faluban, és túléli-e az atletika az amazóniai esőt. Ferenc pápa áldást küldött haza, a hazátlan menekült válogatott tíz fős csapatának, köztereinken termetes kivetítők előtt tartott edzőtábort a piros-fehér-zöld optimizmus. A Keletinél kicsit más volt a helyzet: hétvégén Mundruczó forgatott, és épp úgy sátorok lepték el a friss aluljárót, mint egy éve. Törökország kevésbé kifinomult filmes eszközökkel zsarolta az EU-t, és miközben kitette a menekülttáborokra a megtelt táblát, a júliusi puccs-kísérletet követő tisztogatásokba kezdett.

Volt elég munkám, és meggyőződéssel elhallgattam mindenki előtt, hogy már megint kivel nem sikerült összejönnöm a nyáron. Ditta barátnőm skalpgyűjteményéhez nem szándékoztam felzárkózni, de azért vehemensen dobálgattam Tinderen jobbra az Asztaghra valamelyest is hasonlító delikvenseket.

„Az a bajod…” – hallottam az asztal fölött Ditta elmosódó hangját, miután az elmúlt két hét szerzeményeit végigmutogatva némi alkoholos megindultsággal mindről letettem.

A Fátra lambériáján megállt a pára, a falra szerelt tévéképernyőt pedig izzadt kőműves dekoltázsok takarták előlem. Nagy kegyesen hívtam el a zsámbéki jurtapartira. Attila haverom kertjében ismét maxra toltuk a hangerőt az István, a királyon. Tíz éve az akkori, kissé ősasszony beütésű Emesével vettek egy jurtát, és poénból huszadikán komoly erőfeszítések közepette fel is állítottuk. Emese már rég dobbantott egy fehérlófiával, a ponyvát rákövetkező évben eladták, de a jurtaállítás olyan mélymagyar nyomokat hagyott az egyébként a tarsolytáskáktól lelkületben igen messze álló társaságon, hogy az ünnepet megtartottuk. Délelőtti érkezéssel, szalonna sütéssel. Mivel Attiláéknál épp a gyerekek alvásidejére is figyelni illett, a csapat az ebéd utáni búcsúpálinka után áthelyezte székhelyét Zsámbékról a rakparti Fátra borozóba.

– Az a bajod, hogy… – ismételte Ditta, de Tibi kezében a három kancsó sör vészjóslóan emelkedni kezdett, és Kozák Danuta négyesben is aranyérmet nyert. Talán jobb is volt, hogy nem ért el hozzám azonnal a mondat másik fele, mert úgy általában, mint konkrétan azok a mondatok, amelyek „az a bajod”-dal kezdődnek, azzal záródnak, hogy elfelejtem felvenni a telefont Dittának három-négy hétig. A kajak-kenu istennők győzelmesen megmentették az államalapítást sokszorosan megünneplő barátságunkat. „… árad a kegyelem vé-égre ránk!” – koccantak össze a szőrös hátsók, és a felpattanó fing- és sörszagban engem is elöntött a kegyelem, s már nem is bántam annyira, hogy Dittát is beeresztettem a Pista-körbe, farkast a bárányok közé. Tibi meleg volt, Ancsa férje meg külföldön. Attiláék a második lányukat várták Sárival. Iza nem kezd csajokkal.

– … úgy nézed őket, mintha férjhez is kellene menned hozzájuk! – Hát, csak befejezte. – De ne. Nem kell túl kíváncsinak lenni.

– Jól van, Hajdu, igazad van, de most levegőzzünk egyet – és a kerthelyiség felé tereltem.

A hely dugig volt, ám mivel csak benn tudták megoldani a közvetítést, a teraszon az ült, akit nem izgatott túlságosan Rió, viszonylag keveseket. Sült kolbász és mustár illata csapta meg az orrom, és jobbnak láttam, ha keresünk egy üres sarkot és rendelünk. A tűzijátékig nem bírjuk ki, ha csont részegre isszuk magunkat kora délután. Az eredményhirdetés után szállingóztak kifelé a többiek is. Príma kis idő volt. A pirotechnika, persze, nem örült az olyan meteorológiai bizonytalankodásoknak, hogy akkor várható-e eső estére vagy sem. A Duna felől kellemes hűs szél fújt, és egy-két felhő árnyékot is adott a betonnak. Nagy tömeg sétált a rakpart mindkét oldalán, pár árus is feltűnt már, bár a többség a Clark és az átkeresztelt Roosevelt téren grasszált, ahol huszárok pattogtatták az ostort vagy pónilovagolni lehetett.

Az a kis színes műanyag spirál jutott eszembe hirtelen, amit harmonikaszerűen zizegtetni tudtunk, gagyi kis rugó, szivárványos neonszínekben delejezte az ember szemét. Ha megindítottad, a lépcsőn lesétált. A nevére nem emlékszem. Különös volt, hogy a Várból a mesterségek ünnepi rendezvényekről leszivárgó családokat nézve ennek a régi játéknak a hangja villant be, aztán a mozgó színei. A színek sodorták magukkal a rakparti sötétben világító műanyagpálcák képét is. Nyakba is akaszthattad nyakláncként, pörgethetted is, mint amolyan fényes, villogó pajzsot. Kedvem támadt kilépni a Dunához, hogy megnézzem, árulnak-e még ilyeneket a huszadikai bazárosok. Már épp megkérdeztem volna Dittát, tudja-e miről beszélek, de elkenődött képet vágva piszkálgatta a burgonyahasábokat a papírtálcán.

– A pia? – kérdeztem, és közelebb toltam a vizes kancsót.

– Nem, csak egy múlt heti fasz – és a hátát a fa törzsének döntötte, ami alá ügyesen állították a sörpadot. – De nem kell hozzájuk menni, jó?

– Rendben – egyeztem bele engedékenyen.

Ditta mély levegőt véve a mosdó felé vette az irányt. Guglizni kezdtem, mi annak a bizbasznak a neve. Színrugó?

Akkor jött Messengeren az üzenet. Valami Dénes írja: „Helló. Kávé?”.

Sinatra szelleme beleröhögött a Maracanã stadionba, és a százhetvenötezres közönség dobogni kezdett a torkomban.