Feketemosó: Nincs vége – Mezítláb a Parlamentben 12.

Avatatlan szemmel talán rajtam se látni, hogy tegnap a nyár esti szellőnél engem is több fújt. – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I., Brexit II., Milleniumi dolgozó I., Milleniumi dolgozó II., Milleniumi dolgozó III., Milleniumi dolgozó IV., Kutyára kamion, Ipanema, Sörszag, Kis Fátra, Kacsamesék

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

– Akarsz zuhanyozni? – kapcsolja fel a villanyt a nappaliban is. A hall és a konyha között álló konyhaszigetre rakja a gőzölgő papírtáskát.

A könnyű vászoncipő lyukacsai – mintha csak indigóval másolták volna – négyzetes koszmintákat hagytak a lábfejemen. Nem szeretnék, de rám fér.

– Gyere, mutatom, mi merre van – pislog barátságosan.

A berendezés jórészt mézbarna tölgybútorokból áll. Egy-egy kisebb asztalka sötétlik a falak mellett vagy a sarokban. A nappalit faltól falig könyvszekrények uralják, díszkiadvány-sorozatok aranybetűs gerincei sorjáznak a polcokon. Előttük kisebb tárgyak, vázák és kupák, bontatlan celofáncsomagban mindenféle mütyürök. A kanapé a széles erkélyre néz, bronzkörmös állólámpa hajlik egy a szoba arányait meghaladó bőrfotel fölé. Kényelmes, de drabális példány, a kilencvenes évek szökevénye, csakúgy mint a hajlított krómvázas virágtartó állványok az ablak előtt. Oldalra üveges tolóajtóval elválasztott szoba nyílik, az ágy mögötti falon plüss faliszőnyeg, nem ízléstelen, de kissé ódivatú. Az ajtórést körben beépített szekrény nyeli el. A fekete lamellák redőit narancsosan világítja meg az utcai lámpafény. A ruhásszekrény ajtaja félig nyitva, belső felén állótükör villan a rádobott öltönynadrágok alól, amint az éjjeliszekrény bársonybúrája is felgyullad. Gábor törölközőt nyom a kezembe, és a fürdőszobához vezet. A fehér márványlapok a hirtelen fényben vakítanak.

– Kicsit várni kell a melegvízre – azzal ki is fordul, és magamra hagy.

Ritka, hogy egy pasas korpás hajkeféit előbb látom, minthogy alkalmam nyílt volna más testtájait tanulmányozni. Csalóka, hogy úgy tűnik, most mindenre van idő, voltak pillanatok, amikor azt hittem, az ajtón belépve azonnal egymásnak esünk. Nincsenek gátlásaim, vágyom rá.

A fürdő a Bauhausokhoz hűen praktikus, de zsúfolt. Kád mélyül bal kéz felől, de egy keskeny zuhanykabint is beszuszakoltak a sarokba. Nagy halom gyűrött ing hever jobbra a mosdópultra hányva, pedig alatta ott a szennyestároló és a mosógép is, de nem meglepő: a mosdókagylón elhasznált borotvák és száradó zselényomok hirdetik, hogy egy agglegény-lakás felségterületére léptem. A ruháim a halomra dobom, és belépek a zuhany alá, rögtön felszisszenek, alig melegszik a víz, de sietni szeretnék, épphogy csak kiszabadulnék az egész napos izzadtságból. Végiggondolni is fárasztó, volt benne minden: távolsági buszon zötyögés, babanyál, kerti sár, sörhab és a vízivárosi kavicsszemcsék. A mennyezetvilágítás alatt ellenőrzöm a lábszáram, vállalható, így nem is kell stikában használnom a borotváiból. Hanyagul törölközöm, és a még nedves bőrre veszem vissza a cuccaim – tisztábbak nem lettek, de a zuhany segített a komfortérzeten. A hónaljamból férfias szantálillat árad, ellensúlyozandó a Dittitől kapott utazóparfümöt keresem elő a táskámból.

A lakás hallgatag, Gábor sehol. Székhúzogatás hallatszik a fejem fölül, és a hang irányába indulok. A hallból két további ajtó nyílik, kopogok, de nem felel senki: a WC üres. A másik ajtó mögött szűk lépcső visz fölfelé.

Félúton találkozunk.

– Menj fel, mindjárt jövök. A bornyitó lemaradt.

Az alacsony ajtógerenda előtt lesunyom a nyakam, de amint felegyenesedem, mindent megértek. Egy tetőtéri dolgozószobában találom magam, elöl szélesre tárt teraszajtó, rajta a feltekert római roló lifeg. Oldalt fekvőfotel és egy könnyűvázas asztal. Egy palack ásványvíz gyöngyözik a dossziékra állítva, kapok rajta és beleiszom. Szomjan halok. A szabad falon irattárolók zsúfoltan megrakva. A tetejükön régi gyógyszeres üvegek sorakoznak, nyilván a nagyszülőktől maradt. Patikus vagy antikvárius családok őrizgetnek hasonló ereklyéket a századfordulóról. Szépek, de funkciótlanok – tarthatna is bennük valamit, ne csak porosodjanak itt.

A szoba egy nyitott teraszban folytatódik, a szemközti ház túl magas, hogy teljes legyen a panoráma, de a pesti rakpart egy részére így is rálátni. A Gellért-hegy égett magnézium-felhőket ereget.

– Ó, hogy gebednél meg! – esik le az állam a látványon. – Ez szép.

– Terítettem – a hátam mögött szólal meg.

Kint már tálalva a vacsora. A dolgozólámpa elég fényt ad, nem kell a teraszon villanyt kapcsolni. Meghitt led-sor parázslik a szembeszomszéd erkély korlátjáról is. Három sárga óriásfáklya nyílik ki a Lánchíd mögött egyszerre, az elsőkről lekéstem, informál Asztagh, de csak nemrég kezdődött, szerencsénk van.

A vacsora finom, bort is bontott, az öblös poharakon hol sárga pitypangok, hol kék búzavirágok pattannak ki. A műsor aláfestő-zenéjéből csak foszlányok érnek hozzánk. Annyit viszont már előzőleg is tudni lehetett, hogy idén nem csuklik se Ravel, se Vangelis. A Szörényi–Bródy szerzőpáros nagy örömére Dávid és a Pista Club maradéka is ott bömbölhet valahol a rakparton: „Kegyes ősapák, kegyes szellemek…” A gregoriánus pogónál alkalmasabb összünnepi giccset keresve se találni, holnap a fél ország dallamtapadással főzi a reggeli kávét.

– Még jó, hogy csitult a szél – erőlteti a hangját. – Majdnem lemondták viharjelzés miatt – így kényelmetlen, ezért az asztalt elhúzza közülünk, és szorosan odatolja a székét az enyémhez. – A tömeggel nem szabad játszani.

Ezt pontosabban nem is mondhatta volna, de ezúttal nem ütöm le a magas labdát.

– Kár lett volna, gyönyörű – válaszolom.

A sugarak negatívja a retinámon ég, mikor becsukom a szemem. A szemhéj belső felét is megfestik a robbanások.

Koccintunk megint, és felteszi a lábát a korlátra.

A lövések pár másodperces szüneteit kihasználva, beszélgetni próbálunk. Nem töröm magam túlságosan, csak élvezem, ahogy egy-egy szellőfutam belekap a póló ujjába. Ha lenézek a terasz korlátja mellett, tölgyágak mozognak egy-két emelettel mélyebben, eltakarják a szomszédos étterem kertjét.

– Ezúttal elégedett vagy, Magdolna, a randevú kivitelezésével? – játszik a pohár száján.

– Mondhatjuk – nézek rá laposan.

– „Mondhatjuk?” – iszik a borba. – Nem vagy te elkényeztetve?

– Nem beszélve egyéb jellemhibáimról.

– Mit hiányolsz, mégis, a tökhintót? – közelebb hajol, hogy hallja is a válaszom.

– A valcert, Asztagh úr. A valcert!

– Nahát, ezen… – mozdul, hogy felkeljen, de hamar leállítom.

– Ne, ne, hagyjuk most! – simogatom meg az alkarját csitítólag. – Visszavonom, nem viccelem el, jó így – nyugalommal mosolygok rá. – Elégedett vagyok a kivitelezéssel.

Ahogy a vihar előtt áramossá válik a levegő, most is érezni, hogy jóval többet vált ki kettőnkben ez a kicsi mozdulat.

Végigszántom a bőrt a karja belső felén, és nem fogja le a kezem.

– Szelíd, szép Magdolnám – susogja közelről. – Gyere ide!

Ahogy a teraszról szélsebes mozdulatokkal a dolgozó sarkába pakoljuk a repíthető tárgyakat, meg-megvilágítják a szoba körvonalait az utolsó lövések. Gábor szigorúan bezárja az ajtót a vihar előtt, de a szabadon hagyott papírok egy része már a földön hevert. Leguggolok, hogy felszedjek belőlük valamennyit, a nyomtató gombja babakékre festi az asztallap alját, a mindenfelé lógó vezetékeket, de a papírok közül egyet sem, csak egy páratlan zoknit és egy nem túl jó állapotban lévő mamuszt tapintok ki. A felsőteste bontakozik ki a sötétből, és fölsegít: „hagyd most azt”.

Kinn csattogtatja a görögtűz az Erzsébet-híd fehér állkapcsait, de én már csak Gábor húsos állkapcsát érzem a magaméra gyűrődni. Az ádámcsutka fel-le jár rajtam, akár egy inga jár szabott pályán a szoros óradobozban. Szorosan ölel Gábor is. A dolgozószobából lépcsőfokonként vetődünk egyre többet marva a másikból: nem volt még távolabb egymástól ez a két gátlástalan emelet. Noha nagyon is el tudom képzelni, hogy a vízivárosi sétakör – ideális és kényelmes közelségben a lakásától – bevett randevúprogram, nem én vagyok az első, akit elkap a hév a teraszán. Ő se kamasz már, és nekem is akadnak fogásaim, ne legyek képmutató.

Lenn, hogy röviden megpihenjünk, a konyhapultra ültet. A Help Refugees embléma és a farmer észrevétlen tűnt el rólam – lavina öli ilyen váratlanul és alaposan az óvatlan hegymászókat. Már a melltartóm is csak egy pánttal lóg a vállamról, mikor kirángatja az inget a derekából, és – ő alulról, én a gallértól haladva – gombolni kezdjük. Megszakítják a vetkőzést a vadabb csókok meg az állandó nevethetnékem.

– Rajtam nevetsz, hm? – torolja meg, és finoman az államba harap. Ha tovább folytatjuk, a nappaliig se jutunk, erősen magához szorít és amennyire lehet, megemel.

A burleszk a háló felé lavírozva kezdődik. Ha bárki végigkövetné, ami ezután következett, könnyesre röhögi magát.

Először is: rálép a lelógó öv csatjára. Kis híján elvágódunk. Anyázva felvonyít. Arra mégis jó, hogy elengedjük egymást, és hogy – amint fájdalmasan, de rá tud nehezedni a teljes talpára – kilépjen a hülye gatyájából is. Végre. Határozott léptekkel, egyenesen az ágyra vetődöm, és várok.

Másodszor is: várok és várok.

Valamit még utánam szólhatott a nappaliból, de csak az ütemes dobogás árulja el, hogy nem jött azonnal a nyomomban. A falon át előbb fölfelé, majd kisvártatva lefelé is hallatszanak huppanások.

– Hol vagy? – könyökölök fel, de nem jön válasz.

A konyhában megereszti a csapot, és nemsokára egyik kezében az arcát megvilágító mobillal, másikban egy vizespohárral tűnik föl.

– Te nem kérsz?

A pohárért nyúlok. Minek húzza az időt?

 – Csak még egy percet adj, muszáj… – trappol vissza a hallba.

A türelmem fogyó Hold, és az se korbácsolja a libidót, ha vágyaink alfája és omegája a WC ajtót nyitva hagyja maga mögött. Csorgatástól lehúzásig követhetem a processzust. Rendben van, ha rákészül, viszont a totojázás könnyen lehűti a reményeim – gondolom borsódzó bőrrel, és magamra rántom a pehelypaplant.

A ropogós huzat besüllyed Gábor térde alatt. Csalhatatlan szimattal ás ki a neheztelésből. Nem hiába, egy mentőkutyának is kitűnően kell alkalmazkodnia az időjárás olyan viszontagságaihoz, mint az én változó kedélyem. Sosem veszítheti el az irányérzékét. Ennek megfelelően bernáthegyiket megszégyenítő nyelvmozdulatokkal térít magamhoz, de mintha egy-két lépést kihagyott volna, túl hirtelennek találom a rohamot. Inkább följebb húzom, hogy előbb valamennyire temperáljuk egymást, további csókokkal és simogatásokkal. Hamar megértette. Többször erősen simít végig tarkómtól a keresztcsontig, másik kezével hol a hajamba túr, hol a mellemet vagy a fenekemet gyúrogatja. A térdemmel átkulcsoltam a derekát, ő pedig lassan ingerelve az ujjbegyeivel a belső combomon indult felfelé. Óvatosan nyúl hozzám lenn, majd fokozatosan alám csúszva ott folytatta, ahol abbahagyta.

– Édes kicsi, gyere még – hallom mindenhonnan és egyszerre. Az állam alól, a számsarkától a fülcimpámig. A tarkómon. A mellemen és a combjaim közül pulzálnak a szavak. Azonnal akarom. Hegyomlás robajlik a dobhártyámon, süvít a vér az összesúrlódó bőr alatt. Áramosak a porcikáink, és a hajszálaim felszikráznak a párnán. Forgat, csókol és markol. Csupa nyál és nedvesség vagyok. Göndör szőrszálak tapadnak a szájpadlásomra, az édes és savanyú hajlatok szagába elegyedik az undor meg a vágy. A test kipállásai és karcolásai összetapadnak a lihegés alatt. Az idő kiakad, talán csak másodpercek telnek el a mondatok között: „Gyere ide” és „Édes kicsi…”.

*

A késő esti vihar nyomait avatatlan szemmel észre se vennéd. A Fő utca megcsalja az érzékeid délelőtt, magas házai között időtől függetlenül nyirkosak az árnyékok, és valamivel a szél is erősebb errefelé. A ház utcára néző bolthelyiségének ajtaja nyitva, egy nagyobb cserép hortenzia szellőzik a kilincs alatt. A kirakat előtti padon, mintha csak falusi öregasszonyok pletykálnának, bokros rózsák terpeszkednek vastag kerámiakaspókban, és egy kővel lesúlyozott vázából négy-öt előre kötött, kisebb csokor várja, hogy rögtönözve magához szólítsa valaki vendégségbe menet. Csak az úttest és a padka találkozásába sodródott zöld levelek árulkodnak arról, hogy az éjjel több is történt nyár esti szellőnél. Hirtelen nem is tudom, merre induljak haza. Az alkarom libabőrös, fáradtan dörzsölgetem, és elnyomok egy nagyobb ásítást. Nem ittam sokat, mégis lusta másnap elébe nézek. Komótosan arra indulok el, amerre hamarabb érhetek napsütésbe.

A kapucinusok előtt kiszélesedő járdán kisebb csoportozatot kell kerülgetnem, széles gesztusokkal, dallamosan magyaráznak, elsőre nem ismerem fel: olaszul. A templomban a fél tizenegyes misére harangoznak. „Silentio!” – libeg egy rosszul ragasztott A4-es a bejáratnál.

Avatatlan szemmel talán rajtam se látni, hogy tegnap a nyár esti szellőnél engem is több fújt. A sminkmaradékot, amennyire a homályos fürdőszobában lehetett, lekapartam magamról, de Ditta cuccai nem jönnek le sima szappannal, és krémes popsitörlőkendőt se sok sikerrel találok, ha át is túrtam volna az agglegénylakás fiókjait. Egyet kihúzni is épp elég volt, hogy a számolatlan óvszeresdobozokkal szembesüljek. Gyorsan felnyaltam a kávét, és nem engedtem magam hazavinni. Asztagh még ellenkezett volna, de másodszor szólalt meg a telefonja.

– Ezt most tényleg fel kell… – nézett elnézéskérőn.

– Persze, viszont én megyek – adtam puszit az arcára –, légy jó, Gábor! – és lerohantam a lépcsőn.

Nem adhattam igazat Dittának. A szex egyáltalán nem volt szar, ám megbékéltem volna azzal is, ha viszonyunkra ezen a ponton csuklik rá a vége-főcím. De hol volt még a vége. Karácsonyra már össze is költöztünk.