Feketemosó: Kis Fátra – Mezítláb a Parlamentben 10.

Ezen kívül elmondhatom, hogy bal oldalon hordom a heréim, már ha számíthatok még rájuk, és holnaptól nem a zsebedben kell keresnem őket, ha vakarózni támadna kedvem. – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I., Brexit II., Milleniumi dolgozó I., Milleniumi dolgozó II., Milleniumi dolgozó III., Milleniumi dolgozó IV., Kutyára kamion, Ipanema, Sörszag

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

A Kis Fátra borozó kerthelyiségét még nem érte el sem a skandináv modernizmus, sem a belvárosi gasztroforradalom. Egy grinzingi dűlő mustszaga dől a szélesre tárt spaletták mögül, és természetesen sört is mérnek. Az udvar közepe felé nyújtózó eresztetőket körben a császári időkben díszített vasoszlopok tartják – húsos szőlőlevelek bólogatnak a félemelet magasságába feszített dróthálón. A rakpart és Fő utca közé szorult egyemeletes épület hátsó kapuján még a méretesebb postakocsik is beférhettek, hogy a sarokban mára borostyánnal futtatott féltető alatt lovat és utast váltsanak. A szocializmus presszóigénytelensége csak a vastagon mázolt lambéria és egy-két töredezett műbőr kertiszék képviseletében várja a felújítás – baljós – közeledtét.

Lajos, aki most is barna kötényben áll a pult mögött, csak két dologra kényes: egy, nagyobb társaságok asztalfoglalással jöhetnek, mert a törzsvendégek – ha szentek nem is – sértődékenyek, és kettő, hogy a tévéhez, amely a söntéssel szemközt lóg, rajta kívül senki sem nyúl. Rádió nincs, de énekelni lehet – a képernyőn kizárólag sport vagy nótatévé mehet.

A városfejlesztés kamaszos pattanásai előtt – úgy is mint pop-up kultcafék és vegán levesezők – a környező házak sorra adták meg pincéiket és földszinti bolthajtásaikat, ám a Kis Fátra vakfolt maradt. A kocsiszín fölött két, nagyobb lakás is Lajosé. Az volt már a szocializmusban is. Ehhez gyaníthatóan tekintélyes kapcsolati tőkesúly kellett neheződjön a sötétebb boxok párnáira, de a vendég tabu, és Lajos azonnal kiszúrja a hipszter firkászokat, akik két-három látogatás után törzsvendégi szívélyességgel ajánlják fel egy nagyinterjú lehetőségét. Ő hallgat, mint ahogy hallgattak a jó előtte itt álló kocsmárosok is, miért az emeleten a csupa apró, vastagfalú szobalakás, amelyekben az ágy is alig fér el, és a diszkréten paravánnal leválasztott mosdótál.

A helyet Dávid találta egy-két éve, és a megemelhetetlen söröskorsóktól és Nagy-Magyarország címeres kávéskanalaktól egy csapásra szerelemre gerjedt. Lajos – persze csak tisztes fogyasztás mellett – enged magának udvarolni, míg az újabb tálca zsíroskenyeret pakolja lilahagymával. Ha a társaság hangosodik, ami Dávid és Attila emelkedő hangulatának megfelelően leginkább szarvasbőgésre szokott hasonlítani, rendszerint szolgálatba helyezi magát, és sokatmondó eréllyel egy kancsó szódát tesz a hölgyek elé az asztalra, de sosem számolja föl. Egy-két havonta csapatban, nyáron sűrűbben is betérünk, de nem számítunk törzsvendégnek, csak elvisel minket, mint idekapott kölyökkutyákat.

Mély levegőt veszek, és a fölém nyúló diófára nézek. A fülemben pumpálni kezd a vér. Ditta és Tibi nem rám figyel, Dávid Judittal folytat elmélyült beszélgetést egy sümegi kovácsműhelyről, csak Évi, aki eddig mélán hallgatta őket, lök oldalba:

– Minden oké?

– Aha – sóhajtok, és válaszul megadom Asztaghnak a telefonszámom. – Azon gondolkozom, hogy hazalépek átöltözni.

– Biztos? Ne bontsd az asztalt, tök jó itt, nyugalomban.

– Megütött a Nap délelőtt… – mondom nehéz lelkiismerettel, elnyelve a mondat végét. Évi ezt láthatóan elbizonytalanodásnak hiszi, és témát vált.

– Sáriék háza nagyon tetszik ám… – néz a poharába szomorúan.

Tetszik neki abban a házban más is, főleg Attila, de ezen nincs semmi meglepő. Társaságunk majd’ minden nőtagjának volt pár olyan hete, amikor non-stop Attiláról fantáziált. Ezen a tényen még az sem segített, hogy Sárival összeházasodtak. S lám, most, 20 kilométerre a járóka mellől is irányítja a beszélgetést. Évi nyurga, szenvedős típus, gyakran tereli Attilára a szót, de Dávidot észre sem veszi, noha külsőre jobban nem is hasonlíthatnának: komoly pocak, és szőr mindenütt. Dávidban mindig lesz valami esetlen bizonytalanság, hiába tülköl és különcködik, csak annyira elég, hogy fölbosszantsa az embert, de Attila még a hallgatásaival is állást foglal, terel, tanácsot ad. Megolvad közelében a fém is, nemcsak Évi gerince.

Ahogy körbenézek az elnyűtt asztaltársaságon, meg kell állapítanom, hogy egy rakás szerencsétlen szívbajos vagyunk. Egyedül a mesterségek ünnepén fellelkesült Judit magyaráz boldogan, de Ditta részeg, Dávid bárkinél bepróbálkozik, Évi Attila után bánatos, Tibi meg, mert Árpi a családjával maradt. A Fő utcáról egy nagyobb teherautó elhúzó hangja fut szét a lugas alatt, és az első emeleti könyöklőkön kárörvendő fémesen nevetve mutogatják csupasz combjaikat a szőlőkacsok.

Ismeretlen szám hív, engedem, hogy pár másodpercig csengjen, és úgy veszem fel, mint aki nagy és vidám beszélgetésben csak mellékesen teszi. Tibi hülyének néz.

– Tessék, Viszi Magdolna – nevetek a telefonba.

– Itt Gábor… – Vár, hogy ráfigyeljek, majd hamar a tárgyra tér – na, hogy döntöttél, találkozzunk?

– Hümm-hümm, legyen – zárom rövidre az eposzi dilemmát.

– Érted menjek?

– Hát, spicces meg gyűrött vagyok, kellene egy zuhany, szóval haza kéne ugranom előbb.

– Most hol vagy pontosan? – vág közbe.

– A Batyi mellett. Fátra.

– Ha így áll a dolog, akkor elég közel vagy, ne menj már haza.

Nem válaszolok azonnal, ezért hozzáteszi:

– Zuhany meg nálam is van.

– Ha-ha! – állok egyik lábamról a másikra. – Hol van az az elég közel? Hadd mérlegeljek!

– Olyan közel, hogyha elkezdenél számolni, talán 100-ig se jutnál, és ott is lennék.

Végiggondolom, mi van rajtam: először is a legfontosabb, hogy van rajtam – ugyan kellő körültekintés híján választott – fehérnemű. Két Unicum szilva lüktet a kulcscsontomban, erősen hajlok rá, hogy hozott anyagból összerántom magam a női mosdóban, és idehívom. Nincs sok kedvem haza és vissza metrózni. Kunyerálok egy kis parfümöt és sminket Dittitől, és Fortunára bízom magam. Látott már kicsípve, látott elegánsan, hát, ezzel kell beérnie: magas derekú mama-farmeromba tűröm a bő, fehér pólót, rajta fekete Choose Love felirat. Az aktivista pólóiról híres Katharine Hamnett a Help Refugees-kampányhoz tervezte, a profit 100%-a menekültek megsegítésére megy, nem mintha tudatos fogyasztói képmutatással ezért vettem volna meg, de a helyzet pikantériája, hogy reménybeli szexpartnerem mindazok után, hogy lassan fél éve kerítésről, menekültzónáról meg kvótanépszavazásról kénytelen végigpofázni a magyar médiát, ezt az átizzadt politikai állásfoglalást kell lehúzza rólam. Még hogy a szerencse vak, ugye!

– Ez csábító… lám, elédtárul a kegyetlen valóság, Asztagh úr? – röhögöm el magam, és Ditta felé intek.

– Állok elébe. A Fő utca felőli kapun gyere ki, odamegyek. Kb. 10 perc kell, jó?

– Nem akarsz a proli barátaimmal találkozni, mi? – találom meg a hangom.

– Mi, hogy is mondtad legutóbb: politikai zsúrlegények, nem szoktunk a pórnéppel vegyülni egykori kupikban.

– Kupikban?

– Magdolnám, némi helyismeret nem ártana. És most ha megbocsátasz, tálaltatnom kell a monoklin érlelt szalontüdő-aszpikot a’la Buda, mielőtt kezdődik a zsúr.

Hát, nem csak én vagyok formában, úgy hallom!

Ditta tompán, de szolgálatkészen szórja ki a mosdókagyló mellé hátizsákja tartalmát. Csupa alapozó minden. Áldott legyen, aki feltalálja majd, hogy ne törjenek el a púderek és pirosítók tükrös fedelét tartó csavarok a rendeltetésszerű használat során! Áldott legyen, aki megvált bennünket a beszáradó szempillaspirál-kefétől! Áldott legyen Lajos, aki a női mosdóba vattakorongot és erős tükörvilágítást helyezett! De én is legyek áldott, mert hajat mostam reggel, ami komoly intuícióra és lelkierőre vall.

Armani Aqua illatát húzom magam után, amint búcsút intek a csodálkozó Tibinek és az ébredező asztaltársaságnak. Ditta el akar kísérni, de füllentek, és a Városligetről hadoválok, ahová biztos nem követ.

Asztagh a kapuban áll, a szemüveg szára az ing felső gombjába akasztva, az arcán napszemüveg. Nem láttam még így, lezseren és frissen, és ahogy megölel, kárörvendve mocorogni kezdenek az erek a nyakamon, amint megérzem a vasalt ing illatát. Ismerős izgalom fog el, és igyekszem átlépni a büszkeségemen esett csorbát, hogy nem tegnap hívott el, hanem csak ma délután.

– Milyen kár, nem is vagy spicces, Magda!

– Tíz perce még az voltam, Asztagh.

– Most vezetéknéven fogjuk szólongatni egymást? – kérdi, majd mint a puskalövés mondja ki gyorsan: – Viszi!

– Csak amíg jópofának találom. Gáborból sok van, Asztaghból kevesebb.

– Lefegyverző érvek – sóhajt. – De most komolyabbról kell szót ejtenünk – és karját nyújtva megindulunk vissza a Battyhány irányába. – Először is arra gondoltam, hogy előbb intellektuális horizontodon kívánok tágítani egy kis vízivárosi sétával, eloszlatva a helyismereti homályt – itt erősen összerántom a szemöldököm –, majd a már tág horizontodnak mutatnám be a teraszról láthatót. Aztán, jöhet is a viharos beteljesülés – pofátlan hatásszünetet tart – : kis görögtűz, latin vér! Tetszik a programajánlatom?

– Szellemes vagy, döbbenetes! – nyugtázom. – Egyszer s mind döbbenetesen kísérteties a hasonlóság egy felfújt hólyaggal, akiről nemrég azt olvastam, hogy vagyonbevallásában nem tüntetett fel egy bizonyos panorámás, budai lakást. De vajon az olvasás árthat az intellektuális horizontomnak?

– Oké, Viszi viperanyelve akcióban – tettet felháborodást –, de hogy el ne kerüljem a vallatást, vagyonbevallásom idején még apai nagyanyám tulajdonában állt a kérdéses ingatlan, aki azóta sajnálatosan elhunyt. Megfelelő válasz a kivégzőtestületnek? Ja, igen, már jó rég itt lakom, de örökölni csak tavasszal örököltem. Ezen kívül elmondhatom, hogy bal oldalon hordom a heréim, már ha számíthatok még rájuk, és holnaptól nem a zsebedben kell keresnem őket, ha vakarózni támadna kedvem.

– Köszönöm, a választ elfogadom. Lövészek, fegyvert le! – és sarkamat hátra lendítve fenéken próbálom billenteni, de mivel nálam jóval magasabb, csak a hátsócombját érem. Régi, általános iskolai trükköm ez, és a játékosabb randipartnereknél beválik, de már nem szokott akkut kergetőzést kiváltani a mozdulat, noha hatásos csáberőmnek bizonyult hét évesen.

– Mit matatsz, Magdolna, hm?

– Ha rogyasztottál volna, pont eltalállak, s lett volna meglepetés!

– Amúgy te kinyomoztad a vagyonbevallásom, asszony? Ijesztő!

– Persze! Nem képzeled, hogy mindenféle énekeskódissal mutatkoznék a nyílt utcán? Amúgy peched van. Az átlátszó.hu-n a minap olvastam egy cikket a vagyonbevallás intézményéről, és a hosszas példák között ismerős is akadt, mint látod.

– Nem baj, majd lekérem én az MVH-nál, hogy mennyi az annyi hektár meg ingatlanvagyon, csakhogy egyenlők legyenek az információs feltételeink.

– Inkább átküldök egy excellt.

– Jól jön majd házassági szerződésünkhöz, köszönöm, persze csak ha meggyőző aranytartalékokról beszélhetünk. Komoly nemzetbiztonsági kockázatot érzek ugyanis kegyed közelében, ezért nem merném mindenféle biztosítékok nélkül pusztán érzelmekre alapozni e nyiladozó szövetséget.

– Reménykeltő, milyen megfontolt vagy. Persze, csak annyit jeleznék, hogy velem igazán rosszul jársz, ha a korrupcióban megszerzendő vagyont szeretnéd szélesebb családi körben oszlatni, tudod, se testvérem, se apám, se anyám. S fejenként megvan a területi limit termőföld-szerzésből is. Esetleg egy népesebb család leánygyermekét ajánlom, ha hasonló konsturkcióban gondolkodsz per vagyon per érzelmek…

– Jaj, te, Magda, ez őszintén hiányzott! – torpan meg hirtelen, mintha megvadulna. – Őrület, milyen hirtelen kivágod a biztosítékot nálam. Ez valami csodálatos! – harsan fel. – De neked, aki vélhetőleg mindent is tudsz, most olyat mutatok, amit eddig biztosan nem tudtál.

A Batthyányn a vásárcsarnok mellett a hegy felé fordulunk. Valóban nem jártam még erre, vagy ha igen, sötét volt, én meg részeg, és valami gólyatábor after sörözésre tartottunk a régi Bástyába, zsírszagú csocsóasztalokra és műbőr kanapékra emlékszem. Az Iskola utcán a Mária tér felé indultunk már, amikor Gábor visszafordított és felmutatott egy ház ablakára.

– Na, ha így megfordulsz, akkor egy fontos film helyszínére is ráismerhetsz, de sajna a perspektíva nem az igazi, és még nincs sötét sem.

– Hát, ebben tényleg nem vagyok jó, Gábor.

– Na, semmi? Hm?

Semmi, rázom a fejem, lövésem sincs.

– Düm-düm-düm-dü-düümmm, düm-düm-düm-dü-dümmm, düüüüm-düdüüüm. – oldalog körülöttem és vezetést imitál, lopakodik. Nagyon komikus.

– Passz! – nevetek, tetszik ez a rémesen hamis dünnyögés, amiből elvileg fel kellene ismernem. Korszakos opusz lehet, mondhatom.

– A magyar filmtörténet legjobb akciója! A legszebb snittel a még drónok előtti Budapestről. No? Autósüldözés a Pillangó utcánál… Segítek: főszereplőnk egy taxisofőr, akit kirabol két öregasszony a Farkasréti temetőtől a Pannónia utcáig. Klasszikus, Magda, klasszikus!

Csak a fejemet rázom. Zavarbaejtően gyerekes, de bájos.

– Cserhalmi György! Udvaros Dorottya elcsábítja Doktor Árpikát egy Lada kulcsáért. Nincs meg? Az Árpikát alakító színész egyébként a 60-as években a római nagykövetség sajtóattaséja volt, de politikai vonalon jól szelelt amúgy is. És, hát, Perczel Zita! Így sem? Magda, Perczel Zita!

– Sügér vagyok, látod.

– Dögkeselyű! Itt játszódik egy jelenet, ahol Cserhalmi kocsit lop és cserél. Magda, ezt meg kell nézned. Sőt, irigyellek, ha először láthatod. Nekem kultfilm. Imádom! Ígérd meg, hogy meg fogod nézni, vagy nem, megnézzük. Ott kell lennem! Jó, ne nézz így. Ott leszek és kész.

– Ja, majd az öregek otthonában, mikor időd lesz.

– Egy kicsivel arrébb valahol meg ott van Cseh Tamás és Bereményi Géza híres albérlete. Most nem tudom, pontosan melyik ház, pedig múltkor megtaláltam, ne haragudj.

– Várj csak, most esik le, a Petri nem itt lakott? – terelem hazai pályára, különben kínosan felsülök ebben a művészeti vetélkedőben.

– Ja, van is itt valahol egy tábla róla, megkeressük?

Kezdenék lelkesedni ezért a rögtönzött túravezetésért, imponál is, hogy kiszakítható a közegéből, de már lassan fél órája kell pisilnem, és ennél sürgetőbb indokot keresve se találhatnék, hogy update-eljem magam a vízivárosi ki-mit-tudra Wikipédián.

Gábor is az órájára néz, és elhatározzuk, hogy ha még vacsorázni is szeretnénk, ideje a teraszán folytatnunk.