Feketemosó: Mezítláb a Parlamentben – Milleniumi dolgozó II.

Nem válaszol, fájdalmasan dobja le magát a sárga bársonnyal húzott kanapéra, hogy csak úgy csattan, és rázkódni kezd a röhögéstől. Honfoglaló Árpád szelleme sértődötten becsapja valamelyik freskóajtót. Összerándulok. Vihar lesz kinn, vagy csak a huzat – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I., Brexit II., Milleniumi dolgozó I.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Valahol megnyikordul egy ajtó, mire én megigazítom magamon a szoknyát, ki tudja, kibe futhatok ma még itt.

– Gábor? – suttogom, de visszhangzik a Tisztelt Ház.

– Maradj ott – hallom egy fordulóval lejjebbről –, megtaláltam! – Elüldögélek én itt, nincs baj. A lábam sebes, mondhatom, a miniszterelnöknek is szépen bemutatkoztam; mi gondom lehet? Asztagh Gábor, a kormánypárt sokadik alelnöke, második randevúnk éjszakáján megtalálta a cipőm is.

Hideg a márvány. Dörzsölgetem a könyököm, és ásítozom. Legszívesebben végighevernék a bordó plüssön, de mára éppen elég volt a kínos véletlenekből, összezárom hát szépen a bokácskáim, és próbálom a térdem alá húzni a szoknya szélét. Reménytelen.

Nincs már sok kedvem beszélgetni, csak haladjunk; megnézem azt a rohadt irodáját, és hazamegyek, amint lehet.

– Gyere, Hamupipő, elmúlt éjfél! – ránt fel határozottan, hogy azt hiszem, menten hátraesik.

Pár forduló jobbra, pár balra, végig egy hosszú folyosón, nem is követem, merre visz, engedelmesen megyek vele, mint egy kisgyerek. Hogy a teljes csöndben kézen fogva vezet, csak akkor tűnik fel, amikor belépünk a szobába, és elengedi a kezem. Lámpát gyújt.

Koloniál berendezés, oroszlánkörmös szófa, karosszékek, szabályos körben a dohányzóasztal körül. Az egyik sarokban sötét, zöld posztós íróasztal. A hosszabb fal mellett öblös üvegesszekrény.

– Micsoda szép vitrin, te, Gábor! – visítom el magam, amint meglátom.

A kormánypárti reklámbirodalom szürkének éppen nem szürke, ügyeletes eminenciása a kilencvenes évek derekán, zsenge éveiben nyilatkozott a Parlamentben elhelyezendő koronaékszerek őrzésére vett berendezésekről. Az interjúnak természetesen csak évekkel később lett csattanója. A mára kizárólag Gucciban közlekedő, nem hivatalos tanácsadó teljes elragadtatottsággal nyilatkozott az új biztonsági üvegekről. A leheletnyi habozásból, mielőtt áhítattal mondja ki a szót: „Vitrin!”, mémek és coub-remixek százai születtek. A független és épp ellenzéki portálok trolljainak nagy derültségére. – De, hisz ez tele van! A Szent Koronának már nem is volna itt helye.

Nem válaszol, fájdalmasan dobja le magát a sárga bársonnyal húzott kanapéra, hogy csak úgy csattan, és rázkódni kezd a röhögéstől. Honfoglaló Árpád szelleme sértődötten becsapja valamelyik freskóajtót. Összerándulok. Vihar lesz kinn, vagy csak a huzat.

Szórakozottan körbe járom a szobát. Belemélyesztem a lábujjaim a lián-mintás szőnyegbe. Asztagh követ a tekintetével. Élvezem, hogy figyel.

Vállmagasságig gótablak-forma fapanelek takarják a falakat. A táblák mélyedéseiben ezüstös liliomok. Az ablakpárkányra támaszkodom, előttem a harsogó fehér Tisza-szobor oszlopa – Károlyi Mihály törött boltívei helyén. Szerva itt, csere ott. Arrébb a Margit-híd pilléreit kellene látnom, de az üvegtábla erősen tükröződik, benne a szoba, benne én. Asztagh a kanapétámlára rakta a karjait, a dupla üvegben olyan, akár egy kétfejű sas.

– Nem sokat látok – fordulok felé a csillárra bökve. Leoltja a villanyt.

– Kérsz valamit?

– Ígértél egy sebtapaszt.

Az íróasztalához lépve kihúzza az egyik fiókot. Asztali lámpát kapcsol. Előmatat egy férfineszesszert.

– Micsoda felkészültség – mondom, ahogy felém tart.

– Sokat vagyok itt – préseli ki a fogai között. Váratlanul érint meg, és segít felülni a széles párkányra. Meglepetésemben olyan hangot adok ki, mint aki csuklik. A combjának támasztja a talpam, és valami löttyel lekezeli a kidörzsölt sebet – fene kis alapos! –, aztán ráragasztja a tapaszt. Nem látom az arcát, míg ügyködik, ezért ösztönösen elsimítom a haját a homlokából.

– Köszönöm szépen, Gábor – nevetségesen sokadszorra ismétlem a nevét.

Bólint és helyére teszi a neszesszert:

– Szolgálatodra! – magának való.

Amennyire csak tudok, az ablak sarkába húzódzkodom, hogy lássam a Dunát. Poharat és üveget szed elő egy rekeszből. Ahogy a dolgozólámpát is leoltja, felpattannak a budai hegyek pilácsai.

– Ó, de gyönyörű panorámát kaptál! – török ki lelkesen.

– Azt – a térdem mellé pakol, és hozzálát, hogy kibontsa a bort. – Nagy megtiszteltetés is itt dolgozni.

– És hogyhogy itt? Már úgy értem: miért a parlamentben s nem a képviselőházban van az irodád?

– Ott is… vagyok, bár többnyire… csak a titkárom – mondja erőlködve, mert a dugó beragadt, sehogy se sikerül kiszabadítani a palack torkából. – Valójában ez egy bizottsági tárgyaló volna, de tárgyalásra nem igen használhatták, mert annak kicsi. Nekem viszont megfelel. – A zakóját kezdi ütögetni, mintha keresne valamit.

– Egyszer csak berendezkedtél… Házfoglaló!

– Éltem a lehetőséggel, igen. Az ülések másik teremben zajlanak – az egyik zsebében megtalálja a bicskát –, és kényelmesebb is itt.

– Inkább hozzád jöjjenek, mint te menj máshoz?

– Nem egészen. De az épület nagy, bizottsági elnökként pedig már van, akivel szemben megengedhetem magamnak, nem?

– És a miniszterelnököd sincs messze… – somolygok.

– A hosszú folyosó végén.

Egy pillanatra elbambul, hol megpörgeti, hol marokba zárja a bicskát.

– Szóval megint csak. „Miniszterelnököm”? – vékonyodik el gyanúsan a hangja, mintha csak elmérné, mennyi levegővel ér a kérdés végére, s beszéd közben is pótolnia kell. – Már másodszor fejezed ki így. Hogy értsem? Beállsz a nagy rettegők sorába, akik – tolja fel az orrán a szemüvegét – számomra egyébként mosolyogtató, milyen kicsinyesen, képtelenek feldolgozni a törvényes választásokon elszenvedett vereségüket? Ne alacsonyodj le ehhez! A dühös elkülönböződések sokkal inkább rengetik a demokráciát, mint a hivatalába helyezett miniszterelnök. Magyar állampolgár vagy. Épp úgy a te miniszterelnököd is. Tévúton jár, aki elvitatja tőle a hozzáértést.

– Ó, ja, az enyém is. Még a topánkáim is rendre eldobom, ha látom, annyira! Kivált akkor vagyok büszke miniszterelnök uramra, mikor a családon belüli ügyekkel foglalkozik – krákogok. – Na, várj csak, most tényleg elbizonytalanodtam… – alakítom a drámai kekecet.

– A lépcsőfordulóban sem volt elég barátságos veled? – nyomja a könyökét a combomnak.

– Roppant barátságos volt. Igaz, csavarta valamelyest az orrom a tereferétek Eau de Férfiöltöző bukéja, de talán csak allergia – … a kelet-közép-európai autokratákra, teszem hozzá magamban.

– Kevés feddhetetlenebb embert ismerek nála – néz a szemembe –, és hogy tisztelettel, sőt, galantériával bánik minden kolleginával, arról kezeskedem.

– Elfogadom, hogy tiszteled, de ugye, te sem gondolod komolyan, hogy hiteles lehetne ez a nőprincipizáló, udvariaskodó komédia, amit hajlamos folytatni a kézcsókok és bokázó rigmusok, húsvéti locsolóversek közepette a „Méhében nemz az élet” családpolitikát, de például a párttárs családon belüli erőszak tényállását félvállról a magánélet meg a négyfal közé való ügyekhez sorolja. Mintha csak a nyakkendődivatról kérdezték volna.

– De. Messzemenőkig komolyan gondolom, amit mondtam, Magda. Inkább az alapján ítélj, amit tapasztalsz, ne amit megír az újság. Ha megszabadulnál a korlátos előítéleteidtől, jobban élveznéd a panorámát.

– Dehát, amikor… – fúlok el. – Rendben, akkor nem most fogom megkérdezni tőled, hogy mi a francot keresel a csodacsapatban. Pedig fúrja az oldalam, elhiheted. Amúgy meg, mi jellemezne jobban egy politikust, mint az, hogyan nyilvánul meg szélsőhelyzetekben vagy társadalmi kérdéseket mennyire tárgyal foghegyről. De a panorámád, az, apám, tényleg szép, elismerem.

– Haladunk. Én elég sokat dolgozom itt azon, hogy méltányos és kiegyensúlyozott módon kommunikáljuk ezeket a – csücsörítve szünetet tart – megjegyzem: általad is csak foghegyről megemlített, egyébként valóban súlyos kérdéseket, mint a női emancipáció, érdekvédelem és jogegyenlőség. Hogy te kiket értesz „ti” alatt, az a te dolgod, de mintha nem igazán volnál tisztában azzal, kinek mi a feladata a politikában. Maradjunk annyiban, hogy sokat vállalok, és ez nem olyan egyszerű.

Nincs kedvem tovább csúszni a témán, nem fog meggyőzni. Türelmetlenül megvakarom a térdhajlatomat, vágja a párkányléc széle, hozzátapadtam.

– Tényleg sokat – hajol közelebb. – Éjjelezem, közben ide-idejövök az asztaltól, és nézem a várost – mondja a sötétbe meredve. Igyekszem nem reagálni, ezért hozzátoldja:

– Sokszor nincs is másom – pislant rám laposan –, nincs is más, mint ez a panoráma.

– Hogy érted? – adom a hülyét.

– Hagyjuk.

– És megéri – dehogy hagyom! – a panoráma, a látszat meg a hatalom?

– Oké, Magda, ebbe már belemegyek, ha nem bánod, noha nyilvánvaló, hogy provokálsz – egyenesedik fel, öklére támaszkodva.

– Iszom minden szavad.

– Egy politikus élete valóban nehezen nevezhető átlagos életnek. Nem átlagos terhelésnek van kitéve. Bármelyik felsővezetőtől kérdezhetnéd ugyanezt, de nem tennéd ilyen pikírten, mert csak a politikusokkal szemben vagy gyanakvó. Ezt plántálja beléd az elfogult baloldali sajtó. – Koppant, én meg felhorkanok. – Jó, megengedem, a jobboldali is, mikor ellenzékben volt, előszeretettel tért ki bizonyos státuszokkal járó rekvizítumokra.

– Ha megengedsz egy megjegyzést, többedszerre teszed felelőssé a véleményemért az újságokat, ami üres retorika és nem is túl elegáns fogás. Mi másból tájékozódna a nép, az istenadta nép?

– Ez részben igaz, de engedjük el ezen a ponton a balladákat, nem arra vágyom, hogy a média bárdként „zengje tetteim”, csak kevéssé legyen szándékosan geci.

– Pont geci? No, de, Gábor…

Elengedi a füle mellett.

– Egyensúlyozunk a teherbírás és az ambícióink között. Persze, hogy kiváltságokkal is jár. A tárgyalások nem mindig szürke irodaépületek neonjai alatt, hanem sokszor ilyen vagy még elegánsabb körülmények között zajlanak. – Körbemutat maga körül, és lelki szemeim előtt megjelenik, hogy fintorogna, ha látná, én hol dolgozom, pislogó fénycsövek, stimmt, sose porolt winchesterek, stimmt, már eleve használtan vett, nyikorgó forgószékek, stimmt. – Antik bútorok, éttermek és szállodák, ezek egy közember számára luxusnak számítanak – folytatja –, ebben a világban munkaeszköznek. Ez nem azt jelenti, hogy ne élvezhetnénk. Képmutató dolog lenne azt állítani, hogy nem élvezem. Igaz amellett, amennyit dolgozni kell, kevés lehetőségem nyílik tobzódni benne. És hogy itt tartok – néz rám erőteljesen –, nem a jó seggek jókor történő kinyalásával értem el.

– Nem állítottam ilyet.

– Csak épphogy. Most nem idéznélek, mit mondtál a vacsoránál, észre se vetted. Elég bántó volt, sőt, rád nézve kínos.

– Rám nézve?

– Intelligensebbnek tűnsz, ha nem vagy zavarban.

– Most te vagy a gonosz.

– Sajnálom.

– Egyébként meg nem róhatod fel. Közfeladatot látsz el. Célkeresztben vagy, miért ne lehetne számon kérni, mihez adod a neved? De legyek megengedőbb: kipuhatolni, mi a viszonyod pártunk és kormányunk szennyeséhez. Hadd legyek már kíváncsi, kivel vacsorázgatok ország-világ előtt egy puccos étteremben, ahová kedves kollégáid általában a szeretőiket viszik.

– Rendben, de bocsásd meg nekem, hogy nem sortűzhöz öltöztem. Átdolgoztam ezt az egészen szar tavaszt, majd a nyarat is – kigombolja a mandzsettát, és tűri fel az ingujját. – Tető alá látszik kerülni, ami miatt, ha egy-egy hétvégényi pihenést engedélyeztem magamnak, akkor sokat mondok. Csak egy kicsit képzeld magad a helyembe! Erre visszaolvasod sogenannt vezető hírként laptopra böfőgő, szellemességüktől el-elájuló fotelhuszároktól, hogy ez mennyit ér. Aztán terített asztal mellett meghallgatod ugyanazokat a már kérdésében is vádaskodó mondatokat. Mondjuk épp egy randevún, a Bálnában. Egy randevún, amire fáradtan érkeztél, de nyilván nem akartad lemondani, nehogy jobban megbántsd a partnered. – Jelentőségteljesen hallgat, és bámul kifelé. – Egyébként meg egyeztetéseken és kompromisszumokon át lehet haladni bármiben. És semmit, de semmi mást nem hallasz a munkádról, mint a járatlan minősítgetéseket. – Olykor hozzáér a térdemhez, ahogy magyaráz, nehéz koncentrálnom. – Lovagolnak az oda se tartozó részletkérdéseken, de már elnézést, fingjuk sincs, mi volt a fő erővonal, ami mentén lehetetlen nem látni az előrehaladást. Aztán meg tessék, néha gyarló, elismerésre vágyó baromként én is beírom a nevem a Google-ba, mindenki csinálja, én se vagyok kivétel. És látom, mit ajánl keresésre. Asztagh Gábor felesége, barátnője, buzi, zsidó, apja. Ez a top öt. Politikai munkásságom érdeme. Ennyi érdekli az embereket belőlem: a magánéletem. Ami nincs.

Elnevetem magam.

– Ahhoz képest, hogy politikusnak álltál, elég érzékeny vagy.

– A politikusok sem érzéketlen gépek. – Ezt a hatásvadász faszt, meg áll az ész!

– Aha. Gábor, ugye, nem ezzel az „én is csak egy magányos ember vagyok” dumával akarsz megvenni kilóra? – Szakad el a cérna. – Meg is esne rajtad a szívem, ha nem állnál itt az ablakban, egy üveg bor meg a párkányon, egy olyan randevún, ahol kb. két mondat után összevesztünk, most meg bepróbálkozol ezzel az érzékenylélek dumával, miután megmutattad az irodád. Ettől nem nyílnak szét a combjaim hamarabb.

– Közönséges vagy.

– Jól mondtad, kivételezett helyzetben vagy. Végezd el a feladatod, aztán húzz el élni! Azt érzed, first class, amit csinálsz? Az. És keménydrog is: kisajátít, és egyre több kell. Hányadik pozíciód ez már a kormány körül, mondd. Hányadik fontos bizottság vezetője vagy? Hány alkut kötöttél magaddal, hogy fontos maradj? Ha ezzel akarod tölteni az életed, akkor rajta, sajnáltasd csak magad langyos éjszakákon egy-egy csajjal, akit felhozol ide.

– Támadóbb a hangnem, mint amit elviselek.

– Hamisnak érzem a nagy sopánkodást, miközben el vagy ájulva a saját jelentőségedtől.

– Te meg csak ugyanazokat a slágereket fújod, egész este.

– Lehet, meg is sajnáltalak egy pillanatra. 

– Ezt meg hogy érted?

– Mérges vagyok magamra.

– Minek?

– Hat rám, ami akarod, hogy hasson. A meggyőződésed, a kiváltságaid talán érdekessé tesznek, de nem szólsz hozzám a második randin fél órán keresztül, meg engeded, hogy a főnököd azt higgye, hogy egy útszéli kis, irodai lotyó vagyok, aki elterpeszti neked magát az asztalposztón? Kíváncsi voltam ki vagy, de lenyomod itt nekem előbb a nagymenő, majd a sebzett és magányos férfi-lózungot? Azt várod, tutujgassalak kicsit? Szegény kicsi zsúrlegény!

– Nem tudom, mivel szolgáltam rá…

– Nem tudod? Vegyük a bemutatót, mikor először találkoztunk. Leléptél a pajtikkal, én meg kimegyek az ajtó elé, ahogy beszéltük, és sehol senki. Megalázó. Aztán tessék, pár héttel később mégis itt vagyok, várom, hogy elkápráztass. Azt hiszed, ha beavatsz ebbe a nagy kegybe, aminek gondolod magad, a díszleteiddel, azt várod, menten elalélok? Még szép, hogy felhúzom magam, ez nekem smafu kell legyen. Smafu vagy! Érted? Ha egyszál fecskében elcsavarod a fejem a szövegeddel a strandon, akkor le lennék nyűgözve. De a Bálnában? Felhatalmazás meg választási reform? Én se idéznélek szó szerint. Nagystílű, felfuvalkodott dumák! Ki is pukkasztottam, elég hamar. Most pedig, köszönöm a sebtapaszt, de leléptem – és leugrom a párkányról.

– Elképesztő butaságokat hordasz össze, mikor indulatba jössz, Magdolna, ezt már megfigyeltem – néz rám tettetett mulatsággal. De a szétfeszített mosoly, és a negédes hang nem csap be, őrült indulatos lett. Mindez némi elégedettséggel tölt el.

– Nem kell tovább hallgatnod, édesem – vágok vissza hidegen.

– Hát akkor jobb is lesz, ha mész.

Bólintok, és a cipőmet kezdem keresni, hová rakta, amikor bejöttünk.

– Hogy nem vagyok őszinte? – folytatja hitetlenkedve. – Úriemberként viselkedtem. Még úgy is, hogy árad a mondataidból a megvetés: kikkel dolgozom, mit és hogyan teszek. Hát, micsoda marhaságokkal viccelődtél a Bálnában?! Nem az a csoda, hogy csöndben voltam a rakparton, hanem hogy nem köszöntem el a számla után. – Követ a keresésben. – De meggyőződésem, hogy csak provokálsz. Nehezen viseled, hogy érdeklődést és vonzalmat táplálsz egy olyannnyira megvetett alak iránt, mint amilyennek egy kormánypárti politikust gondolsz. Nagyon is izgatlak, ne hülyítsük egymást – villan fel a szeme, ahogy indulatba jön. – Viszont őrült bizonytalan vagy, ez is kitűnik. A kard-ki-kard harcmodorod volna hivatott bizonyítani, hogy ismered a lapjárást? Átlátsz rajtam? Nem egy partiban vagyunk. Igyekeztem figyelembe venni, de most zárjuk le ezen a ponton a beszélgetést. Hízelegnem kellene, mert akkor aztán már biztos lehetsz benne, hogy mérget is innék érted? – Ez elevenembe talált, feladom a keresést és levágom magam a kanapéra. – És hogy most aztán már igazán őszinte legyek veled – közelít – nem vagyok meggyőződve arról, megéri a macera. Minél több kéretlen ostobaságot hordasz itt össze valami rosszul magyarázott sértettség okán, annál kevésbé gondolom, hogy az a nő, akit két hete megismertem, te voltál. – Kis szünetet tart. – Erre mondj valamit! Mi van ilyenkor, Magdolna?

Csak hallgatok, és beharapom a szám oldalát. Gondolkodom.

– Talán igazad.

– Hogy mondod? – ráncolja a homlokát, és féloldalra fordítja a fejét.

– Azt hiszem, Asztagh Gábor, igazad van.

– Ilyen könnyedén beismered – csap a combjára. Forgatja a szemét, szerintem megint túljátssza –, meg kell őrülni.

– Meg kellene – egyszerűen tényleg nem tudom, mi történt az elmúlt órákban. Én viselkedtem így? Elönt a fáradtság. Van abban igazság, amit mond. Minek kellett összeveszni, de hát, nem akartam olcsón adni magam.

– Nem akarsz menni?

– Nyisd már ki az átkozott bort – nézek a könyöklőn hagyott üvegre.

– Nincs már kedvem hozzá.

Elnémulunk, zsong a fejem.

– Akkor vizet kérek szépen.

Felbont egy ásványvizet, és kiönti a szalonasztalra rakott egyik kristálypohárba. Tényleg én szúrtam el?

– Nem emlékszem már, miken viccelődtem a Bálnában – szólok engedékenyen. – Ha zavarban érzem magam, kétfenekű mondatokkal kötözködöm, és nem mindig értik, ahogy szántam. Nem vagyok „intelligens”, ugye ezt mondtad, zavaromban. Talált. – Elhúzza a száját, mint aki a választ nem gondolja kielégítőnek. – Te meg lekezelő vagy, ha akarod tudni, mikor te vagy zavarban. Nem kevésbé bántó.

Nem tud vagy nem akar mit kezdeni a hirtelen jött szélcsönddel. Leül a szemközti fotelba és a térdére támaszkodik. Mérlegel, mit csináljon velem. Sóhajt egyet, azt hiszem, innen már nincs vissza, most kitessékel. Csakhogy már nincs mehetnékem. Nem akartam megbántani. Legszívesebben megölelném, fene se tudja, miért. Nem vagyok kóser.

– Magda. Nem tudok erre mit mondani.

– Nem?

– Mit szeretnél, mit mondjak? – kérdi lemondóan.

– Azt, hogy: „Magdolna, megbocsájtom a rosszhiszeműséged, mert szép vagy, és most szépen kéred.” – mondom hangnemet váltva.

– Na, ne viccelj!

– Nem jó?

– Mi szállt meg most egyszeriben?

– A szentlélek – próbálom megnevettetni.

Fújtat egyet, mintha parazsat akarna lángra gyújtani. De nem nevet. Gondolkodik. A karfára könyököl, és hosszasan néz. Nagyra nyitom a szemem, kicsit rá is játszom a bűnbánatra. Majdnem elsütöm, hogy olajjal ne kenjem-e meg a lábát, ha már így esett, de nem merek próbálkozni, növelnék a penitencián. Különben is, el van ez az egész túlozva, már lázadozni kezdek, hogy nem ismeri el, ő is sáros. Olyan nincs, hogy csak én.

– Figyelj ide, Asztagh Gábor, mára kössünk fegyverszünetet!

Sokáig várat.

– Hallgatlak.

– A károk nem helyrehozhatatlanok.

– Én elfáradtam.

– Az baj.

– Csodálod?

– Nem, de rosszul kezdtük a megismerkedést.

– El se kezdtük. Én például semmit sem tudtam meg rólad ma, mert állandóan védekeznem kellett. Csak élezted a késeid.

– Ne keressük a bűnöst – adom a higgadtat –, ugyanúgy szórakoztál, mint én. Játszottunk, a játék eldurvult. Legyünk hiszékenyek és kedvesek egymással, másképp nem megy.

Kérdőn néz rám.

– Kissé szenvedélyes vagyok, ez tény – dobom föl a labdát, de nem csapja le. – Ha nem, hát elbúcsúzom, ahogy akarod – a táskámért nyúlok, és az ablaknál észre veszem a balerinám.

– Csak egyszer engednéd ki a kötőféket a kezedből – mondja kisvártatva.

Én már a cipőmet próbálom felhúzni, de a sebtapasz nem sokat használ fájdalom ellen. Sziszegek. Mögém kerül, és a derekamra teszi a kezét. Felegyenesedem.

– Asztalposztót mondtál? – hajtja a tarkómra a homlokát. A mellemig borsózik a bőr, ahogy érzem a leheletét.

– Nem fogok lefeküdni veled.

– Cssssh! – megfordít, és nagyon finoman megcsókol. Le fogok.