Feketemosó: Itt a farkas – Mezítláb a Parlamentben 13.

Nyilván erről beszélt, mikor majdnem faképnél akartam hagyni a tetves parlamenti irodájában. Nincs konstans kapcsolat, csak ezek az együtt töltött idők. – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I., Brexit II., Milleniumi dolgozó I., Milleniumi dolgozó II., Milleniumi dolgozó III., Milleniumi dolgozó IV., Kutyára kamion, Ipanema, Sörszag, Kis Fátra, Kacsamesék, Nincs vége

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

– Mi baj? – duruzsolja a hajamba, ahogy ölelem. Szorosan. Nem érdekel most, hogy nem tudom megítélni, mennyire hihetek neki, vagy mire tart engem. Elfogadom. Csak tartson.

Meleg vászon illata van. Sós és édes, mint a tenger estefelé, amint hazaindulsz napszítta, fáradt bőrrel a piráni öböl sziklái mellett. Lecsukom a szemem, és ahogy levegőt vesz, a szelet is érzem. Alig érkezett meg, máris hiányzik. Félelmetes az a vágy, ami felkorbácsolódik bennem, ahányszor kilép a nyűves ajtón.

Az mindenesetre világos: el kell valamikor oszlatni ezt a bódulatot, ami megiszamosítja a tagjaim a közelében, és hamarosan számot kell vetnem, mi igaz belőle, és bennem hamis-e, hogy épp őt akarom. Vajon tényleg hozzá vonzódom, vagy csak beterített a hódítás elkerülhetetlensége? Ahogy hajlítja a mondatait, játssza magát, lelkesedik vagy kimért, rajongok érte. Olyankor nem érdekel, hogy kikhez tartozik, kiket képvisel, mit nyilatkozik, mit ellenez. Csak a hogyan. Én ehhez a hogyanhoz vonzódom veszettül. A biztos meggyőződéshez. Talán csak egy ideig élvezem majd, egy ideig adja magát. Hogy mi veti belém ezt a nevetséges riadalmat – annyi erőt felőröl, annyi örömből csal el ez az óvatosság –, fárasztó volna eldönteni. Könnyen adom magam.

– Meghalt a Farkas – súgom a mellkasába. – Az egyik oktatóm. Nagyon szerettem. Farkas Iván. Ma búcsúztattuk. Ógörögöt tanított – kérdőn eltol, hogyhogy azt is tanultam –, történelmet – teszem hozzá.

– Idős volt?

– Nem. 61 éves. Tüdőgyulladásban.

– Abban is lehet?

– Állítólag nem akart kórházba menni, sehogy. Az egyik oldala kacska volt, gyerekkori fejlődési rendellenesség lehetett. Ki tudja, mennyit szenvedett kórházakban. Talán emiatt…

Belefúrom az ingébe a fejem. Fehér vagy kék, a szobában kevés a fény, hiába utcai lakás. Kinn valaki dudál, és ajtó csapódik, beleremeg a ház. A körfolyosón kiürült vagy felújítás alatt gebedő bérlakások, a lakók még nem értek haza, kora délután van. Péntek. Első emelet, két szoba, vászon függönyök, Ektorp kanapé. Szellőztetni sem lehet rendesen, áll a szekrények tetején a fekete por.

Két-három hete találkozgatunk újra, többnyire séta vagy vacsora valahol, majd hozzá vagy hozzám megyünk. Nem bonyolítjuk túl, és hallgatólagosan megállapodtunk abban, hogy nem reklámozzuk a kapcsolatot. Viszonyt. Tudja a fene, mi ez.

Gábor nem szól, untatom vagy tanácstalan.

– Kedves volt – folytatom –, lágy hangú. A felesége bejött érte délutánonként, taxival jártak haza. Az irodájával szemben áll egy kényelmes pad a folyosón, odaszoktam. Még zárt ajtók mögül is hallottam felcsattanni, ahogy veszekedtek. Hisztérikusan. Vághattam a fapofát, mikor nyílt az ajtó, és ők mintha semmi sem történt volna, mosolyogtak, majd kézen fogva elindultak a lift felé.

Gábor tart, elgondolkodva ringatja magát, ringat magával engem is, mint egy gyereket. Megsimogatja a hátam, a hajamba csókol. Olyan gyengéd ilyenkor, mint a nyári vizek éjszaka, ha borzolja őket a szél. A part melletti kövekről belépsz derékig, és simítanak a kisebb fodrok a derekad körül. Alig érezni, ahogy simogat, csak a tenyere melegét. Csak ahogy a levegőt veszi, hullámzol meg te is vele. Szeretkezni is ilyen vele. Megkörnyékez, minden természetszerű, mintha csak beszélne. Beszél, beszél a szeme, a szája, a szájának a szaga, a fogai, a szája a nyakadon, a csuklód belső felén. Egyre erősebben simít, egyre kevesebb teret enged, hogy elmozdulj. Szorít, és behullámzik a térded közé. Annyira kívánod, hogy az se volna elég, ha megennéd ezt az embert. Sűrűsödik a tüdőben a levegő, a szemhéjadon kigyúlnak a piros erek. Szuszog, meleg a bőre, ennyi, és benned van, szabadkozás nélkül. Otromba és figyelmetlen dolognak tartanád, de az első döbbenet után boldogan, eltelve szereted, a jó Isten áldjon meg. Minden kell tőle. A legutolsó bunkó morgása is, hogy ne dirigálj. A kellemetlen szájszaga. A pállott makk savanyú íze, a begyulladt szőrtüszők az álla alatt.

– Hát, sajnálom – a hangja most részvétlenül cseng, ideje lapoznunk. A zakó belső zsebében kitapogatja a mobilt, és az íméljeit kezdi pörgetni. Rossz kedve van.

Felkapcsolom az állólámpát, és a körfolyósóra néző kis ablakon behúzom a sötétítőt. A szomszéd Vera néni itt szokott belesni. Az ablak alatti íróasztalon mindig ég az olvasólámpa, ha itthonról dolgozom, ebből tudja, mikor érdemes megkocogtatni az üveget. Ha ablakot nyitok, a muskátlik fölött végigtolja a repertoárt fogfájástól csípőprotézisig. Egyébként tip-top nő, és nem használja a liftet. Edzésben kell tartani magát a gavallérok miatt, akik alatt az unokáit érti. Csupa fiú. A gangon rajcsúroznak hétvégenként. Talán csak az őszbe fordult frizura teszi, de anyámra emlékeztet, ilyennek képzelném anyámat hetven fölött. Kényesen beszárított, másként uralhatatlan göndör haj, a húsos, magas arccsont fölött keskeny mandulaszemek, amelyek teljesen eltűnnek az állandó mosolygásban. Vera néni előbb fogja kifigyelni Asztaghot – már ha ez eddig nem történt meg, bár említeni még nem említette –, mint bárki másnak elmondhatnám, hogy… de mit is. Mindegy.

Asztagh toporog és a kanapéra dobja magát, a zokniját kezdi húzni. Játssza a flegmát, pedig ő keresett. Én egy-egy kósza sms-nél többet nem engedek meg magamnak, a ki nem mondott paktum erre kötelez. Ő fel-felhív, ha nem találkozunk. Máskor napokig rádiószünet. Dühödten várom. Aztán ahogy kifordulok az irodából vagy bevásárolni indulok, elfelejtem, hogy mérges vagyok rá. A boltban fehérneműt válogatok. Mint a terhes anyák, titkos mosollyal képzelgek a közös estéről. De nem ír. Egy megveszekedett üzenetet se. Nem kapcsolom be a tévét. Nem onnan akarom megtudni, mit csinál. Egy újság szalagcíme, egy komment elém-elém dobja akárhogy. A kormányoldal népszavazásra buzdító kék madara kárált az utak mentén. Kéklettek az óriásplakátoktól a tűzfalak. A nemzet grafikusa a megboldogult SzDSz-től hódította el a királykék színt, és megüzentünk vele Brüsszelnek. A Ferihegyről a városközpontba tartó idegenszívűek szeme belejojózott, amint olvasták – ad absurdum, magyarul –, hogy rabok legyünk vagy szabadok, illetőleg hogy szemforgató, hamis papok, azonkívül pedig – de ezt már csak igen halkan, a kampánykörút kisbuszába szánva, újságírók elől gondosan eltakart szájmozgással: Koppány!

Nyilván erről beszélt, mikor majdnem faképnél akartam hagyni a tetves parlamenti irodájában. Nincs konstans kapcsolat, csak ezek az együtt töltött idők.

De higgadtan távolinak, egyszerre hűvösnek és adakozónak mutatni magam rémesen fáraszt. Azt akarom, hogy mindig elérhető legyen. Óvatosan szóba hozom a barátok előtt, elejtem pár mondatát, belecsempészem a beszélgetésekbe mint egy meg nem nevezett ismerős bölcsességeit, amit tőle hallottam. Folyton rágondolok. A mellkasán megülő lombokra, a domború farpofákra, a csapott füleire, a hátát csillagképek módjára beterítő anyajegyekre, de legfőképp arra az ideges bosszúságra, hogy a jókurvaéletbe, már megint egy rohadéknak a bordáin át nézem a világot, érzem a szagát, és szűkölök a melegéért. Szerelmes vagyok.

Összetéveszted a vággyal, anyukám, javítana ki Ditta rosszmájúan, de egyelőre hallgatok Asztaghról, mint a fehérre meszelt sírok.

– Mit csinálsz ilyenkor itt? – kérdem, hogy eltereljem a figyelmem. Én is nemrég értem csak haza a búcsúztatásról. A temetés szűk családi körben zajlik késő délután, külön kérték, hogy aki le akarja róni a tiszteletét, az fél egyre érjen a Rózsák téri görög-katolikus templomba. A gyászmisére több évfolyamtársam is eljött, de nem volt kedvem továbbmenni velük. Ittunk egy kávét, ki sört, ki whiskey-t a közeli Willás Bistróban, és gondoltam, még a pénteki csúcs előtt neki indulok Kaposvárra. Szeptember harmadik hétvégéje jön, tombol a szezonvég, akinek autója van, becélozza a vízpartot. Ha szerencsém van, elslisszolok előttük. De Asztagh írt, hogy beugorhat-e, itt volt a szomszédban. Hát, jó.

Nem válaszol, jelentőségteljesen rám néz, és megoldja az övét.

– Három óra van – nézek a telefonomra.

– És? – kérdi szórakozottan.

– É-és? – értetlenkedem.

– Nem érek rá ma este, szóval…

A kanapéra paskol maga mellett.

– Most viszont… – vigyorogja el magát, ijesztő ez a vigyor – megbaszlak, ha akarod. Nagyon meg foglak baszni.

Leblokkolok, ő az órájára koppint.

– Most le fogsz szopni. Erősen és érzékien. Gyere, kérlek.

– Hogy képzeled? – nem hiszek a fülemnek.

Hátra dobja magát, és a plafont nézi:

– Akkor mit szeretnél? Nem akarsz szexelni? – türelmetlen és közönyös.

– Hagyd már abba, otromba vagy!

– Öt percet kapsz, hogy kitaláld, mit akarsz, aztán elmegyek.

– Nem kell öt perc, hülye bunkó!

– Ugyan, tudom, hogy ez izgat téged, na, gyere már!

Sóhajt.

– Szedd a sátorfád! – térek magamhoz, és elfut a szégyen. Legszívesebben szépen letérdelnék és lehúznám a cipzárját. Belesimulni a másik akaratába, megadni magam, tényleg gerjesztő. Azt akarom csinálni, amit mond, megmutatni, milyen istenien sokféle vagyok, csak kelljek neki, csak jöjjön többször.

– Most szórakozol? – dobok mentőövet. Szeretném hinni, hogy csak játszik.

– Na, jössz vagy sem? – kihívóan beterpeszt, és a sliccére sandít.

– Ne viselkedj így!

– Jó, akkor nem viselkedem – csap a combjára, feláll, tüntetőleg rendbe szedi magát, és feltápászkodik a kanapéról. Nem játszott még durván. De most mintha csak azt bosszulná meg, hogy vágyom rá.

– Szóval? – vonja fel a szemöldökét, én meg nagyot nyelek.

– Szóval – visszalököm a kanapéra, és az ölébe ülök –, mit mondtál, te pöcs?

Nem válaszol.

– Egy kis pornóra vágysz, uzsonnaidőben, hm? – tartom meg az állát.

– Mit fogsz csinálni, ha igen? – kérdi, és a combomra simít.

– Azt fogom csinálni, hogy… először is befogod – leveszem a szemüvegét –, és az én játékszabályaim szerint játszol. Megértetted?

– Nem. Nem fogok.

– Keménykedsz?

– Én megmondtam, hogy ne várj tőlem mást.

– Pedig várok. Méghozzá sokat.

– Sokat akarsz.

– Mindig. És most tárgyalunk – találok magamra.

– Nem, nem tárgyalok. Elég volt mára – és a szemét lehunyva idegesen oldalra feszíti a szája szélét.

Ha már nyersek vagyunk, felveszem a kesztyűt.

– Már pedig fogsz, ha baszni akarsz.

– Szerintem te jobban akarod – dönt oldalra, és a karjába vesz, de poliposodik a hangja.

– Miből gondolod?

– Nem engedtél elmenni – mondja öntelten.

Nála a pont. Kiszabadítom a könyöke és a kanapé párnái közé szorult lábszáramat. Átöltözni sem volt időm, olyan hamar átért a Szentkirályiból. A fekete harisnya egyre kényelmetlenebb. Csak a piszkafa lábú lányok viselik jól húsz fok fölött a 10den-es nylont. Nem tartozom közéjük, tíz éves korom óta nyírja ki minden harisnyámat a lovaglóháj. A fájón kidörzsölődött lyuk szélén kibuggyan a belsőcomb bőre, és mintha csak a sötét műanyag száján lecsurgó tej volna, fészkelődés közben széles sávban fut tovább a bokámig a szakadás. Ennek is kampó. Én tartom el a kurva Calzedoniát.

– Erre ne végy mérget. Megkapom tőled, amit akarok, és a lábad nem éri a földet, csak figyelj! – bizonygatom, de csak kajánul paskolgat.

– Na, ezt ugyan nem hiszem – nevet. – Nem bírsz betelni velem.

– Pedig ez lesz, vagy tessék teperni értem!

– Nem tetszik.

– Akkor mi tetszik?

– Már mondtam. Leszopsz és akkor megduglak, ez volt a terv.

– Kinyalsz, akkor leszoplak, így fair.

– Nem.

– Akkor most megcsókolsz.

– Nem – néz farkaszszemet.

– Nem? – emelem a hangom.

– Nem. Nincs romantika – játssza a hideget.

– Hülye dúvad, azonnal csókolj meg! – nevetem el, de ő komoly, mint egy vadászkutya.

– Nem foglak. Most mi lesz? – Fórban van.

– Vedd csak elő a farkad, aztán meglátod!

– Vedd elő te, ha annyira akarod – tüntetőleg behunyja a szemét.

Vár, de nem csinálok semmit. Én is várok. A játék kezd unalmassá válni.

– Rideg vagy.

– Most ilyen vagyok – adja az unottat.

– Hazudsz. Halálosan szerelmes vagy belém, mire hármat számolok. Egy.

Megrántja a vállát. Áll a farka, vesztett.

– Kettő – persze, hogy dugni fogunk, de nem úgy, hogy leigázol, te paraszt, mert akkor a maradék tekintélyem is elszáll, és marad a várakozás.

– Nincs romantika. Csak szex – köti magát.

– Azt te csak szeretnéd. Három – és azzal beleharapok az ajkába.

Mire visszacsókol, vadul, de jól esik. Nyers, viszont lelkesen vetkőztetni kezd és dühösen kúrunk a kanapén. El kell fogadni.

Sose akar vége lenni, ez a borzalmasan sivár férfimódi, a monoton vajköpülés, amit most képtelenség volna további csellel meghitté tenni, még ez is klasszis vele, ha jól fog. Maradt és töcsköl. Egy-egy. A mellkasa gyöngyözik, jószagú és diadalittas. Kicsit durva és fáj is, de nem érdekel, mindketten győztesnek hisszük magunkat, mígnem elnyögi magát, és lassan feltápászkodik. Teljesen el van telve magától.

Az ágyban meglepő, mennyire egysejtűként gondolkodik, s míg szex után más kényszeresen zuhanyozni indul vagy azonnal elalszik, ő nemegyszer filozofikus világmagyarázatokba kezd. Mit mondjak, senki sem tökéletes. Ditta már összeakadt olyan pasival, aki orgazmus után a székely himnuszt kezdte énekelni, de a praxisomban ez a túlmozgás még új. A múltkor például azt fejtette ki Asztagh, hogy az egész a férfin múlik: övé minden munka, és ezért megbecsülés és hála jár. Tehát az orális viszonzás alap. A nő a passzív élvező, igyekezzen élvezni. Egyébiránt a női orgazmust nem bonyolultabb elérni, mint a férfiét. Sőt. Ha nem, az csak a Cosmopolitan agymosása miatt van. Fafej, kérdeztem tőle, most magadat győzködöd? Cosmopolitan…, milyen nőid voltak neked, apukám? Higgyem el, elég sok nővel volt, ezt ő tudja. KSH-adat?, vágtam vissza, de csak folytatta: ha nekem nem volt orgazmusom elsőre, az csak azért lehetett, mert én inkább vágyom szerelemre, mint szexre. Részéről mindent megtett, de ami szerinte számomra a szerelemérzéshez kell, az nem mindig teljesíthető, lássam be. És amondó, hogy hallotta, hogy orgazmusom volt.

Amekkora sügér a lelkem, érdemes lesz a sütési technikán elgondolkoznom.

Bízva a reményteljes összeszokásban, tettem a baromságaira, gondoltam, majd kinövi. Gyakorlás és tapasztalat, jelszavaim valának, és milyen jó jelszavaim. Legalább határozottan ontja magából a hülyeséget, de csak nem hiszi is, amit mond. Ilyen szövegekkel az önbizalomhiányukban agresszívvé váló bénabélák vigasztalják magukat. Szerencsére vagy épp szerencsétlenségemre ösztönösen jól érez rá, mire vágyom, de ezúttal túlzásba esett.

A vállába harapok és édesgetni kezdem, áthúzom a hálóba. Én még nem mentem el. Most bezzeg aludni akar, leoltja a villanyt, és a párnát igazgatja. Rendben, az öléhez dörgölöm a fenekem, mintha csak alváshoz helyezkednék. Betakar minket, és a mellemet keresi a tenyerével, én pedig a farkát az enyémmel. Ez a póz az igazi győzelem. Aludjon csak egy keveset, és cirógatni kezdem. Puhán. Ő is moccan, megmarkolja a mellem. Megnyugtató.

Lassan a combom simítja és a csiklóm után nyúl, de megállítom.

– Na, mi van, farok? Nem kell menned?

Morog valamit, és a hasamra teszi a kezünket. Nem olyan sietős.

– Lejjebb! – parancsolom. Érzem, hogy elmosolyodik, és a fülem mögé puszil. Mintha feloldódott volna, mindenesetre kedvesebb, ringatni és simogatni kezd újra.

– Pihenj, mert szükségem lesz a szolgálataidra – fordulok szembe vele.

– Igen?

– Aha – az állam a vállába szúrom. – És mivel győzelmem megkérdőjelezhetetlen, igen nagylelkű leszek, ha önként elismered, hogy nyertem.

Laposan pislog.

– Miben is nyertél, elárulod?

– Hogy kinek az akarata érvényesült. Megtörtem a durvaságod.

Nagyot fújtat, és a feje alá teszi a karját. A hónaljából izzadságszag csap fel – az algás mólókat vonja így be az édes rothadás.

– Jól esett, Magda, nem fogok elnézést kérni.

Egy csatakos fürtöt tekergetek a mellkasán elgondolkodva a megfelelő válaszon. Hirtelen a nappali felől kaparászni kezd valami, egy pillanatra mindketten lemerevedünk. Kisvártatva kivehető kopogást hallani. Jaj, ne már, Vera néni átlát a sötétítő függönyön. A rohadt asztalilámpa.

„Magdika?”, próbálkozik újra. „Itthon vagy?”

Csöndben várjuk, hogy eltotyogjon. A hűtő ventilátora felbőg a konyhában.

– Te is élvezted! – fejezi be Gábor.

– Az erőszakosságot? Inkább ne csinálj belőle rendszert.

– Rossz kedved volt, én meg felvidítottalak.

Nyilván minden csak az én javamat szolgálta, hogy a fenébe ne.

– Békedíjat azért ne várj! – azzal jól megrántom a szőrt. Felszisszen.

Részemről el is szállt az ihlet.

– Ezért járnak sokan prostikhoz. Nincs ez a sok duma.

– Te persze nem. Csak a „sokan”.

– Látod. Itt vagyok.

– Érezzem megtisztelve magam?

– Ott semmi alakoskodás. Az ember kiéli magát, és nem kell engesztelő hálaimát zengeni a csajnak, hogy belement.

– Cserébe fizethetsz.

– Csereüzlet, így megy ez.

– Érzéketlen dolog – megtámasztom a könyökömön a fejem.

– Érzelmek nélküli inkább. Az érzékek működnek ott is.

– De semmi szenvedély…

– Ez talán igaz. De ne jussunk el oda, hogy eszköz a nő, mert nem hiszem. A nő eszköze meg a férfi, csak máshogy: megélhetés. – Na, jön is a zsúrfilozófiai eszmefuttatás! – Mármint egy ilyen típusú üzletben, mielőtt még általánosításnak vennéd.

– Mert persze, a szabad pályaválasztás eredménye, hogy kurvának áll valaki? Jaj, Gábor, ezt nem gondolhatod komolyan. Magától értetődő volna, hogy nem csak az idődet, de a vaginád is a munkának szenteled olyan emberek közelségében, akikre egyáltalán nem vágynál, ha nem szorulnál rájuk?

– Vannak fiúk is, tudod, ne légy kirekesztő – somolyog. – Egyébként meg nem mindig a szegénység miatt állnak a csajok konzumlánynak.

– Hanem? – nem teszem szóvá, hogy nyelvileg hirtelen milyen roppant szemérmes lett.

– Egzisztenciális kérdés, ezt aláírom, de sokszor nem a kiszolgáltatottság, hanem a többet akarás az indok. Magasabb életszínvonal, drága helyek, exkluzív férfiak társasága… – kihívón simít végig a mellkasán, de vérszagot fogtam.

– Azt nem tartod problémásnak, ha valaki azt hiszi, hogy csak így, a teste áruba bocsátásával, érheti el ezt a magasabb életszínvonalat?

– Egyrészt nem akármilyen testtel – emeli meg a takarót színpadiasan bólintva. – Másrészt most jössz azzal majd, hogy tanulással kellene érvényesülniük? Ugye, érzed, hogy ez milyen naiv… – fordul ő is az oldalára. – Rövidebb útvonal a jóléthez kevesebb fáradsággal: luxust a szépségért.

Csak forgatom a szemeim.

– Te nagyon az útszéli megfelelőre alapozod a véleményed – folytatja. – Én arról beszélek, amit akár egy irányított tinderként is fölfoghatsz. Bemész egy szállodába és egy katalógusból szebbnél szebb hölgyek vacsoratársaságát választhatod, kölcsönös szimpátia esetén megfelelő hozzájárulással sokkal többet is, de nem szerelmet.

– Most a sugardadykről beszélsz.

– Nem, az már egy hosszabb távú megállapodás. Mindegy, Magda. Csak annyira akartam utalni, hogy ne vedd már olyan rohadt komolyan, hogy minden szexnek érzelmi tétje kell legyen.

Irritál, hogy szándékosan elérti, és naivnak néz.

– És erre pont az eszkortokat hozod fel hasonlatként. Gratulálok, Gábor, jó érzékkel…

– Csak a játék kedvéért – vág közbe.

– Csak a játék kedvéért nem csípem az analógiát. Ingyen kurvának nézel?

– Egy szóval se mondtam ilyet – dől hátra.

– Csak épp ez jutott eszedbe… – szűkítem lőrésre a szemem.

– Ja.

– Oké, akkor ez most egy Hundertwasser-mintás karkötőbe lesz neked, drága. És jobb, ha szabad akaratodból – értsd és mond: Frey Wille – menekülsz is, mert letépem a ingyenprosti fogaimmal a hereszőröd, hátha ezt is csíped. Csak a barátság jegyében. Stimmt?

– Jól van, Magda, ne kezdd, légyszi. Még egy kicsit hadd maradjak, kurva fáradt vagyok. Bocsánat: nagyon fáradt. Szeress már egy kicsit így is!

– Baszd meg magad!

– Szóval én vagyok a seggfej.

Nincs mit hozzátennem.

– Engedj békében aludni, és ígérem kiengesztellek. Jó?

Nem válaszolok rögtön.

– Csak egy órát ne cseszegessenek végre, kérlek.

– Menjél haza aludni, nekem még dolgoznom kell. Jön egy kuncsaft ötre.

De nem mozdul. Leszarom. Felöltözöm, a pótkulcsot az asztalon hagyom egy cetlivel, hogy zárjon be maga után, én lelépek. Dugja fel magának vagy dobja a postaládába. Elmehet a búspicsába. A lépcsőházban jut eszembe, hogy drámai kivonulásom praktikusabb célokat is szolgálhatott volna, ha legalább a laptoptáskám és a kocsikulcsokat magammal hozom. Így azonban nem jutok messze, és dúlva-fúlva a sarki kávézóba nézek vissza, jobb ötlet híján. Innen még talán azt is látom majd, ha Asztagh elhagyja a lakást. Patczai Áberék kegyeleti indíttatásból még mindig a teraszon fröccsözgetnek, megörülnek nekem.