Feketemosó: Mezítláb a Parlamentben 7. – Kutyára kamion

Csak egy óraláncos potroh hiányzott az életemből, de Hercule Poirot helyett máson akadt meg a szemem. Az Egyenes beszéd mai vendége… ki más? – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I., Brexit II., Milleniumi dolgozó I., Milleniumi dolgozó II., Milleniumi dolgozó III., Milleniumi dolgozó IV.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Meddig tart feladni magad? – tettem volna fel a kérdést, ha nem tudtam volna rég a választ. Szeptember végére, mondhatom, pontosan tisztában voltam vele, hogy én se vagyok különb, mint akiket olyan könnyen és kedvtelve megvetek. Izgatott várakozásban telt hetekkel a hátam mögött a kérdés érvényét vesztette. „Mint Pilátus a krédóba, na, persze”, vizsgálgattam magam a bank kirakatában, lassúakat lépve, hogy érezzem a térdhajlatomra simító maxi szoknyát. Saroktól sarokig, és vissza. Egyre leplezetlenebbül bámultam magam, sanda oldalra pillantásokkal körről körre hosszabban figyeltem a járásom, a hajam, a tartásom. Szebb lettem, de kevésbé szimpatikus. Rátarti. A szex vagy a státusz teszi? Nincs „és”, vagy ez, vagy a titok. Az isten tudja, hanyadik fordulatnál, jobb híján beléptem a bankfiók melletti trafikba egy zéró kóláért. A pult mögött mélázó srác nem volt tőlem és a tízezresemtől elragadtatva, és mivel különösebben én se tőle, az ősalázat nem támadt föl bennem, hogy felajánljam a kártyás fizetést, helyette kihúztam magam, majd hűvösen és irritáló komótosan odatettem egy És-t is elé: „Felteszem, megoldható.” Meg. Piti kis győzelem, aránytalan diadalérzet. Lassan eldőlni látszik, hogy nem utálom azokat az embereket, akik valamiféle súlyosság érzetét keltik maguk körül, akikkel szemben óvatosan kell fogalmazni és külön viselkedési kódex mentén szólni hozzájuk. Valójában irigyeltem őket. A magabiztosságukért, a fellépésükért, a rezzenéstelen gőgért. No lám, úgy tűnik elég, hogy kettyintgessek egy közepes tehetségű politikussal, és rögvest nekem is megy a keménység. Sunyin kioktatsz félszóval, kis fejmozdulattal egy kapucnis trafikosgyereket? Ez szint, Magdolna, gratulálok. Anyádnak meg volna rólad a véleménye.

Rólad meg a bokacsizmádról. Meleg van még, korai. De bizonyos izgató események közepette öltözködni kezdtem. A vágy egy ideig fogyaszt, könnyebb is tettetni a horpatag franciás eleganciát, mikor a gyomrod fel-le jár, és az evés harmadlagos élvezet. Ditta, aki elfelejteni látszott a mai találkánkat, persze, kiröhögne, ha hallaná: franciás. Párizsba emigrált nagynénivel, meggyőződése, hogy jobban ért ehhez – is. Mindenhez is. Márta valamilyen ’70-es évekbeli egyetemi balhét követően zsuppantott, állítólag nem is egyedül, és nem szándékozott visszajönni. A férje egy darabig várta, de megvigasztalták. Ditta kiskamasz korától kapja postán a párizsi eleganciát, noha Márta kalandja nem éppen úgy alakult, ahogy remélni lehetett. A filozófus hazajött a gyerekéhez. Márta maradt, majd hozzáment egy angol pasashoz, és mostanában egy bretagne-i nyaralóból pesztrálja Ditta divatozását, és kutyákat tenyészt. Az egyetemi karrierjét az évek alatt kimarta a jómód és az unalom.

– Bocs, Magdesz, elbasztam az időt. Starbucks? – lépett ki barátnőm a kapualjból, ami a bank és a trafik közös udvarát zárta el a Rákóczi út belvárosi autópálya-zaja és -szaga elől. – Van háromnegyed órám jóga előtt. – Azzal a lendülettel megrántottam a táskám pántját, és megindultam az Astória felé.

Ditta előbb a főnökét kezdte szidni, mint a bokrot, aztán – mégis csak jobb a nagyobb bokor mellett – egy másik kollégáját, de a történet nem különösebben kötött le. Igyekeztem felidézni, melyik főnökét bélámozza, akinek ikergyerekei vannak, sárkány felesége és tekintélyes farka, vagy a nagymagyar szépfiút, akinek ugyan se gyereke, se felesége, ám barátném erős bosszúságára nem mutatkozik vevőnek Ditta bájaira. Minden találkozásunk így indult, hát, hadd mondja, öt-hat perc alatt eldarálja, s azzal meg is érkezik a beszélgetésbe.

– Mi a stájsz, csaje? Zabos vagy? – figyel végre rám, miután végigvizslatta a kínálatot, és semmibe véve a barista sürgető tollpörgetését kérte a szokásost. Mintha nem tudta volna előre, hogy ha már igazi vénasszonyok nyara kerekedett az elmúlt napokban, akkor tökösborzalmat fog inni. Erre, persze, a John Oliver Show se mulasztott el emlékeztetni: „knock, knock, pumpkin spice latte season is coming”, mixelte egymás mellé a negédes műsorvezetői affektálásokat Bivalybasznád Channeltől a CBS-ig, és ahogy kinéztem a padlótól plafonig érő üvegfalon a szemközti Bauhaus hónapok óta tizenkettő húszat mutató órájára, a szomszédos penthouse teraszán barnálló leándereket megrezzentette az ősz vagy az eltépő 7-es buszok kavarta lökések, a kiskörút és a Rákóczi találkozásában, el is hittem, hogy amerikában lassan érésre fordulnak a halloweeni tökök. Ugorgyunk!

– Inkább tökös, mint zabos… – markoltam fel a fél literes cappuccinót a pultról. A kávézó tömve volt BTK-s gólyákkal. A mozdítható székeket a belső sarokba egy nagyobb asztal köré tolták, ahol egy valamivel idősebb szamurájkontyos kiabálta át a kávédarálót és a rádiót. Tanársegéd vagy HÖK-ös. Az utóbbira voksolok. A mi időnkben talán még joggal hívtak bennünket tarisznyásoknak, most azonban – ha jól látom – Hershel táska a törzsi viselet. Volt nekem egyáltalán tarisznyám? Gyorsan felidézem, miket hajigáltam a Szabó Ervin öltözőszekrényeibe. Anyám piros aktatáskát vett nekem, felváltva hordtam az Írók Boltja költőfejes vászonszatyraival, hallom koppanni a fém fakk oldalán a beledobált tollakat.

– De rossz vagy – ránt ki Ditta a second-hand nosztalgiából. Ha nem jut jobb eszébe, ezt hajtogatja: „de rossz vagy”, az évek alatt már megszoktam tőle, mástól úgyse hallottam még – hála. Felhorkanva belavírozom magunkat egy verébfingnyi helyre, és eldöntöm, hogy nincs értelme megvitatni Asztaghot. Találkozásaink ugyan kalandosak voltak, de számuk elenyésző, és noha kíváncsi volnék, mit hámozna ki Ditta a történtekből, az elmesélésem kelletlen torzításaiban nem szeretném visszahallgatni, hogy: ne pörögj rá, Magda.

– El kéne mennünk hesszelni egy hétvégére valahová vidékre – dobja be váratlanul.

– Eleget jártam mostanában.

– Wellnesszelni, mondjuk a Balaton-felvidékre – meg se hallva az ellenkezést.

– Hogy azon szorongjak, mit kellene helyette csinálnom otthon?

Dittát nem látszik meghatni időmenedzselési nyomorom, ugyan rendszerint rákérdez, minden oké-e lenn, de fölösleges volna részletezni. Ahogy engem sem érdekelnek a biztonsági protokollok, akvizíciók és szakmai konfliktusok cizellált részletei, nem terhelem az otthoni ügyleteimmel. Eljátszom, hogy magabiztosan irányítom a rám testált rutint. De korántsem foglalkozom olyan odaadással a céggel, hogy ne érezzem hol a könyvelőre, hol az ügyvédre, hol apám régi barátaira utalva magam. Ráadásul a ház mindjárt szétesik, és nincs ember, akit befogjak, hogy egy: a munkát elvégezze, kettő: a szakit felügyelje, három: el- és visszapakoljon, négy: kitakarítson. Aztán ott a túlműködő riasztó, amit félelmemben rögtönözve telepítettem az apám halála utáni héten, de drágán spóroltam – jó szokásomhoz híven –, és most hajnalonként hív a távfelügyelet, hogy ez meg az a lézersorompó jelez. Madár, faág, áramkimaradás többnyire, de a Kőfaragóból sokat nem tudok tenni, másnap reggelig marad a gyomorgörcs. Mit ne mondjak még: vízügyi hatóság, önkormányzati levelek, a nem időben gyomtalanított árkok, bírságok és kéretlen telefonok, hogy hallották eladó ezem meg azom, mit akarok vele csinálni. Nem akarok semmivel se semmit csinálni, hagyjanak szépen békén. Hogy enyém-e a répási erdődarab, ahonnét lopják a fát, a tanya, ahol kihuzigálták a vezetékeket, a hátsó pajtáról esnek a cserepek, mikor akarom intézni, na, ezek azok a kritikus pontok, ahol okosan kellene kitérni. Ha megerősítem, elkönyvelik, hogy nem törődöm a tulajdonommal, lehet prédálni; ha azt mondom, tudok róla, már léptem is az ügyben, hazugságon érnek. Amúgy meg bontani kéne, építeni kéne, lejelenteni kéne, pályázni kéne, elszámolni kéne. Vagy eladni mindent a rákba. De sokszor, mint egy mély sejtelem, apám genetikája nyugalomra int, jól van az, majd elrendezzük. Az intézendők nagy részét szépen kispekuláltam már a határidőnaplóiból, s amit értek, abból akármeddig elélek.

– A szokásos – rándítom a vállam, de Ditta gyanakodva méreget.

– Hol voltál hétvégén? – fújkálja a túlméretezett bögrét, a lötty mézeskalács-illata bódító. – Hívtalak, de ki voltál kapcsolva.

– Nem volt térerő – láthatóan elégedetlenül fogadja a választ, ezért hozzáteszem. – Pannonhalmára mentünk egy ismerősömhöz. Úgy volt, túrázunk a környéken, de közbe jött valami – kezdem szordínósan –, és végül egészen hülyén alakult.

– Merthogy?

– Alig értünk le a házukhoz, kapott egy üzenetet a főnökétől, és jöhetett vissza Pestre. Feltaláltam magam.

– Több infót!

– Nincs több infó, random találkozgattunk az elmúlt hetekben.

– Nem látszol lelkesnek. Szar a szex? – Ditta nem sokat köntörfalazott. Nagyjából ez az indoka, hogy nem szívesen eresztem össze a többi barátommal. Offenzíven nyílt, amit egy darabig szórakozott döbbenettel fogadnak, majd meglehetősen bántónak találnak a barátnőim, mígnem kínosan elhallgatnak. Nem így a férjeik, akiket Ditti izgágasága általában sem hagy hűvösen.

Asztagh nem árult zsákbamacskát. A parlamenti randevúnk után, ami ugyan azzal zárult, hogy pofátlan galantériával nálam aludt, sokáig elmaradt. A közös reggelin meghívattatta magát Kaposvárra, de a terv hamar dugába dőlt. Dél körül hazaugrott, hogy átöltözzön, és nem sokkal később fölpattant a chat-ablak a Messengeren. Földi A. Dénes írja: „Nem megy, sajnálom.” Üsse kő, gondoltam tettetett könnyedén. De jó nagy üsse! „Fuss, ha futhatsz, Miklós”, kezdtem gépelni a Toldit, de még félreérti. „Van is mit”. Küldés. Egy darabig vártam, mit válaszol, de nem jött több üzenet. Összekaptam magam, és indultam a közeli mélygarázshoz, ahol Asztaghénál egy-két kategóriával alacsonyabb felszereltségű, de azonos márkájú lovacskám várt, egy erdőzöld Passat. Ahogy lassan kikanyarodtam a nagykörútra, és a pirosnál várakozó szombati tömeget figyeltem, ki ne lépjen elém valaki, egy pocakos, melegítőnadrágos pasas, kezében egy mekis papírpohárral, füttyögetni kezdett felém. „Hé, paraszt”, mosolyogtam vissza rá, és gázt adva elhúztam a jelenetből. Hátam mögött valakire rácsörrent a 4-6-os. Hiába, a kajakóma nagymenüben életveszély.

A városi forgalom általában lazul az Osztyapenkó után, de nem számoltam a szombati bevásárlókörútra indulókkal, a VÉDA-kapunál nem is nagyon kellett attól tartanom, hogy meghaladhatnám a 100 km/óra limitet. Besoroltam hát szépen a középső sávba egy platós Mitzubishi után, rajta lekötözött ablaktáblák, és vártam, hogy az M1–M7 megszabadítson a kínjaimtól. De hidegfront ide vagy oda, augusztus volt, és a Balatonig tumultus. Martonvásárnál hirtelen ötlettől vezérelve rábújtam az M6-osra. Úgy döntöttem, iszom egy mokkát Pécsett, fájdalomdíjul. Asztagh kisidőre levolt sajnálva.

Este nyolc felé is járt már, mire ledobtam magam a tévé elé egy fél görögdinnyével, amit Kacsótán vettem a szigetvári úton tartva hazafelé. A kásás hús leve az államra folyt a kanálról, isteni volt, a héja testmelegre forrt a napon, de a bele hűs, nyár-ízű. Jól elfáradtam, de álltam volna inkább ugyanennyit a hetesen? A viharba nem sokkal Bőszénfa előtt fordultam, tépte a nyárfakontyokat a szél, majd az eső, de mire a váratlan sötétség rajtam ütött, már a nehezebb kanyarokon túljöttem, s ha nem is bekötött szemmel, de különösebb gond nélkül hazaeveztem a hólyagzó aszfalton. Bertók a kiskapu melletti ringló gyökeréhez ásta be magát, ahol jobban rálátott, ki jár az utcán. Fülig sárosan csóválta a farkát, nekem-nekem billentve származásához méltó, ordas hátsóját: hátulról kuvasz, elölről juhász, a közepéhez ne nyúlj. Szüleitől kifinomult macskagyűlöletét és reszelős modorát örökölte. Némi Pedigree Denta fejében lehetett csak korrumpálni, hogy rosszabb napjain szíveskedjen arrébb húzni a lábtörlőről. Azzal nyilván tisztában volt, hogy a macskák a padláson át be-bejutottak a házba, de főúri keggyel eltekintett a további retorziótól, ha és amennyiben szigorúan a tetőkön közlekedtek. Mire a dinnyét fölvágtam, már mindenki jól lakott, csak rajtam volt a sor. A hűtőben a két szatyor gyümölcs, Magdi a kanapén, béke a gyomrokban. Csak egy óraláncos potroh hiányzott az életemből, de Hercule Poirot helyett máson akadt meg a szemem. Az Egyenes beszéd mai vendége… ki más?

Monsieur Asztagh és az ő kis szürke agysejtjei arról igyekeztek meggyőzni Kálmán Olgát, hogy a közel két hónap múlva esedékes népszavazás ad1, jogszerű, ad2, nem ütközik EU-szabályozásba, ad3 komoly érdeme a magyar nemzet érdekeit protekcionista módon szem előtt tartó kormányzatnak, hogy tiszteli annyira a magyar szavazókat, hogy e nagy horderejű kérdésben Európa jövőjéről népszavazás útján dönthessenek. Ad4, az ellenzék bágyadt próbálkozásai alapvetően a magyar emberek döntési szabadságát vitatják el. Kopik a szád, Gáborkám, ha ezt így folytatod, gondoltam keserűen, erre kellett készülnöd délután?

„Nom d’un nom d’un nom!” Előbányásztam a telefonom. Földi A. Dénes órákkal ezelőtti válasza virított a képernyőn: „jelentkezem”.

– Na, mi van, kényes a szitu? – szakított ki Ditti a görögdinnye-illatból. – Csak nem felesége van?

– Kettőnk közül nem az én zsánerem a házasságtörő – gorombítottam le.

– Nem kell azonnal ugrani, Magdesz. Jön még kutyára kamion! – kacsintott rám, mint aki most már mindent ért. S némileg puhított is a vallatótechnikán, bennfenteseket megilletendő. – Komoly a dolog?

– Nem szeretném.

– Megmondtam! Szóval nős.

– Ne találgass, nem erről van szó. Tudtommal.

– Hanem?

– Nem passzolunk – mielőtt még a „Férfi anatómiája” kurzus szakoktatója megkezdhette volna eheti nagyelőadását a Starbucks közönségének nagy örömére, gyorsan pontosítottam –, testileg minden oké. Nem illünk egymás életébe, bonyolult.

– Vagy nem akartok. Magdesz, ne játszd itt a viktoriánus nagyregényt, ki a srác?

– Ditti, a jóga!

– Fuck, jóga. Megyek holnap.