Feketemosó: Kacsamesék – Mezítláb a Parlamentben 11.

Utálom a témát. Az áldozati szerepet, a szűkölő tapintatot, amit kivált. Ahogy sorra kérdezik, kim maradt: „És anyukád?”, „Van testvéred?”, „Senkid?”. Bélrák. Petefészekrák. Baleset. Kész a sorminta. – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I., Brexit II., Milleniumi dolgozó I., Milleniumi dolgozó II., Milleniumi dolgozó III., Milleniumi dolgozó IV., Kutyára kamion, Ipanema, Sörszag, Kis Fátra

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Ismerős utcára fordulunk, és egy francia kisváros alkonyi melankóliája tölt el. Közepén arany sugaras Mária-szobrot ölelnek a nyári lonc bokrai. A tér nagyját árnyékos játszótér foglalja el, a vastag sövényben gyerekhangok csicseregnek.

– Az ott már a Hattyú utca? – szólalok meg, és arra mutatok, amerre a Széna teret sejtem.

Asztagh bólint.

– Majdnem vettünk egy lakást ott, az egyik Bauhaus második emeletén. Erre néztek a háló ablakai. Már a foglalót is letettük, de apám keményen alkudozni kezdett.

Most is fáj érte a szívem.

– Szeretett alkudni?

– Mindig mindenre. Akármire.

A szobrot macskaköves ösvény kerüli meg, egy kavicsot rugdalok pár lépés óta.

– A tulajok nem szoktak a balkáni tempóhoz. Azóta se jöttem erre.

Gábor jó érzékkel hallgat.

– Az egyik kemó után néztük meg, úgy, hogy a lakás teljes ára a zsebében volt. Készpénzben, gondolhatod – előre rúgom a kavicsot a Donátin. – Tipikus. Fellelkesítette, hogy megint megszerezhet valamit. Egy tanár házaspár volt az eladó. Megrökönyödtek apámon. Sültös sapka, vastag vadászkardigán. Fázott és izzadt a májusi kánikulában. Rosszul lett a konyhában. 80 négyzetméter, erkély, felújított házközponti fűtés. De apám sokallta a huszonöt milliót. Ma háromszor ennyit ér.

– Sőt. Mennyit akart érte adni?

– Húszat mondott, huszonháromig ment volna, ha kicsit alkudoznak a játék kedvéért. De ragaszkodtak a huszonöthöz. Kínos.

– Ezért kell tíz százalékkal többet kérni, hogy legyen miből alkudni. Igaza volt.

– A lakás most másé, s ha úgy nézzük – horkanok fel –, öt millión negyvenet is vesztettünk. Én pedig maradtam a Kőfaragóban – kerülök ki egy mélyebb repedést. – Egy év múlva már nem élt.

– A terápia nem hatott?

– Hatott, de egy tályog miatt majdnem meghalt már azon a nyáron. A műtét segített, viszont kemók maradtak el. Kiesett a kísérleti szer tesztcsoportjából. Orvost és kórházat váltottunk, kár volt. Egy év. A diplomaosztómat megvárta.

– Sajnálom, Magda – ölel át gyengéden, és egy padra ültet.

Megrándítom a vállam.

Utálom a témát. Az áldozati szerepet, a szűkölő tapintatot, amit kivált. Ahogy sorra kérdezik, kim maradt: „És anyukád?”, „Van testvéred?”, „Senkid?”. Bélrák. Petefészekrák. Baleset. Kész a sorminta.

Nem érdemlek sajnálatot, eleget sajnáltam magam. Amikor még küzdeni lehetett volna értük, akkor is. Amikor bátorítani kellett volna őket, amikor ordítani kellett volna velük, hogy menjenek orvoshoz. De nem, én bevettem magam a pesti kulisszáim közé, és lenéztem a problémáikat. Ostobának és korlátoltnak láttam őket, akik ostobán és korlátoltan félnek a testi tüneteiktől. A halált hozó diagnózistól, a fájdalmas kezelésektől. A fájdalmas kezelések közötti folyosói várakozásoknál a halál is jobb, nem? Jobb félni, és csak az utolsó előtti pillanatban hallgatni a józan észre. Mert nem vigyáztak magukra, és nekem kellett volna. Nem nekem kellett volna, de lehettem volna figyelmesebb. Bulizni és inni jártam, és nem haza. Szerelemre, új családra vadásztam, egy jobbra, egy okosabbra, egy felszabadultra, amit nem kell szégyelleni. Amit majd úgy alakítok, hogy minden idilli legyen. Gonosz, önző picsa voltam. Aki pszichológushoz kezdett járni, nem messze innen, a Kacsa utcába. Épp anyám kedvenc éttermére láttam, amikor ki-kiléptem a kapun. Azon a tavaszon, a lakásnézés körül mentem először, csak hogy ott is sajnáltathassam magam. Nem, mert meghalt az anyám, nem mert haldoklik az apám, hanem egy kapcsolat miatt.

Három év terápia se mossa ki a bűntudatot, de a döntés – akármilyen indokból történt is – jónak bizonyult. Néha a kelleténél ugyan dühösebb felnőtté váltam, de mindent összevetve egészséges vagyok, és az esetek többségében nem bujkálok soká a feladataim elől. Segített, hogy a terápia végigkísérte az apámmal töltött utolsó évet. És hálás vagyok azért az évért, mert megismertem az apám, igazán, anyám ítéleteitől szabadan, és se korlátoltnak, se ostobának nem tartom már a szüleim. Apám teremtette meg, hogy kényelmesen éljek, független maradjak. Most is véd.

– Viszi vagyok, megoldom – rázza meg magát bennem egy másik, felnőtt Magda. Nem kiszolgáltatott, nem vadászik új családra. Büszke az apjára, és az ereiket fel-felkorbácsoló balkáni vehemenciára.

– Megoldod, mi? – fürkészi az arcom Gábor.

– Meg – zárom le.

Hosszan hallgatunk, és nem kérdez mást. Megnyugtat.

A gyerekeket lassacskán hazaparancsolják, a játszótér kiürül. A szemközti ház nyitott ablakaiból rántott hús illata terjed, és a tányérokkal összekoccanó evőeszközök hangja jelzi, hogy valahol vacsorához terítenek. Asztaghgal egyszerre kelünk fel a padról. Kézen fogva sétálunk az emelkedő aszfalton, a járda szűk, de kocsik ritkán és lassan járnak most. Sok hozzánk hasonló pár andalog a várnegyed alsó utcáiban. Kutyát sétáltatók zacskóval a kézben torpannak meg oszlopok vagy kapualjak tövében türelmetlenül. Morzsás, kipingált arcú kisgyerekekkel tartanak a rakpart felé a családok. Hét óra múlt.

Egy gótikusan csipkézett, vöröstéglás épület csíkos tornyai tűnnek fel a sűrű lombkorona fölött az egyik sarkon. Az utcafront felől dróthálóban folytatódik a vállmagas téglakerítés. Ahol a faágak tisztább belátást engednek, lelassítom Gábort. Ez nem lehet a levéltár, de akkoriban épülhetett. A vadregényes, viktoriánus komplexum meglódítja a fantáziám. Mégis csak abba a generációba tartozom, amelynek legfőbb kollektív élménye a Harry Potter – és csak mellesleg az, hogy a Kacsameséket megszakította Magyarország első szabadon választott miniszterelnökének halálhíre.

– Ha már apák – szól Gábor, és az épület felé bólint. – Az enyém ide járt. A Toldyba.

Hát persze, gondolom magamban. Most, hogy kiállítottam az enyémről a vidéki suttyó szép bizonyítványát, a kontraszt nagyobb nem is lehetne a helyi keresztény középosztály elitképzőjének árnyékában. Mély irigység tör föl belőlem, és az angol college-okhoz méltó fölényes diákromantika szelleme, mint parazsat a szél, a fölülkerekedhetnékemet is föltámasztja, ami, mit ne mondjak, egyre lehetetlenebbnek mutatkozik, osztályharcos indulat ide vagy oda.

– Komoly. Ez tehát a híres Toldy Ferenc Gimnázium. Te nem ide jártál? Itt tanított a Pokorni is, nem?

– És sokan mások. Antall Józsefet is ide helyezték át a fegyelmije után, de nem sokáig maradhatott.

Ezt neked Kacsamesék, röstellem el magam.

– Tanította apádat?

– Nem, addigra már eltanácsolták a pedagógiától Antallt.

– És te, hogyhogy nem ide jártál? Csupa potentát közül egyenes út a politika.

– Touché! – imitál vívást. – Lázadtam. A lakás, ahol most lakom, a nagymamáé, itt van közel, apámék ott nőttek fel, és a nagynéném is ebbe az utcába költözött. Kicsivel feljebb, majd megmutatom. Pazar egy ház, egyébként abban lakik Molnár Piroska is. Szóval mindenki, a szüleim barátainak a gyerekei is ebbe a gimibe vágytak bekerülni…

– És te?

– Nekem a kelleténél nehezebbnek tetszett a miliő – komoran mered előre, és megköszörüli a torkát –, apám nehéz ember. A nővérem jól beilleszkedett, de én elvágytam.

Az Alkotmánybíróság monolit fehér tömbjei mellett kinyílik a tér, és mivel az esti szürkületben még nem kapcsolták föl a lámpákat, a felszálló meleg pára kisatírozza a távolibb lakótelepeket. Apró rajzszögek ágálnak az égboltba, a Parlament és a Bazilika kupolás csúcsai beleszúrnak a meg-megrezzenő lila rétegekbe. Ahogy Asztaghra nézek, a lilaság belém is költözik. A térdkalácsom felől áramlik fölfelé. A Donáti lépcső fokain sok a kavics, mellette szélesebb vízelvezető vályú visz lefelé. Gábor erősebben fog, ha megbotlanék. Erősen is kívánom meg.

– Anyám ága veszprémi, Pannonhalma jó megoldásnak tűnt – magyaráz fesztelenül tovább, míg lefelé lépegetünk. – Van egy nagybátyám, nem különösebben szerencsés alkat, de pannonhalmi diák volt, és a történeteivel hamar elérte, hogy vágytam kollégista lenni.

– Az sem kevésbé prominens hely.

– Hát, nem. De, Magda, igaza volt a Palinak. Boldog négy év lett.

Az utolsó fokokról leugrom Asztagh előtt, és úgy teszek, mintha végig én segítettem volna őt: „Jöjjön, bácsi”. Újra az Iskola utcán vagyunk, egyre több a járókelő, a tűzijáték egy óra múlva kezdődik.

A Corvin tér fái fölül már ereszkedik a sötét.

– Te vallásos vagy, amúgy? – kérdem elgondolkodva pár lépéssel később. – A paptanárok között, gondolom…

– Nem voltam különösebben. Apámék amolyan polgári tisztességből jártak templomba, szerintem csak mert a köreikben ennek a fajta ellenállásnak van becsülete. Lelkiekben nem sok hagyománya van a katolikusságunknak.

A Vigadó előtti ösvényen egy harmincezer évvel ezelőtt erre járt anya és gyermek lábnyomára mutat. Üveg alatt gipsz replikán egy nagyobb és egy kisebb, leginkább háromszög alakú mélyedés: két kőkorszaki talp halad Óbuda felé.

– A kelleténél szigorúbb vagyok apámékkal, de mindegy – legyint és a kiállítódobozra bólint. – Család…

Igyekszem nem megzavarni, érdekel, amit mesél.

– Lekerültem vidékre, és nem szépítem, az ájtatoskodás bosszantott. Vesperások, imaórák, elmélkedések. De elképesztő tanáraink voltak, lassacskán elfogadtam, hogy fontosak a rituálék, spirituálék: hogy filozófiai, pszichológiai, sőt, történeti tétje van, hogy megéljem.

A Corvin kávézó teraszán gombócot mérnek, aranyáron, mégis hosszú sor kanyarog előtte. Az ágyások megszakítják a sort, nem is látni pontosan, ki ki után jött. A tömegen kívül azok se látnak sokat, akik megcsíptek egy-egy üres asztalt a fák alatt.

– Nem akarom bagatellizálni – folytatja arrébb, a kút felé araszolva, próbáljuk kikerülni a türelmetlenebb fagylaltozni vágyókat –, a bencéseknél ugyanúgy ment köztünk a rivalizálás, őszintén, oda sem kerülhet be akárki, bármily nemes gondolat vezérelje is a felvételiztető atyák kezét, leginkább vidéki nagyvárosok orvosainak, ügyvédeinek és mérnökeinek gyerekeivel kerülhetsz ott össze. Látszott, hogy ők sem akarnak kevésbé céltudatosan „valakik” lenni, mint ahogy a Toldyban szokás. Tájékozódás és szerénység, ezek az elvárások mégis jobban áthatottak bennünket. Az atyák nem becsülték le a fizikum edzését sem, és túrázni, táncolni, sportolni rendszeresen jártunk. És az a táj, Magda… – a honfoglaló vadász feje fölött megélénkülnek az ágak, és összeverik tenyerüket a gesztenyelevelek – nem tudok szebbet most sem. Otthon érzem magam, és legalább a kertészkedésről is megtanultam egy s mást. Tudom, mihez kezdjek, ha az értelmiségi pályának fuccs…

Fuccs! Sajnálnám a vesztét, de mélyen remélem, hogy ennek a garnitúrának tényleg fuccs lesz ’18-ban.

– Előkapod a kis ásódat? – de a kérdés vége szisszenésbe fullad, mert hátulról nekem esik valaki. A vállam sajog az ütődés helyén, odakapok, és dörzsölni kezdem. Gábor indulatosan a férfi után fordul, ám ahogy jött, el is tűnt a sötétben.

– Elő én! – és szembeállva velem véd a további erre dülöngélőtől, míg a háta-háta mögé pislant. – Viszont el kellene dönteni, mit vacsorázunk. Jó?

Egyetértek.

„Vigyáztam!” – halljuk az oroszlánbőgést, és egy kopasz benga préseli ki magát a sűrűből, kezében egy-egy tölcsérrel. A Lajos-kút körötti párkányon hűsölők közül egy hosszú fekete ruhát és feltűnő aranyékszereket viselő nő és kiskamasz lánya egyenesedik fel. Átható parfümillaton vágjuk át magunkat a sárga macskakővel rakott lejtős út másik oldalára, ahol lépcső visz a Szalag utca felé. A tér arra csöndesebb, és senki sem ül a padkán. Gábor a telefonján kezd matatni, majd kisvártatva Földi A. Dénes egy étlap linkjét küldi át Messengeren.

– A Párizsi Kert közvetlenül a lakás mellett van. Nem tudom, ismered-e, egy francia étterem. Jó hely. Ha beülünk, ami foglalás nélkül necces, de megoldható, akkor lemaradunk a tűzijátékról. Esetleg fel is hívhatom őket, és hazafelé elvisszük. Mit gondolsz?

Nem igazán vagyok éhes, a beszélgetés jobban érdekel. Gyorsan elintézi a telefont. Kacsamellet és római salátát választok. Ő fogast, rizottóágyon. Fél órát elüldögélünk még itt.

A lépcső kellemesen hűvös, és a szúnyograjok is inkább a tömeget támadják a csobogó víz körül.

– A közeli barátaim is mind gimnáziumi barátok többnyire. Vagy az ő barátaik. Ugyanaz a közeg, értjük egymást.

– Gondolom, egy kolostor hagyományosan sokat tud a közösségi együttélésről – folytatjuk, ahol abbahagytuk.

– Igen. Az egyéni előrejutás csak ennek keretein belül elképzelhető. Mégis szabadabb voltam, mint itthon. – Egy feljebbi lépcsőfokra támasztja a tenyerét, és hátradől. – Apám mást gondol erről.

– És a nővéred?

– „Ágota könnyen ítélkezik”, anyám mondogatja. Inkább az apánk lánya. Bíró.

– Szintén zenész?

– Igen, de van már gyereke, és ez valamennyire leszállította a földre.

– Jóban vagytok?

– Persze. Ha nem is föltétlen vallási, de családi hagyományból bőven akad. Vasárnapi ebédek… Nem minden héten, de sokszor.

– És Pannonhalma változtatott azon, hogy lelkiekben is hívő légy? Azt mondtad, nem túl vallásosan kerültél oda.

– Igen, de ez nem volt elvárás – elgondolkodva szünetet tart. – Ide járok egyébként, ez van legközelebb. – Mutat a kapucinusok templomára mellettünk. – Te hogy vagy ezzel?

– Válságosan. Az enyém nem is hit, csak valami infantilis, kizárólagos és érzelmes ragaszkodás volt.

– Hogy érted, hogy infantilis?

– A szó szoros értelmében gyerekes. Kételyek nélküli, naiv. A hit abban, hogy én hiszem jól, hogy Isten, Jézuska, Szűzanya, a szentek és az elhunyt családtagok, az őseim, mindannyian engem figyelnek a Mennyországból. Hogy éjszaka a Szűzanya végiglátogatja az alvó gyermekeket, tudod, ilyenek.

Asztagh kissé értetlenül megrázza a fejét, és jelzi, hogy figyel, folytassam.

– Hogy azért nem bánthatjuk egymást, mert azzal a Jóistent bántjuk, aki vigyáz ránk és a szeretteinkre. Ennek a biztonsági hálónak a megőrzése érdekében kellene gyakorolni a vallást, ugye, és jóra meg kedvességre törekedni. De ezek túl gyerekes megfelelések.

Összekulcsolom az ujjaim a lábszáramon, és felhúzom a térdem, szórakozottan ringatom magam, míg beszélek.

– Mintha nem nőtt volna velem a hitem is. A felnőtt életem kérdéseivel és vágyaival legalábbis nem összeegyeztethető. Tudom, persze, hogy a vallásnak milyen társadalomtörténeti, mentálhigiénés és kulturális jelentősége van, de azt a hétköznapi, boldog Isten-élményt már nem tudom megélni, mint gyerekkoromban.

– Nem kerestél valami liturgikus közösséget? Annyi van…

– Egy-két próbálkozásom volt, de kifordultam onnan. A gyakorlataik álnaiv vagy ezoterikus okoskodások. Apám halála után többször találtam magam istentiszteleten, mint misén. Valahogy a református igehirdetés és magyarázat talán csak a lelkészi retorika mássága miatt, de megfogott. A bugyuta modern énekektől és gitáros miséktől hülyét kaptam, nevetséges: mintha csak a maguk anakronikus formájában tudnám elviselni az imákat.

– Úgy érted, a tridenti misék? – borzad el.

– Jaj, Isten ments! Csak ahogy a dédanyáim énekelték az énekeket. Évek óta keresek például egy imádságoskönyvet, amiből megtépázott lapokat örököltem. Mániákus dolog. Órákat töltök antikváriumok oldalán, hátha megtalálom, melyikből valók. Anyám biztosan forog a sírjában, ha ezt hallja.

– Ne hülyéskedj, miért forogna?!

– Elvileg a hit volna az egyetlen kapocs, ami még hozzájuk köt, és ha ezt elveszítem, ha nem tudom úgy továbbadni, ahogy kaptam, akkor őket veszítem el – rántom fel a vállaim, és vissza. – Távolodom és távolodnak. Van bennem némi lemondás ezzel kapcsolatban, már nem is próbálkozom igazán. Most is feldúl, ahogy beszélek erről. Formátlan és buta, ami maradt belőle.

– Ne méricskéld, Magda, nincs miért szabadkoznod, nem verseny ez.

– Anyám nélkül mintha leállt volna egy motor. Már az egyetemen is éreztem, hogy lustul. Amikor meghaltak, ugyan hálával töltött el, hogy vigyáznak rám, ez megtartott. Hogy segítenek. Hogy nem a saját erőm visz előre a napokon. De aztán a katarzis elmúlt.

Asztaghra nézek, gondterhelten vizsgálgat, és csak egy kis idő múlva szólal meg.

– Én meg egyszerűen azt hiszem, az életnek kell, hogy legyen tetten érhető rendje, amiben meglátni az Istent. Mindenféle katarzis mellékes dolog ehhez képest. Nem sokkal több, mint egy magatartás, Magdolna, egy norma. Nekem a tisztánlátásban segít – porolja a tenyerét. – A nyugalomban, hogy a világban relatívvá válhat sok minden, de a jóba vetett hit evidenciája állandó, már ha ezt és így akarom hinni.

Megsimítja az arcom kedvesen. Zavarba hoz, hogy így kitárulkoztam előtte.

– Számodra biztosan az édesanyád volt a lelkivezető, akit talán az egyetemre kerülés miatt kicsit meg is haladtál, más kezdett érdekelni, vagy olyan kérdéseid támadtak, amire ő nem tudott jól válaszolni, te pedig nem találtál mást helyette. Például egy olyan közösséget, mint ami az én ölembe hullott. De biztosan megtalálod azt az imádságoskönyvet is.

Közelebb csúszik a lépcsőfokon, és a vállához húz, így tart egy darabig. A kávézó felől sörös kurjongatások visszhangzanak. Az ingéből süt a meleg. Light Blue Man maradéka keveredik vaspor és fenyő illatával. Örülnék, ha most megcsókolna, de letelt a fél óra, és hamarosan a térdére csapva feltápászkodik a hűs kőről.

Magunkba mélyedve kerüljük meg a templomot. A kapucinusok faajtaját már bezárták, nyolc óra is elmúlt. A bejárat kőboltíve alá egy, a melegben is vastag kötött sapkát és kesztyűt viselő, szakállas férfi húzódott be, és ha jól látom, egy üveg borral diskurál jókedvűen.

Asztagh telefonja megszólal, és egy mozdulattal elnézést kér. Kicsit arrébb állok, hogy ne zavarjam, és elgondolkodjam a hallottakon. Jól esik az óvatos figyelem, amivel körülvett, míg beszéltem. Romantikus, de igen tragikomikus volna, ha épp ő térítene vissza a templomba. Anyám felkacag bennem, és dörzsöli a tenyerét.

A hívás továbbnyúlik, Gábor türelmet erőltet magára, de a lábával az ágyás szegélykövét rugdossa, és szélesen gesztikulál.

A templom és a rendház találkozásában egy mór boltív lapul meg a mályvára vakolt falban. Az anyag nem szűnik meg, csak átalakul.