Feketemosó: Mezítláb a Parlamentben – Milleniumi dolgozó III.

Feketemosó logó

Az ember nyilván azt reméli, ő lesz, aki miatt majd meggondolja magát. De a hiú ábrándokkal már felhagytam pár éve – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I., Brexit II., Milleniumi dolgozó I., Milleniumi dolgozó II.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

– Sajnálom – suttogom a fülébe, mikor levegőhöz enged jutni. A keresztcsontomat az ablakpárkányhoz nyomja. Kezével hol a gerincemen, hol a melltartóm szegélyén húzogatja az ujjait.

– Most mit is pontosan?

– Hogy elrontottam az estét, mert megbántottalak.

– Úgy érzed? – puszil orron.

Elmosolyodva leszegem a fejem. Az inggombjait rajzolom körbe-körbe, és érzem, ahogy a fülcimpám égni kezd.

– És mivel szeretnél kárpótolni? – biggyeszti le az alsó ajkát teátrálisan.

– Nem azzal, amire gondolsz.

– Ne bocsátkozz feltételezésekbe arról, mit gondolok, Magda. Láttuk, hova vezet – és újra megcsókol.

Igaza van. Szégyellem, ahogy viselkedtem ma este. Az epés megjegyzéseket. A válla a homlokomat támasztja, a halántékomhoz nyomja az állát. Szuszogunk, és mint egy-egy hosszú kilégzés, surrog az ablak előtt a rakpart ritkás forgalma. Nyugodt és kellemes, így maradnék. Ő sem érdektelen. Kíván. Amióta szóba elegyedtünk, erre vágytam. Megjuhászodva bújok hozzá. Jó illata van. Light Blue Man-t érzek a gallérján. Cukkoltam a vacsoránál, az igaz, de csak hogy ne legyen már olyan modoros és pozőr.

– Gábor, ezt ne.

– Miért ne?

– A nyakam – nyelek – érzékeny terület.

– Nem csókolom elég érzékenyen? – dünnyögi.

Nem válaszolok.

– Rendben – áll meg. A szeme homályos. – Én is sajnálom, hogy múltkor otthagytalak – megsimítja az arcom. – Nem gondoltam, hogy szóba állsz még velem.

Bólintok. A tekintete megkeményedik, és satuba fogja a derekam, nyomatékot adva annak, amit mondani fog:

– Viszont nincs időm a romantikára, Magda, ezt tudnod kell.

Cseng a fülem a vágytól, és a bor se sokat segít a tisztánlátásban. Lassan ocsúdok:

– Hogy érted?

– Jobb volna, ha hazudnék? – igazít a megfordult medálomon, és fürkészőn vizsgálgat.

Arany M betű. A nevem kezdőbetűjét látják benne, de a másik oldalán Szűz Mária van. Édesanyámtól kaptam, ezt is, meg a katolikus örökhűséget és prüdériát, amit csak komoly, megkésett kamaszkori lázadással puhítottam fel az egyetem alatt. Kétszáz kilométerről nem volt nyomon követhető, hol ér a vasárnapi misekezdet. Anyám néha megjelent ellenőrizni, de szemöldökráncolásnál többel nem áldozott a témának. „Mindenki a maga lelki üdvéért felel”, sóhajtotta fájdalmasan, mikor közöltem vele, hogy én aztán biztos nem megyek a Ferenciek terére, vele meg a fél toponári kerttel. A sporttáska oldalzsebébe állított dunsztos üvegekben vonatoztatta fel a pünkösdi rózsa, kardvirág- és orgonacsokrokat. Nevetségesnek tartottam, mi dolguk volna egy pesti templomban, ami nem is a „miénk”. A miénkben minden hónap harmadik szombatján jutott anyámékra a takarítás és díszítés. Gyerekkoromban én is sokszor végighúztam a vizes söprűt a padok között, és rám volt bízva, milyen virág kerüljön a szenteltvíztartó fölötti Szent Antal-vázába. Mikor – általában már késve – a kórusba vezető lépcsőre fordultam vasárnap reggelenként, azt a vázát láttam meg először keresztvetés közben: kék, apró kerámia korsó, rajta dombormű: nyilvánvalóan zarándokgiccs lehetett, talán épp Padovából. A poshadt vázavizek és a liliomillat, a tömjén és a gyufasercegés, a kikopott, poros fagrádicsok, „a helyünk” az orgona melletti padon, ezek most is hiányoznak, és elfacsarodik bennem valami, ahogy eszembe jut, mióta nem jártam ott. Hogy az új kántor kórust alapított, és rossz szemmel nézi a karzaton a nem-kórustagokat, arról még értesültem anyától, és sátoros ünnepeken hallottam is egy-két latin produkciót. A maradék kedvem is elment attól, hogy otthon járjak misére, és azt kezdtem hazudni, hogy majd Pesten, ha beért a vonat, a fél nyolcasra még odaérek. Rám hagyta, és egy ideig lelkiismeretesen jártam is. Főként szívfájdalmak idején bizonyultam lelkes hívőnek, aztán elkoptam, ahogy elkopott belőlem egyik vagy másik szerelem, és felfedeztem, hogy a testnek csak böjtös dolga akadhat a hitemmel, a szabadságom inkább gyóntatószékbe való, így előbb gyónni, majd imádkozni felejtettem el, következetesen. De hogy édesanyám rózsafüzérrel ülte végig a keményebb vizsganapokat, hogy áramlottak a Most segíts meg, Máriák a történelem tanszékekre meg a szófajtan-mondattan UV-ra, biztonsággal töltött el.

Megköszörülöm a torkom, ez megint váratlanul ért. Kisfiús határozatlanságot sejtettem Asztagh eddigi szöszölésében, nem ezt a mísz macsót.

– Mire van?

– Erre – erőteljesen a ruhakivágásba kúszik az álla.

– Arra van időd, amire akarod, hogy legyen – tartom el magam tőle.

– Lehet – felegyenesedik. – De ha választanom kell, hogy alszom vagy romantikusan vacsorázom, és talán, talán lefekszem, akivel romantikáztam, és csak aztán alszom, akkor az alvást választom. Vagy csak a szexet. Érted, miről beszélek?

– Hogy nem barátnőt akarsz. – Na, „mostsegítsmeg”!

Beszívja az ajkait, és csettint, ahogy kiengedi, de nem folytatja, hanem a szám után kap. Hátrafeszülök.

– Kedvelni valakinek a társaságát általában nem olyan megerőltető dolog, Gábor.

– Mint a ma este? – a fenekemre csúsztatja a kezét.

– Általában véve… – igyekszem levegőhöz jutni. – Borozni, sétálni, szeretkezni, ha ezt valaki tehernek találja, az vagy példátlanul ostoba, vagy példátlanul ostobán választotta, kivel akarja jól érezni magát, vagy tévedek?

– Akkor nem érted – szuszogja.

– Valószínű.

– Áldott teher. Viszont nem nagyon alkalmazkodom. Próbáltam már, nem ment.

– Kifogás.

– Nem, nem az. Nem akarok alkalmazkodni. Amikor dönteni kell… – a combomat simogatja előbb az anyagon át, aztán óvatosan a térdhajlatomnál fogva maga köré emel.

– Mit kell dönteni? – billenek ki az egyensúlyomból, és belékapaszkodom.

– Mindig kell dönteni. Amikor otthagytalak, akkor is döntöttem. Sajnáltam, hogy rögtön a bemutató után nem tudtuk folytatni úgy, mint most.

– És?

– Ismerem már ezt. Velem mindig úgy érzi a… a… – felkészül, de nem tüsszent –, ha társaságom van, hogy nem őt választom. Joggal érzi úgy – visszaültet a párkányra, és kifújja az orrát. – Tudom, mit kellene tennem. Virágot küldeni, moziba, vacsorázni, táncolni vinni, borozni, hosszan szeretkezni, sokat figyelni. Őszintén, kedvem sincs hozzá. Elterel. Más dolgom van. Abban vagyok jó, arra kell időt fordítanom.

– Tehát nincsenek érzelmi és fizikai szükségleteid.

– Éppen elég barátom van.

– A könnyű prédák, mint mondjuk, most én?

– Ez zavar téged?

– Hát, nem azért kerestél meg, hogy a barátod legyek? – tettetem magam.

Kajánul elhúzza a száját, és elégedetten a nyakam felé közelít.

– Nem kurválkodom.

– Ki mondott ilyet, Magdolna? Felnőtt emberek kölcsönös vonzalma.

– Rendszertelen szex, kötődés nélkül.

Mély levegőt vesz, és lassan fújja ki, amíg végiggondolom: túl önző és kíváncsi vagyok, hogy ezzel beérjem.

– És még sosem kalandoztál, ugyan már!

– Megkedveltem őket, hiányoztak.

– Nem kell, ez a titka.

– Aha.

Kínos csönd.

– Korrektnek érzed magad, hogy előre elmondod a feltételeid, ugye?

Megrándítja a vállát.

– Minek bonyolítani? Légy őszinte magadhoz, Magda. Velem eléggé keresetlen voltál ma este, hát, most én is hadd legyek. Látod, hogy nem működne köztünk más. Már azt is megtoroltad, hogy csak hetekkel később kerestelek. Hány ilyen lenne?

– Minek is bonyolítani, ugye – mondom kellő iróniával. – Gábor, én azt hiszem, most… kérlek, vigyél haza. Mára épp elég volt a megvilágosító erejű találkozónkból.

– Oké.

Barátságra és jó sok szerelemre vágyom. Munkagnómokkal nincs mit kezdeni. Én meg ilyen vagyok, kisapám, ha már korrektség, szóval lesimítod szépen a ruhád, Magdolna, és kihúzod magad:

– Nem a mamád tukmált befőttjével van dolgod, Asztagh Gábor!

– A mivel? Magda, ne kezd, kérlek!

– Jól hallottad – mondom katonásan –, be-főtt. Nagy lelkesen bezabálod a nagyinál. Ha ad egy üveggel, kényszeredetten elfogadod, aztán idővel kis lelkiismeret-furdalással, de biztosan kidobod.

– Maradjunk annyiban, hogy mást akarunk.

– Igen. Hajnali három van. Ennyit strapálni magad, egy kis kufircért, nem is értelek – lököm meg feddőleg a mutatóujjaimmal.

– Ez van, ne tulajdoníts neki jelentőséget.

Nem mintha elengedte volna a derekam, persze. Jobb is lesz minél hamarabb elfelejteni, de ha így szorítja a derekam, nem lesz olyan egyszerű. Hosszan méreget. Az ember nyilván azt reméli, ő lesz, aki miatt majd meggondolja magát. De a hiú ábrándokkal már felhagytam pár éve. Bálintnak hívták, és kísértetiesen emlékeztetett erre a fazonra. Kicsit perverz is volt. Nem lett jó vége. Ági meg Vera pszichológushoz küldtek, mert órákat kellett istápolni. Akkor halt meg anyám, és én még mindig a hülye Bálintot vártam vissza.

– Menjünk – hátralép, és a kulcsait keresi – kocsival.

– Ittál.

– Keveset, nem lesz gond.

Viszlát, szép kilátás, gondolom magamban, ahogy ellépek az ablaktól. A szám még mindig ég a borostájától, a tarkóm begörcsölt, olyan sokáig néztem fel rá közelről. Magas pasiknál előfordul. Jól csókol. Kár ezért a szép példányért, de fel a következőre, angyalom!

Praktikus okokból elfogadom, mikor felkínálja a karját, sötét is van, fázom is, de a garázsig nem szólunk egymáshoz. A telefonját nézegeti, erősen gondolkodik, cseppet sem látom szomorúnak. Szimplán fáradt. Engem bezzeg elönt a mélabú, amint felcsipog a fekete Arteon az egyik betonoszlop mellől. Lassan kigördülünk a rakpartra. A fejemben végigpörög az este. A díszkivilágítást már lekapcsolták, vége a napnak. Fekete farkasfogak iszogatnak a szalagkorláton ülve, a zebránál hosszan várjuk, hogy átvonuljon egy csipet-csapat. Alig vonszolják magukat. Az egyik lány feltűnően segítségre szorul a járásban, lelkesen támogatja két nem túl biztató figura, de talán csak én vagyok rosszhiszemű. Jól érzik magukat, minek ítélkezni folyton, Magda?

Hát, tényleg ne menjek bele?, kérdezem magamtól, ahogy ránézek Asztaghra. Ráncolja a homlokát, rám néz ő is.

Elvéti, nem fordul le időben a híd után.

– A Rákócziról lett volna egyszerűbb, nem? – kérdezem.

– Tényleg hazavigyelek?

– Mit gondoltál?

– Azt, hogy kocsikázunk egyet, és végül nálam alszol.

– Minek, Gábor? Megbeszéltük.

Bosszúsan gázt ad, és sebességet vált. A Borárosig azért sokallanám a kerülőt.

– Akkor mi legyen? – kérdi türelmetlenül.

– Kőfaragó utca 7. Álmos vagyok.

A város is. Az Astorián éjszakai buszok ácsorognak, három is egymás mögött. A feltámadó szél arrébb-arrébb löki az üres mcdonaldsos poharakat a kuka mellől, és ütemre az Unicum óriásplakátja is meg-megbillen a sarokház állványzatán. Nagyokat dobnak az áthaladó teherautó tengelyén a villamossín közötti kátyúk, egyébként halk a körút. Asztagh lecsavarja az ülésfűtést, ahogy a Vas utcára fordul. Jól esik a csönd.

– Magda, megsértettelek?

– Komolytalannak hiszel.

– Nem hiszlek annak.

– Itt jó lesz – mutatok a kapualjra. A narancs lámpafényben a ház lekoszlott babaház. A pincelejáró mellé iskolás betűkkel fújta fel valaki: „kiálító tér”. Na, ezen se segít már a helyesírási 12. kiadása, de eleget korrektúrázom feketén, hogy ne nyomasszon a tökéletlenség. Hamarosan úgy is lefesti egy nyelvtan-Barbie vagy a házmester.

Asztagh leparkol, és felém fordul, épp levegőt vesz, de megakasztom.

– Gábor! Köszönöm ezt az estét. Szórakoztató volt, szép és hosszú. Nem bántam meg, akárhogy is. Minden jót kívánok neked.

– Kedves tőled.

– Akkor szia – nyitom a kocsiajtót, de hirtelen ő is szedelőzködni kezd.

– Bekísérlek.

– Nem kell.

– De, bekísérlek, késő van.

– Jó. – A kapualjból nem fordul ki, jön velem tovább. Csináljon, amit akar. A liftbe is beszáll. Az ajtóban is vár, míg a ráccsal szerencsétlenkedem.

Kérdőn nézek rá, mégis mit képzel.

– Jaj, kislány – ölel meg. Persze, hogy megcsókol, és bejön. Pofátlan alak.

Torma Mária
Torma Mária

Torma Mária (1988, Kaposvár) szerkesztő. Jelenleg Mezítláb a Parlamentben című regényén dolgozik. 

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s