Feketemosó: Mezítláb a Parlamentben – Milleniumi dolgozó IV.

Nem lesz itt harmadik randi a közeljövőben. Vagy egyáltalán. Nagyokat nyelek. Döntöttem. – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I., Brexit II., Milleniumi dolgozó I., Milleniumi dolgozó II., Milleniumi dolgozó III.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Szombat délelőtt van, a lakás romokban. Ágyneműt se cseréltem vagy egy hónapja. A komódból lyukas harisnyák mutatnak minden égtáj irányába. Hidegfrontot mondtak, s lám, ha a meteorológia a meteorológusoké: kinn kopog az eső. A konyhaablak a lichthofra nyílik, kitárom, hadd szellőzzön a lakás, erősen kopog a szomszéd ház bádogcsatornáján a víz. A földszinti lakók pirítják a pörkölthöz a hagymát, serceg a zsír, terjed a sült paprika szaga felfelé.

Gábor horkol, háborítatlanul. Összenyálazza a memóriapárnám, mélyen alszik, hason. Nem fér a fejembe, mit keres itt. Meggondolta volna magát, vagy csak így alakult?

Ha nem dobom ki, mihelyt felébred, ha úgy teszek, mintha nem is mondott volna semmi felkavarót, túl könnyű lennék, esetleg naiv… Ó, Viszi Magdolna, azonnal térj a jobbik eszedhez, nem kell ezen tépelődni. Független, határozott gecedék legyél! Ez itt melletted egy elkapatott úrifiú, edd meg reggelire! Nem kapkodja el magát, alszik nyugodtan. Otthonos vagy. Okos. Nem csak ő lehet veszélyes a te lelki békédre.

Valld csak be, hogy kifejezetten izgat még az is, hogy politikus. Szépen vasalt ingben, öltönyben jár. Sznob vagy, hát, ne küzdj ellene, anyám. És ha csak lefekszetek egymással, akkor mi van? Beleszeretsz, majd csak kiábrándít. Nem jó a szaga? Nem szép az a karvalyorra? Csupa csipa meg nyál. Hajat is nyírt, látod. Mosni nem mosta ugyan, zsíros tőle az ujjbegyed. A fehér pólója alól átsejlik a szőr. Hát nem szép ez a ledőlt monstrum? Lesz, ami lesz. Csukd be az ablakot, és bújjál vissza mellé. Jó meleg tőle az ágy.

Asztagh Dénes Gábor, dr. az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán szerzett diplomát, summa cum laude minősítéssel. 2006–2009 között nagybátyja, Kámán Tibor ügyvédi irodájában töltött 3 év gyakorlat után tett ügyvédi szakvizsgát 2008-ban. Nem jön ki a matek, de: a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadója, 2007-től. Szakkollegista kiscserkész, mi van még itt. A Rákóczi Szövetség szervezeti titkára 2003–2007 között. Két testvére, Párkányi-Asztagh Ágota fogalmazó, Asztagh Péter András neurológus. Szülei: Kámán Anna nőgyógyász-endokrinológus, Asztagh Károly ügyvéd. Szakterülete: családjog, ifjúságvédelem. 2005-ben csatlakozott a FiDeSz Ifjúsági Tagozatához. Országgyűlési képviselő. Asztagh Dénes Gábor felébredt.

– Helló – a képernyőre sandít.

Bezárom a böngészőt, és a Wordben gépelek random mondatokat, mintha dolgoznék.

– Jó reggelt, képviselő úr.

– Mit csinálsz?

– Frissítem a Wikipédia-oldalad.

Felnyög, hogy ne piszkáljam, és elfordítja a fejét.

– Mi maradt ki? – hallom a párnából.

– Hogy horkolsz.

– Bocs – vakon nyúlkálni kezd az ágy mellett. Esélyes, hogy fogalma sincs, hol van. – Mondasz egy időt?

– Kilenc múlt.

A hátára dobja magát. Igazán drámai, ahogy erőt gyűjt.

– Kávé a konyhában, balra – szólok részvétteljesen.

– Bal, oké, inkább teát kérek.

– Nyugodtan, szolgáld ki magad.

– Előbb fürdőszoba – dörzsölgetve a szemét az ágy szélére ül.

– Akkor forralok vizet.

– Kösz, kösz.

A biztonság kedvéért beleszagolok a hűtőbe, de nem vészes. Ha bizonyos rekeszeket nem nyitogatunk, egy sajtműhely diszkrét bukéjának tűnhet, hogy berohadt a rukkola. Adjak neki valami reggelit? Nem akarom tartóztatni, világosan beszélt.

– Éhes vagy? – kérdezem, ahogy az ajtófélfának dől.

– Aha. Valami ehetőd van?

– Tojás, szendvics.

– Jöhet – szóval marad. – Csinálom, te csak teríts, oké?

– Hát, jó.

A konyhám kicsi, mint egy koporsó, ketten nem férünk el egymás mellett. Batár vállai vannak és skótkockás boxere. „…we’ll tak a cup o’ kindness yet … for auld lang syne”, dudálja egy rakott szoknyás szörny a fejemben. Rég volt már reggeli vendégem, de azért ezt már mégse kéne.

Ahogy a tányérért pipiskedem, átkarol, és puszit nyom az arcomra. Kedves gesztus.

– Nagyon szép vagy, Magdolna, de ezeket a rózsaszín teheneket nem néztem ki belőled – pislant a mamuszomra.

– Csak különleges alkalmakra. Anna-bál, Nobel-díjátadók…

– Ilyet kérek karácsonyra, ha van kékben.

Pofáraesés lesz ennek a vége, nem karácsony. Hát, sajtoljuk ki belőle, amit lehet. Innen ma el nem megy úgy, hogy nem döntött meg. És megdönthet, ha legalább kettőig marad. Na, ne szabjak feltételeket, csak döntsön meg. Nem lesz itt harmadik randi a közeljövőben. Vagy egyáltalán. Nagyokat nyelek. Döntöttem.

– Te nem eszel? – néz ki utánam.

– Csak kávézom.

– Na, vigyél még egy tányért.

– De, mondom, hogy.

– Vigyen még egy tányért, Magdolna – kezében a serpenyővel parancsnokin dudorodnak a kockák a gatyáján. Vagy csak képzelem. Hozom azt a kurva tányért. Hozom.

– Ízleni fog – és felsercen a konyha.

– Jó, legyen.

Tükörtojás pirítóson, sonkával, és sajtot is talált. Mielőtt letelepedne az ebédlőasztalhoz, még megkeresi a telefonját. Az enyém is az asztalon, elvagyunk, iszom a kávém.

– Figyelj, most már igazán visszajelölhetnél, angyalom! – Mondja fel sem nézve a képernyőről. – Együtt töltöttük az éjszakát, csak szólok.

Értetlen pofát vágok. Álmodban töltöttük együtt.

– Hol jelöljelek vissza?

– Facebookon – gyanúsan somolyog.

– Biztosan nem… – nézek az ismeretlen bejelölésekre.

– Három hete. Illenék bemutatkoznom…?

– …Földi Dénes?! – mondjuk egyszerre.

– Földi? – ismétlem meg. – Rögvest végigmustrállak…, Dini bácsi.

– Kösz szépen, a dédapám neve volt.

– Asztal- és szállásfoglalásokra?

– Nem. Azokra a sajátom hasznosabb.

– Hadd ne kommentáljam.

– Pedig teljes fél órája ébren vagyok, és még nem kötöttél belém, Magdolna. Hol az a smirgli nyelved?

– Kiküldetésen.

– Vagyis?

– Bombaszakértő Tádzsikisztánban. Hajnalban indult.

– Szinte hiányzik.

Elengedem a fülem mellett.

– Ma dolgozol egyébként? – jelzem, hogy észre vettem, le se tud szakadni a telefonjáról. – Vagy hogy vagy a hétvégékkel?

– Egyelőre semmi különös. Talán megkeresem a nyelved Tádzsikisztánban, mielőtt nemzetközi konfliktusba keveredik, aztán elmegyek futni.

– Szar idő van.

– Teremben.

 De fene sportos valaki.

– Szóval futsz.

– Előfordul – paskol a pocakjára –, de nem mindig jön össze.

– Érthető.

Az alkaromra teszi a kezét:

– Megtévesztő a szelídséged, Magdolna.

– Na, ne macerálj! – ragadom meg a bögrét, és visszacaplatok a konyhába.

– Ahogy akarod – néz utánam. – Mit szeretnél?

Téged, te mamlasz, de csak annyit mondok:

– Tejszínt.

– Úgy értem, te ma szeretnél valamit csinálni? – vizslat, míg a hűtőt túrom eredménytelenül.

– Veled? – kérdem, de azonnal meg is bánom, és a felső szekrényre fókuszálom minden figyelmem.

– Akár… – hallom már közvetlenül a hátam mögül.

– Gondoltam, lemegyek Toponárra.

– Oké, mehetünk. Az hol is van?

– Hazamegyek. Kaposvárra. Ott a ház.

– Á, világos – fordul az asztal felé, mire nem túl erősen, de azért határozottan fenéken billentem. Gyorsan hajol vissza. A szája sós és mentolos, fogat is mosott.

– Komolyan lejössz? – vetem oda, miközben a székre állok, hogy felérjem a fölső polcot. Nem nézek rá, hadd gondolkozzon. Megtámasztja a vádlim, le ne essek.

– Meddig leszel ott?

– Talán hétfő estig. – Kezembe akad a tejszínes doboz. Összeráncolódik a homloka, ahogy felnéz rám a szemüvege fölött:

– Komolyan menjek?

– Gyere komolytalanul – huppanok le mellé.

Hogy ma sem fog futni, az tuti.