Feketemosó: Vékony jég – Mezítláb a Parlamentben 16.

Feketemosó logó

Töltök. Nem az első vitánk, de érdekesen csitul el. Tüntetőleg otthonosan viselkedik. Nagyvonalúan átlépek a korábbi hazugságán. Hazudott róla vagy átprogramozta az estét, kár a találgatásért, eleget torzsalkodtam mára, most ernyedt jó kedvem lett. Iszunk és csendkirályt játszunk. Édes péntek este. – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I.Brexit II.Milleniumi dolgozó I.Milleniumi dolgozó II.Milleniumi dolgozó III.Milleniumi dolgozó IV.Kutyára kamionIpanemaSörszagKis FátraKacsamesékNincs végeItt a farkasBűz van, babám, Kevesebb pofa

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

– Magdika! – egy anyám alkatú nő integet a Rókus kápolna előtti Mária-szobor alól. Hunyorgok, szembe süt a nap. Vera néni. Örül, hogy kiszúrt engem, talán az izgalomtól kissé liheg is.

– Magdika, nem mentél le…? – de megnyugtatom az öreglányt, hogy nem káprázik a szeme, és óvatosan érdeklődöm, miért üldögél a kórház oldalában. A megbízhatatlan toronyóra szerint nyolc is elmúlt. – Kór-ház? – kérdi bizonytalanul. A csuklója belső felén idegesen csipkedi a bőrt. A pad körül pofátlan galambok lesik, mivel matat, egyre közelebb lépegetnek hozzánk.

– Hess! – az anyátokat már, máshol kolduljatok, toppantok feléjük, és feltűnik, hogy a heves mozdulatra Vera néni is összerándul. – Jól tetszik lenni? – hallom magam, de fennakadok a cselédes tetszikelésemen, és elszalasztom, mit válaszol.

Mintha csak egy idegent hessegetne ő is, kapkodva bólint. Hazakísérem, az lesz a legjobb. Hiába a szeptember, forró nap volt.

A ház liftje felbúg. Ketten csak szorosan férnénk el, ezért Vera nénit küldöm föl előbb, legalább megnézem a postaládát, bedobta-e Asztagh a pótkulcsot, de vagy rossz ládába vagy magánál tartotta. A lift visszaér a földszintre. Vera nénivél. Mintha galambraj rebbenne föl közvetlenül a szemem előtt, a hirtelen felismerés megijeszt. Bepréselődöm mellé, a kölni és fertőtlenítőszer farkasszaga az orromat szúrja. Két napja valaki a liftbe vizelt.

Egy füzetet emleget, amibe a telefonszámokat jegyzi Bell óta, de ne essek az age-izmus hibájába, a borítón két fénycsóva a 2000-es évszámot fogja közre, már ha arról van szó, amit a lakásba lépve az előszobaszekrényen találok meg. Kikeresem a lányai számát, és míg hosszan kicsöng, a gangra lépek. Azonnal föltűnik, hogy két ablakkal arrébb, a nappalimban továbbra is ég az olvasólámpa, a sötétítő függöny mintája a járólapra vetül. A csodapöcs Asztagh úgy hagyta. „Az olvadó gleccserek, magának smafu?” – idézem az idézhetőt, de bár Esterházyt talán fölismerné, a villanykapcsolót láthatólag nem. Udvariassághoz nem kell két diploma, se bársonyszék.

Vera néni megszeppenten álldogál a telefonasztal előtt, és a csipketerítő rojtjait kapirgálja. Sikerrel járok a második számmal, Ancsával abban állapodunk meg, hogy az anyját nálam keresse, mikor ideér. Bezárom a lakást, szomszédném engedelmesen követ, míg előkeresem a saját kulcsaim is. Ám a kilincs váratlanul megadja magát, és Asztagh lép elénk a konyhából. Kezében megáll a törlőrongy, és értetlenül mered Vera nénire, én értetlenül meredek Asztaghra. Nincs mód tisztázni, mi a halált keres még itt, mert Vera néni kényes artikulációval előzékenyen bemutatkozik:

– Lám, erre is sor kerül, kérem! – mosolyog ránk. – Bajor Péterné vagyok. – Asztagh vállára hajítja a konyharuhát, és megszorítja a kézcsókra nyújtott, puha kezet.

– A szomszédom – préselem ki, nehezen titkolt rosszallással.

– Asztagh Gábor, nagyon örvendek…

– Vera néni, csak így, nyugodtan – tekintete és helyzetértékelése tiszta. Dezorientációnak további jele nincs. Ad hoc alapított intézményünkből hozzátartozó kíséretével elbocsátható volna, ha Ancsa nem a világ másik végén lakna.

– Itt várjuk meg Ancsát – magyarázom a díszes kompániának, de törődik is velem bármelyikük. Vera néni ondolált fürtjei Asztaghra csicseregnek, és eltűnnek a konyhaajtó mögött. A körfolyosóból cafatokat harap a sötét.

Háromnegyed óra múlva Ancsa az anyja vállára teszi a kezét, hálásan felénk bólint. Vera néni élénken magyaráz, míg elnyeli őket a szomszéd lakás. Asztagh csípőre tett kézzel áll mögöttem, és ahogy megfordulok, hátrál, majd becsukja az ajtót. Fokhagymaillat terjeng az előszobában. A cipősszekrény tetején a huzattól arrébb siklik a félbetűrt, kockás füzetlap: … -csot a postaládába, kérlek. A délutánt szóba hozni sincs kedvem, a düh helyén most nyugalom, így azt sem kérdem meg, miért maradt. Maradt, mert így alakult, maradt, mert így hozta kedve. Éljem az életem, van-e itt más rajtam kívül vagy sem, számít ugyan, de a függelék-létet és a feltételes módot jobb kerülni. Az boldog igazán, aki egyedül is becsüli magát, a helyén van, s nem vágyakozik állandóan máshová. Helyén van…, ugyan már, üres duma. Mintha nem épp erről volna szó, a hely folytonos változásáról, csak a helyezkedés örök.

Vera néni vizespoharát és a mélytányérokat a mosogatóba teszem. Asztagh szótlanul eltakarítja a morzsákat az asztalról. A hagymaleveshez zsemléket pirított, a belükben sajttal, eleget, hogy mindenkinek jusson. Vera néni feldicsérte a találékonyságot, mert krémlevest ugyan cipóban a legjobb tálalni, de a zsemle igazán jól kárpótol érte, s nagyobb vesződséggel sem jár. Elégedetten kanalazta magába a forró, tejszínes levet, s még elégedettebben fürkészte a vele szemben helyet foglaló szakácsot. Ügyeltem rá, hogy a nagy pohár víz legyen a keze ügyében, és Gábor figyelmesen rá-rátöltött. Vera néni visszanyerte az arcszínét is, és mire Ancsa lélekszakadva megérkezett Budaörsről, ismét a régi volt.

A pult sarkán egy ismeretlen szatyor arról árulkodik, hogy Asztagh nem talált meg minden hozzávalót itthon. Volt lenn az utcán, sőt boltban, megkockáztatva, hogy előbb érek haza, s a kulcsom szokásomhoz híven az ajtóban hagyva, kizárom.

Nem faggatom. Jól esik az engesztelődött csönd.

Elfog a röhöghetnék, amint eszembe jut, hogy míg én lenn kellemesen becsíptem Áberkéékkel, majd spiccesen tettem egy nosztalgiakört az egyetem felé, ez a pasas itt főzőcskézett a babakonyhámban. A botmixert, basszus – és letörlöm a gép keverőkése alatt tócsába gyűlt tejszínes trutyit a pultról –, még ezt is előásta. Anyámtól kaptam születésnapomra, mint az összes konyhai felszerelést, a negyvenkettedik vázát vagy napozó nő alakú könyvtámaszt. A botmixer is bontatlan csomagolásban porosodott a szekrény felső polcán, mígnem jött Asztagh, és stikában feldúlta a konyhát.

Befejezem a mosogatást, ő az asztalnál ül, előtte a laptop. Látom, már nem sietős, horkanok föl. Zavartalanul olvas, néha a telefon kijelzőjére pillant. Fáradt nyugalom üli a szobát, nyoma sincs feszültségnek. Csípőmet az ajtófélfának döntve karba tett kézzel figyelem. Felnéz rám, és megrántja a szemöldökét, mintha azt mondaná: na, mi van? Két kövér, talpas poharat veszek elő, és a nemrég ajándékba kapott egri bikavért.

Csettint a nyelvével, de nem szólal meg. Az órát ellenőrzi a mobilján, majd megigazítja a poharat várakozón. Töltök. Nem az első vitánk, de érdekesen csitul el. Tüntetőleg otthonosan viselkedik. Nagyvonalúan átlépek a korábbi hazugságán. Hazudott róla vagy átprogramozta az estét, kár a találgatásért, eleget torzsalkodtam mára, most ernyedt jó kedvem lett. Iszunk és csendkirályt játszunk. Édes péntek este. Vera néni távoztával sem múlik el nyomtalanul az a némileg groteszk, már-már családi hangulat, amit a zörgő leveses tányérok, a terített asztal és egy idősebb nő vigyázó tekintete teremtett körénk. A bor eloldoz a nyomasztó naptól. Egyik lábam magam mellé húzva, másik a fotel karfáján, olvasáshoz fészkelődöm. A kisasztalra állítom a poharat, és a könyvhalomról a legújabb Téreyt emelem az ölembe. Hátrales, mit csinálok, majd az ebédlőasztal másik oldalára telepedik át, hogy ne kelljen forgolódnia, mikor felém néz. Az arcom elé emelem a könyvet, a jambusok összefolynak, Mátrai Ágoston kevésbé csigáz fel, mint ez a jampec itt előttem. A gerinc kék hótakarója fölül fixírozom. Észreveszi, és utánozni kezd. Füzetvékony MacBookját maga elé tartja akár egy valódi könyvet, épp csak a szemöldök látszik a képernyő mögül. Így szórakozunk perceken át, világos, a helyzet megoldása csak gyerekes eszközökkel lehetséges. A távolság meg az elvek szétgurulnak a lakás parkettáján, mint kiszabadult üveggolyók, de meg sem csúszik a metaforán, mikor feláll és közelít felém.

– Tervezzük meg a jövő hetet, oké? – támaszkodik a fotel karfájára. Térdem a kézfeje és a támla közé ékelődik, mit mondjak, kissé kényelmetlen – Jövő hétvégére a következő programajánlattal tudok szolgálni.

Kissé hátrébb tolom a mellkasát, hogy rendesen fel tudjak ülni. Jelzem, hogy hallgatom.

– Pannonhalma – a kanapéról elvesz egy párnát, és maga alá dobja a szőnyegre.

– Ki akarom szellőztetni a fejem. Pénteken megyünk, vasárnap jövünk. Egy kis természetjárás, jakuzzi a lugasban… Van kedved?

– Lássuk meg.

– Mit lássunk meg? Az apátságba is felnézhetünk, kamarakoncert lesz, ha érdekel. Hm?

– Lássuk meg a hetet, hogy alakul.

– Hogy alakulna?

– Nem kell menned tacepaókat ragasztgatni? Itt a népszavazás.

– Minden megy a maga útján. Ha ezt a hetet még megnyomom.

– Olajozott a politprop gépezet?

Nem válaszol, az órájára néz.

– Kettőkor indulok a reptérre. Most le kell feküdnöm. Jössz?

Eddig egy szóval nem mondta, hogy utazik, de min döbbenek meg. Csak a hálószobába lépve veszem észre a szekrényajtóra akasztott ruhazsákot, alatta egy gurulós kézipoggyász. Szóval otthon is járt. Érezzem megtisztelve magam, hogy visszajött erre a pár órára.

Hallom, megereszti a zuhanyt, és nagyot sóhajtok. Az éjjeliszekrényre dobom a könyvet, és a fürdőbe megyek én is. A kabin falán a párafolyamok csíkokban fedik fel Asztagh alakját. A kőre dobom a ruháim, és belépek mögé. Csúszik az akril tálca, majdnem hátravágódik, ahogy megfordul. Ismerős bénázás, ettől persze sokkal hozzáférhetőbb, mint amilyennek délután tűnt, csakhogy én is óvatosabb vagyok. Az alkarját kapom el, és míg finoman a szemöldökcsontomra csókol, elfintorodom a hagymaszagtól. A gőzben köztünk is véget ér egy kisebb jégkorszak.

Torma Mária

Torma Mária (1988, Kaposvár) szerkesztő. Jelenleg Mezítláb a Parlamentben című regényén dolgozik. 

2 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s