Feketemosó: Brexit I.

Alapvetően nem rossz felé, de elcsúszik a logikád – mosolyog elnézőn. – Meg is mondom, miért: nem igazán tudsz túllépni a kormányzó párttal szembeni antipátiádon – szélesebbre húzza a száját és megigazítja a szemüvegét –, amivel nincs is semmi baj, persze – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

– Aggasztó, de ezek a tények – akihez beszél, mögöttem állhat, mert ahogy félvállal befúrja magát a bárnál mellettem támadt szűk helyre, az elálló fülét látom meg legelőbb, kínos közelségben. – A Brexittel senki sem számolt komolyan. Pusztán ennyi a bajom – észreveszi, hogy a nyakamba magyaráz, és szórakozottan felém fordul: 

– És a kisasszonnyal mi történt ma? – kissé előrébb hajol, rátámaszkodik a pultra, és ebben a félig kifacsarodott, szerencsétlen testhelyzetben szinte nőies. Elsőre azt gondolom, csatak meleg. 

Váratom.

– Letört a körmöm – selypegem vissza, mintha a szájpadlásomba szúródott volna egy elkóborolt szilikonos fecskendő, de nem ért ez semmit. 

– Hogy micsoda? – kérdezi, s mivel nyelvi poénjaim páratlanok, ha unatkozom, helyesbítek:

– Le-tör-ten ülök itt.

Mondhatnék-e bármi érdemlegeset, ugye, mikor az ő csapott vállát Európa húzza? Meg a rádobott zakó. Asztagh Gábor. Úgy teszek, mintha nem ismerném fel. Akkor egy-egy. 

Kicsit suta. Kicsit szemüveges. Karvaly orr és hosszú, fehér ujjak. Alig észrevehetően kancsalít, tompalátó lehet, mint én, és kékes-zöld szemű. Mint apám.

De rosszabb is van: fideszes politikus, ami eleve gyanússá teszi, mert a közeli mézes bödön átható illata nem szokta riasztani a hasonszőrű, fiatal legyecskéket – ez persze, helyes és meggyőzően intelligens legyecske, hallottam nyilatkozni. Tulajdonképpen jól szórakozom a vele készült interjúkon is, torokból szuszog mielőtt megszólalna, ettől mélynek és megfontoltnak hangzik, bármit mond. 

A kérdések helytelen előfeltevéseit úgy szippantja ki, mint tengeri népek a friss osztrigát eszik: elegáns, de alapvetően taszító a mozdulat. Felnyit, korrigál és válaszol. Viszolyogsz tőle, meg irigyled is. Nem feltétlenül ért egyet magával, és nem is lát abban semmi takargatnivalót, mikor szét kell választania a személyes meg a pártpolitikai véleményt. Nyugodtan felelget, és piszkosul logikus, „azanyjaköcsögit” – köpném a szemébe irigyen, Hajdú B.-vel szólva, de nem értek a focihoz.

EB van. Az elmúlt hetekben sem dúlt bennem a hazafias becsvágy, noha azt mondják, a magyar válogatott ’72 óta először játszik nézhetően. Who knows? Ültem a kanapén, és az osztrák-magyar meccs csak annyiban érdekelt, hogy értsem a Facebook-falamat elborító Ferenc Jóska-mémeket. Háborítatlan lélekkel kanalaztam sárgadinnyét a Himnusz alatt, úgyse nyerhetünk. Az MTV kitett magáért, futottak az egyperces-propaganda híradók, meg a focifan háttérműsorok. A Parlament hamarabb írta ki a vakációt, hogy az urak élőben szurkolhassanak Bordeaux-ban, Marseille-ben meg Lyonban. A mikrofonnal pályaszélre állított honleányok ki-kiszúrtak egy-egy diétás drukkert, de megbocsájtható maflán nyilatkozott örömében mindenki, aztán ment tovább napozni a Riviérára. A válogatott a nyolcaddöntőbe jutott. Király Gábor lett az Isten.

Aztán mit ad Isten, a britek ezen a héten lecsapták a biztosítékot a La Manche pinceszintjén, és az olyan ügyeletes szócsöveknek, mint ez a díszfikusz itt, mellettem, tipli volt haza, eligazítani a döbbent, mackónacis népet. Holnap amúgy is agyonvernek minket Toulouse-ban a belgák, hiába zabálom immár babonából a sárgadinnyét, a balsors le(régen)tépi majd a visszapillantókról a trikolóros gumisapkákat, a villamosmegállókról meg egy-két üvegtáblát. 

Június a végét járta, a kutya se megy ilyenkor könyvbemutatóra, de akárhogy erősködtünk a marketingen, Piltner András mindenképp bulit szervezett magának a könyvhét utáni, nagy uborkaszezonra. Hó elején jött ki a harmadik regénye, és ez a civilben top menedzser húsipari vállalkozó nem vágyott másra, mint hogy ünnepeltesse magát az övéinek gyűrűjében, még mielőtt össznépileg szabadságra megy mindenki. Folyt a zsír és a vodka.

Azért ültem a bárhoz, mert itt nem tűnik fel, ha görnyedek kicsit. Reméltem, hogy én se tűnök fel. Két kollégám már a beköszöntő után lelépett. Kevesen is vagyunk, Piltnert se akarom megbántani, maradok, noha nincs sok dolgom. A díszes társaság gyorsan részegedik. A hosztesz-lányok egy-egy tálca erős pezsgővel és borral cirkálnak a vendégek körül. A minden körrel hangosabb vendégek körül, akik majd ordasakat szellentenek a prémium libamájas rókagomba-art decó, bivalytejes mangalica-szecesszió falatkákra ivott habzótól. A catering tulaja még az építőkarról ismeri az öreg Piltnert, az „Architekt” V.I.P. csomag is csak neki szól, aki a Szent István körútról találta ki magának az állattenyésztést. Az anyja súgó volt a Vígben. Ez azért mégis más, mint a „kommunisták lesöpörték nagyanyád búzáját a padlásról”, „elhajtották dédapád kancacsikóit” típusú dacon edzett, csak azért is agrárpálya, amit eddig ismertem, családilag. Vannak közös pontok, persze. 

Az első sort kivéve senki sem figyeli, mi zajlik az emelvényen. Piltner cidázza a jobbereket vagy az európai migránspolitikát. Szinte sajnálom szegényt, ahogy az elbizakodott emberekkel teszi az, akinek savanyúbb a szőlő. Nem szép tőlem, de nem az én közegem, hadd flegmázzam már el. Rajtam és a kisfőnökön kívül nincs itt nagyon más, mint belvárosi ingatlanbefektető, jogász-közgazdász, feleségek és szeretők, alkalmazottak, no meg egy-két politikus. 

Görcsöl a hasam, az élő fába is belekötök, ha látom. 

Asztagh magas, és zavarón közel ül. Nem az én súlycsoportom, ide tartozik. Émelyítő parfümillat, vékony derék, fehér fogsor, barna bőr a kötelező. Az én bőröm foltokban hámlik, és nincs bennem sok egzotikus, ha a narancsbőr a combomon nem játszik. Öreges választásnak tetszik – ennyi testhez simuló dressz között – a fenyő-zöld selyemblúzom is. Az egyik lány elveszi előlem az üres poharat, erőltetetten mosolyogva végigmér. Egyértelmű, hogy rossz választás volt valamim. Asztaghra a szeme is mosolyog, akárcsak más testtájai. Most már dafke érdes maradok este – gondolom vadul –, mikor Asztagh újra próbálkozik:

– Mit iszik velem, szemtelen némber? 

– Pertut, mielőtt még ennél is modorosabbak leszünk. 

– Leborozzuk? – int a pultban álló másik nimfának.

– Le. 

– Rozéval, ha jó neked. 

– Jó. 

A lány sorolja a választékot, én meg eldönthetem, hogy kit játszom: akit hidegen hagy a politika, vagy a cinikus tájékozottat. Egyik se hiteles. 

– Parancsoljanak!

– Hát, akkor szia… – várakozón néz rám. 

– Szevasz… – koccintunk. 

– Amúgy Asztagh Gábor.

– Viszi Magdolna.

Iszom, addig is felmérem, mit akar. 

– És neked? – Nem értem. Így folytatja, ahol elkezdte: – Neked mi a véleményed a britek tegnapi akciójáról? 

– Nem sok jó. 

– Bővebben?

Szombat este van. Mindenki a híreket bújta egész nap. Ez a pali kiadott két pártkommünikét, feldobott három Facebook-posztot, megosztott egy nagyinterjút, meg egy kommentmágnes verset Tompa Mihálytól, nem mellesleg végigtúrázta az MTV-től az ATV-ig a magyar média simicskátlan felét. Én ellenben délig aludtam. Nagy nehezen vettem rá magam, hogy idedugjam az orrom. Hivatalosan ez a főnököm rendezvénye, de mivel én is bedolgoztam, hát eljöttem pogácsázni. Ahogy Pest felé vezettem, valamelyik rádióban ki más nyilatkozott volna, mint Asztagh. Véletlenül se akarom, hogy lássa, mennyire képben vagyok. Beszólt az egyik öreg komondornak, hogy még a szökőkutakból is ő folyt, az emberarcú párttag. 

– Még nem beszéltél róla eleget ma? 

– Kérdezzelek inkább a fociról? 

– Rövid beszélgetés volna. 

– Na, ugye. Ez még friss. Érdekel.

– Az eredményre gondolsz vagy a visszatáncolásra?

– Alle zusammen. 

– Sokkolt. Gondolom, mindenkit. – Várok, hátha beéri ennyivel, de köröket legyez, hogy gyerünk, folytassam. – Volt egy többé-kevésbé fix képem Európáról, az állandóságáról…, a biztonságáról… Persze ezt is csak kancsalítva mondhatja az ember, a gyerekkoromra eső balkáni borzalom és a sok „ájforos” osztálytárs után, de látszólag a bajok, háborúk az EU-n kívül keletkeztek és vele csitultak. Most fogja magát, és kilép egy alapító tagállam. 

– Nem alapító. 

– Akkor meghatározó. És erről népszavazás döntsön?

– A belépésről is az döntött. 

– Rendben. Akkor a referendumokkal van problémám.

– Úgy is mint?

– Úgy is mint, igen, a magyarral is. De mit tudom én, nem vagyok alkotmányjogász.

Nem sokkal korábban, októberre írták ki a bevándorlási válságot meglovagló népszavazást. Akarja-e Ön, hogy az EU megszabja, kiket telepít Magyarországra? Bődült plakátkampány tombolt. Az összes villanyoszlopon ott liffegett kékben: „Tudta?” Óriásbetűkkel állt, hogy a nemi erőszakok hány százalékát követi el bevándorló. Elveszik a magyar ember munkáját. Szavazzunk nemmel! Ki ne szavazna nemmel a nemi erőszakra, a munkanélküliségre, meg a bölcsességfog-gyulladásra? Azért ennél bonyolultabb volt az ügy. Gazdaságilag, politikailag hagyján, főképp lelkiismeretileg. Egyszerre ébredt benned a segíteni akarás és valami rideg aggály, ahogy a kerítésen magát átsebző tömegeket nézted a hírekben. Háborgott az ember lelke, és a háborgásánál csak a félelme meg a nacionalizmusa nőtt szégyenletesebben. 

– Merthogy? 

– Pontosan tudod. Nincs értelme.

– Valami azért csak van.

– Van? – fut el a pulykaméreg: – Szerinted nem teljesen alkalmatlan az a képviselet, amelyik egyenesen néphangulati kérdéssé tesz gazdasági ügyeket, aztán meg még le is bombázza a közgondolkodást olyan demagóg szócsatákkal, amiből a háromnál tovább számolni tudó leginkább kifordul? Mert szerintem ez kiábrándító. 

Várakozón hallgat, belekortyol a rozéba, hogy lefojtsa a mosolygást. Ingoványos terep ez nekem, de vesztemre folytatom: 

– A tegnapi egy gazdaságpolitikai vita rossz következménye, amit szerencsétlenül összekevertek egy belpolitikai erőpróbával. Álságos és meggondolatlan.

– Ezen az alapon minden népszavazást megkérdőjelezel… 

– Még szép. Gazdasági kérdésekben minek népszavazni?

– Ez aligha csak gazdasági. No, de a boltzárban? – cukkol.

– Abban se. – Itt kéne abbahagynom. – A választóktól nem, a vezetőiktől viszont nagyon is elvárható volna a hozzáértés, nem? Hogy lett volna ebből a felelősségből bármi áthárítható az érzelmileg involvált és EU-szkeptikus britekre. Az nyert, aki elég dühös és elég hangos volt. A mi szavazásunk se lesz különb, csak kevésbé nyílt. Voltatok olyan rafkósak, hogy menekültkérdésen mértek EU-szimpátiát meg népszerűségi indexet, de hogy ez mire lesz jó, hagyjuk is. Ki megy el rá?

– Kevered a szezont a fazonnal.

– Bizonyára. Nekem megbocsájtható, a képviselőknek nem – próbálom kivágni magam. 

– Alapvetően nem rossz felé, de elcsúszik a logikád – mosolyog elnézőn. – Meg is mondom, miért: nem igazán tudsz túllépni a kormányzó párttal szembeni antipátiádon – szélesebbre húzza a száját és megigazítja a szemüvegét –, amivel nincs is semmi baj, persze. – Ahogy maga elé húzza a pultra készített sós mogyorót, a tálka mögül kigurul egy szem. Utánanyúl és játszani kezd vele. A hangja lágyul, a kirohanásom így még nevetségesebb. – Viszont, ha a csak érintőlegesen kapcsolódó polémiákat összemosod, már pedig most azt teszed – pörög a mogyoró –, lehet, hogy jutsz valami kissé paranoid következtetésre, de igazából csak ugyanúgy egyszerűsítesz. Ez alól csekély felmentés, hogy te mondhatsz féligazságokat is, hiszen az számít, hogy aki képvisel téged, milyen hülyeségeket mond vagy tesz. A farkába harapó kígyót, ismered?

Bennem meghűl a vér, ő oldalra billenti a fejét. Megcserélem egymáson az elmacskásodott lábaim.

– Be kell mutatnod, ha úgy adódna.

– Hárítasz – mondja a lábaimnak.

– Én? 

– Te. Miért a felháborodás? Mert megkérdeznek októberben?

– Tulajdonképpen igen. – Kezdek fáradni. 

– Ugyan már. Ne fújj rögtön visszavonulót! Épp a ’18-as szavazatodért teperek – ahogy végig mér, attól libabőrzik a hátam –, és szerintem nyerésre állok. 

– Nagyon tévedsz – annyira kaján, hogy most már csak ellenkezni fogok vele. Vonz. – Ha tényleg következetlenül gondolkodom, ahogy arra az előbb olyan pontosan felhívtad a figyelmem, akkor kiszámíthatatlan következménye van annak is, ha nyerésre állsz, mint ahogy persze, nem állsz. 

– Meglátjuk. Áruld csak el, melyik körzetben gyakorlod te a választójogot. – Megevett vacsorára.

– Kaposváron.

Egy kicsit hátra szegi az állát:

– Hát, nem egy zuglói PM-szimpatizánshoz van szerencsém? Egy amolyan Karácsony Gergely-rajongóhoz, tudod. Magasság, bicikli, szemüveg? Reméltem, ezen a fronton még javíthatok, de hát így, hogy Kaposvár, mindjárt más a leányzó… – beleköhög, felnevet. – Érdekeid már most képviselve vannak.

– Nagyon vicces vagy, mondhatom. 

– Kaposvár ősfideszes, nem lehet problémád.

– Gúnyolódsz, de nem sokáig.

– Távol álljon tőlem. Alkalmazom a korábbi érveid.

– Szép tőled. 

– Megsértődsz, mikor kifogysz a szuszból, édesem?

– Nem őriztünk együtt libát – vágom rá –, édesem! 

A heves „libára” egy-ketten felénk néznek, Asztagh bizalmasan közelebb hajol és suttogóra veszi. 

– Semmi pánik, itt helyben visszaterelgetnélek a jó meleg akolba – megpaskolja az alkarom, finoman. Mégse meleg. 

– Épp kicsit lebirkáztál – ide stratégiai félreértés, nem túlfűtött akol kell. – No problem. Rosszabbul bégetek, mint négy éve – végigsimítom az alsó szemhéjam, mintha a sminkem ellenőrizném, csak hogy elhúzzam a kezem tőle. Hátra dőlök, így távolabb kerülök. Elhallgatunk.

– A néhai bárány – pontosan érzi, honnan kell visszafordulni –, írta Mikszáth Kálmán. – Ez a győztes fölény tárgyalási kegyelme. Elfogadom az egérutat. Nagyon furcsán, vastag szája van. A fejembe szállt a bor. Hirtelen csodálatosnak és egyenrangúnak akarom érezni magam vele, de nehezen megy. Az ember azt hiszi, roppant okos, sőt ravasz, aztán csak kilóg a lóláb. Helyesen fölényeskedik. Nem kellene a száját fixírozni, Magda.

– A bárányok hallgatnak, Thomas Harris – dobom be. 

– Isten báránya, te elveszed a világ bűneit, Jézus Krisztus.

– Bárány-a megye. 

– Visszatért a harci kedved, helyes! Egy szép, megtévedt, somogyi szavazó, mit csinál itt, Pesten?

– Semmi bárány? 

– Nem jut eszembe több.

Nehogy elunjon. Nem venném rossz néven, ha a közeljövőben megcsókolna. Vizet. Vizet kell innom, sokat. Elkapott valami fals bizonyítási vágy. Kérek egy ásványvizet. Veszi a váltást. 

– És te egy kötetbemutatón? – kérdezek vissza, hogy rá tereljem a szót.

– Majdhogynem véletlenül. De nem válaszoltál. 

– Itt dolgozom. 

– A bárban? 

– Dehogy a bárban! Budapesten. Meg vidéken is. 

– Bolygó hollandi – gejl, de elmegy. – És hol vagy inkább? 

– Hét elején ott, közben itt. A végén, ahol akarok. Hozzá lehet szokni. 

– Persze, de nekem Buda a bázisom. Neked?

– Én inkább kétlaki vagyok, mint a jó füzek. – Szomorú füzek, teszem hozzá magamban, de inkább csak mélyet kortyolok a vízből. Nem kap a rímen, elvégre nem is bölcsészfiú.