Feketemosó: Tájidegen

És amikor Sedna, / az inuit óceánistennő sír, / könnyei megolvasztják a sarkkört, // jégtáblák válnak le, / és megemelkedik / a tengerszint. – Fodor Balázs írja a Feketemosót.

Toronyházak között
büszke férfiak szobrai.
Mint a fűszálak meredeznek

a zsenge bölcseletek
egy olyan szárazföldön,
ami végérvényesen elköteleződött

a víznek.

És amikor Sedna,
az inuit óceánistennő sír,
könnyei megolvasztják a sarkkört,

jégtáblák válnak le,
és megemelkedik
a tengerszint.

Messzire kihajózik,
magára hagyva gyermekeit
az ödipális zűrzavarban,

szükségszerű bűntudat
projekciókból épített
felhőkarcolók,

amikben elfér minden
új emelet,
a még meg nem épültek is.

Engesztelésül
bolygót neveznek el róla,
ahová,

ígérik,

soha be nem teszik a lábuk.
Mégis közösségi finanszírozásban
gyűjtenek gyanús űrprogramokra.

De aki az élet jelei után kutat,
annak a szuterénekbe kell aláereszkednie,
és a szikkadt kitinpáncélok között

a halálban is meg kell találnia.

A beavatottak jutalma
a rügyező papírfák rengetegében
ragyogó víz.