Feketemosó: Mezítláb a Parlamentben – Milleniumi dolgozó I.

Bassza meg! Elnézést. Maradj itt! – Tök sötét van, a szemem még nem szokott hozzá. Az exit felirat megnyúlt vonalai visszatükröződnek az ablakokban és a korlát fényes kövén. Ilyen randevúm se volt még – Torma Mária írja a Feketemosót.

(részlet a Mezítláb a Parlamentben c. készülő regényből)

Előző részek: Brexit I., Brexit II.

Asztagh a Halászbástya felé néz, hátrakulcsolt kézzel lépked előre. Késő van, mikor a pesti alsó rakpartra érünk. Egy sétahajónyi ázsiai turista közé keveredünk, keresik a feljárót az Akadémia felé. Kedves, zsibongó siserehad, máskor agresszív és ideges lennék tőlük. Majdnem feldöntenek. Csak aztán el ne üssön senkit a kettes villamos! 

Számítottam a sétára, nem is vettem magassarkút, de hát a Bálnától idáig azért hosszú az út, megviseli az Achilles-ín fölötti bőrt. Alig tudom tartani a lépést, bicegek. Ennyi áldozatért még nem volna kár, de furcsállom, hogy nem tűnik fel neki, lemaradtam kicsit. A gondolataiba merült. 

A Holocaust-emlékműnél a kőpadra ülök. Süppedő nyár, augusztus ötödike van, a Viking hajókról fals operettáriákat söpör le a szél. A Lánchíd óta nem szóltunk egymáshoz. Nyamvadt egy második randevú. Alig-alig hoztuk össze. 

Nagyokat sóhajt, bámulja a kivilágított Budát. Ennél azért több romantikát vártam a ma estétől. Csalódottan vizsgálgatom a sarkam, hogy jutok így haza. Vérzik. 

„Kiváló” – préselem ki félhangosan. Kifogytunk a beszédből, és nincs, ami a helyébe telepedjen. Az „ami”, a kezdeményezés talán mégsem a nő dolga volna, ebben mondhatni, konzervatív vagyok, vállalom. Igyekszem súrlódás nélkül visszailleszteni a lábam a nyomorult cipőbe. Új. Miattad, te…

– Hogy vagy? – szólal meg a nyomorult egyszer csak a hátam mögül. Nagyon hátra kell döntenem a fejem, hogy felnézzek rá. Hát, aranyapám, mit feleljek: „Rémesen?”, „Haragszom rád?” vagy „Mi a bajod?” 

– Inkább nem panaszkodnék – és a fejemmel a szobrok felé bökök. – Megráz, akármikor jövök erre. – Egy mécses most is ég, gerbera lóg ki egy eloldozott fűzős bokacsizmából. 

– Na, mutasd! – lép elém, feljebb húzza a térde fölött a nadrágját, hogy le tudjon guggolni elém. Egy vonalba kerül a szemünk. Óvatosan megemeli a bokám, és elveszi az átvérzett zsebkendőt. – Szépen elintéztük – a többesszám végül is kedves, de a tétova távolságtartása zavar. Talán nem akar. Olyan közel van a mellkasa, érzem, ahogy kifújja a levegőt. Opálosodik a szemem. 

– Ennyire? – néz rám hitetlenkedve. Nem tudom, a sarkamra vagy az áldozatokra gondol-e, de bármelyikre, téved. Szó nélkül hagyom. Most épp minden fáj.

Melankolikusak vagyunk, nem tudom, mi jöhet még ezután. Ha csak nem a 2-es metró, addig meg csak elsántikálok. 

– Na, gyere – indulunk József Attila felé –, megmutatom, hol dolgozom, hogy jobb kedved legyen. 

– Nincs rossz kedvem – hazudom.

– Akkor kapsz ragtapaszt – húz fel. – Nincs messze.

Először azt hittem, csak rá akar mutatni az ablakára, ám amikor határozottan haladunk a Parlament déli szárnya felé, megijedek. Tizenegy is elmúlt. 

– Gábor, ne már, hova megyünk?!

– Ne mondd, hogy voltál már a Parlamentben… mezítláb! – Tetszik az ötlet, nem tagadom. 

– És beengednek?

– Megoldjuk. 

Élek a gyanúperrel, hogy ez nem egyszeri, hanem jól bevált forgatókönyv nála. 

„Megoldjuk”, ha volna családi jelmondatunk… Két évvel ezelőtt apám egész nyáron a Kékgolyó sebészeti osztályán feküdt – műtét után sokáig eszméletlenül. Hilth professzor világosan megmondta: készüljek, mert nem fogja túlélni, és nagy a valószínűsége, hogy addig se tér magához. Hát, fogtam a kezét, simogattam a kemoterápián szétlyuggatott vénákat. A nővér huszadszorra se talált olyat, ami el ne pattant volna másodperceken belül. Sziszegtünk, de újra megpróbálta. Kellett az infúzió. 

Az is napokba telt, mire áthozták a belgyógy fekvőről, ahol az osztályorvos kioktatott, hogy nincs mit tenni, az apám feladta, azért nem tudja felvenni a soron következő kemót. „Feladta, ugye?”, nézett rám Pásztor doktornő, miután hét órát vártam rá a folyosón, hogy beszélhessünk. Látott már ilyet, elhagyta magát, mondta kissé lekezelőn. Bólintottam, hogy „ha a doktornő így gondolja…”. Szégyelltem magam apa helyett is. Ő meg vacogott tovább a sarokkórteremben, nem ivott, nem evett, nem beszélt, csak meredt előre, és rázta a hideg, meg a láz. Görcsei voltak. A napi vizitek során csak azt nem vette észre, hogy egy hatalmas tályog nőtt apám végbelén: bélelzáródás. Látható, tapintható, gennyes. Bélrákosoknál előfordul. 

Napok teltek el, mire apa egy idős, jó kapcsolatairól híres barátjához is eljutott a hír. Jenő bácsi akcióba lépett. Hamar kiderült, hogy a szomszéd épületben dolgozó sebész főorvos régi vadásztársa. Megkérte, nézzen rá apámra. Ő volt a Hilth. 

Órán belül vitték is a műtőbe. Azonnali. Életmentő. Azonnali, de előtte négy napig érintetlen feküdhetett Pásztornál a belgyógyon. Négy napig „szimulált”, meg „feladta”, ugye. A műtét után nem is tért magához. De a tályogot, ahogy lehetett, kipucolták. Nem tették volna, mert nem tudtak volna róla, ha nincs az ismerős. Nem tették volna talán már kegyeleti okokból sem, ha nincs Pásztorék súlyos mulasztása, amit helyre kellett valahogy hozni. Pásztor meg Hilth barátok. Akárhogy is, hálásak voltunk. Akkor csak igazán, mikor a somogyi vadász felhívta a figyelmem, hogy a hálámat tessék borítékolni. Hilth az mégiscsak Hilth, és nem tarthatná hosszabban a sebészeti megőrzőben. Megoldottam, ahogy kellett. 

Apám arca felvizesedett, a karja, ujjai ormótlan nagyok lettek; és folyton matatott a paplanhuzaton, mintha papírokat rendezne. Én pedig az ágya mellett faggatni kezdtem a földekről, mennyi van, mit csináljak velük. Kiben bízhatok, mit kell elintézni. Azt hitte, otthon van, álmában is válaszolgatott nekem, hát jegyzeteltem. Készültem, ahogy mondta a prof, egy apám utáni életre. Senki nem értette, csak én. Bocsánatot kért a postás kisasszonytól, hogy nem vette át időben a levelet. FM hivatalba járt, autót vezetett. Tudtam, mit akar, mikor a levegőbe nyúlkál: anyámat és a teásbögrét keresi. Megfordult az ágyon, mintha az iratszekrényhez gördülne az irodában, és elsuttogta minden kérdésemre, hogy „megoldjuk, Csibókám. Megoldjuk”. 

Azóta se mondta nekem senki más. Se Csibókám, se megoldjuk. Egyedül maradtam, és anyám sem él már. Most itt ez a sumák, nem hiszem azt se, amit kérdez, és tessék. Nincs jelentősége, mit gondolok. Mert ez a szó, épp arra elég, hogy vihessen magával, hogy ne ellenkezzem, mert „megoldjuk”.

– Jó estét, képviselő úr! – Gábor felmutatja a beléptetőjét az őrnek. – És a hölgy?

– Maga az, Pista? Jó estét. A parancsnok úr tud rólam – int egy kamera felé. Az őr is arra néz. A portafülkében megszólal a telefon, de nem lép oda. Szalutál a kamerának, és átenged minket. – Csak a szolgálati lépcsőn tessenek, máshol már lezártuk.

– Úgy lesz. A főnök még benn?

– Képviselő úr szerint? – képviselő úr bólint, az őr is bólint. Nem akarom látni, hogy néz utánunk. Szégyellem magam. 

– Szóval felétek így megy. 

Nem válaszol, de mintha dörmögne valamit az orra alá. Megragadja a kezem, és gyorsít a lépteinken az épület derékszöge felé. Sötét van, az örökzöldekkel rakott magaságyások mellett sietünk, nem látom, hova pontosan. – Miért érzem, hogy rosszban sántikálok?

– Mert rossz, hogy sántikálsz – terel a megfelelő ajtó felé. 

– Gábor!

– Ne zsémbelj, inkább nézd! – mutat a lépcsőház mennyezetére, ahogy maga után gyorsan beteszi az ajtót. 

Gyerekkoromban jártam itt utoljára. Anyámmal és a Sió-Tourral, ugyan, nem ilyen titkosan. A My Fair Ladyt vagy a Valahol Európábant néztük, nem emlékszem. Buszos színházlátogatás Budapesten, a kilencvenes évek kedvelt, vidéki műfaja. Délelőtt utazás. Koradélután a szentendrei marcipánmúzeum vagy Gödöllőn a Grassalkovich. Esetleg a Parlament vagy a Nemzeti Múzeum. Széchényi Könyvtár. A Barbie babámat alkalomhoz illően minden program előtt átöltöztettem, ahogy a protokoll megkívánta. Öltözködött az egész busz. A Parlamentből csak a vörös szőnyeggel fedett márványlépcsőkre emlékszem. Az aranyozott cirádás, csúcsos boltívekre.

Most sötét van, zöldes homályban úszik a folyosó. Ugyanaz a megilletődöttség fog el, mint hatévesen. Bosszant, mennyire hat rám ez a pompa és templomszag. Sietünk felfelé, mikor az egyik lépcsőfordulóban, feltűnik egy köpcös alak.

Ugye, nem, mantrázom magamban, ugye nem. Sose tudtam tilosban járni, a lebukást nehezen viselem. 

– Asztagh doktor úr, ilyen késői órán! – pörköl oda spirálosan. – Fiatal barátunk a munka megszállottja – áll meg minden szónál.

– Miniszterelnök Úr, se teszel különben, ha csak most indulsz haza. – Igen, ez ő. Király C8, menten berosálok. 

Szabaddá téve a kezem, a cipőket a földre rakom, és előlépek Asztagh árnyékából:

– Miniszterelnök Úr – köszörülöm a torkom.

– Ha nem haragszol, hadd mutassam be az alibim – Gábor a derekamat érinti, maga mellé von. Mit csinál ilyenkor az ember, pukedlizik? Kezet fog. A másiknak kell minden mozdulatot megkezdeni: a krőzus ő. – Viszi Ma… – mondja, de Orbán színpadiasan széttárja a karját, egy pillanatra azt hiszem, megölel, végül csak összecsapja a kezét.

– Hát, na, végre, fiatalember, már kezdtünk aggódni – mondja dorgálva, miközben a jobbomért nyúl. Asztagh érezhetően kedélyeskedni próbál, de csak úgy hat, mint valami palotástáncos az Ördöglovasból, jó, hogy nem bokázva ad át az Orbán tenyerébe. Darabos és hamis. Nem tetszik, ahogy büszkélkedik velem. Az elmúlt pár óra mély hallgatásai után közünk sincs egymáshoz. 

Kézcsókot kapok, mire fölszegem az állam:

– Viszi Magdolna – vágom ki, lágyabban, mint szántam. Ő itt mégis csak az ország első embere. Strómanjai számát tekintve, talán épp a leggazdagabb. Mégse megy, hogy rosszallóan távolságot tartsak. A feltételezései arról, miért vagyok itt, jobban izgatnak most, mint a politika. Mit szépítsük, itt vagyok: éjszaka. A párt tizenkettő-egy-tucat alelnökével. És mezítláb. 

Gábor levegőt vesz, hogy válaszoljon, de a főnök csöndre inti: 

– Nehéz ellenállni egy millenniumi dolgozónak? – mondja, mire krákogok és bokáig pirulok. Gábor is hallgat. – Meg ne fázzon a kisasszony – a lábfejemre bök – csupaszon! 

Láthatóan jót derül a saját viccén, és tovább üget a lépcsőn. Gábor arcáról leolvad a vigyor. Rám se nézve a lapockámhoz nyúl, jelzi, hogy indulás van. Rászolgáltam erre a megsemmisítő kétértelműségre, de felpaprikáz, hogy gyáván nem vágtam vissza. 

– Ez a te miniszterelnök urad kissé túlbecsüli a millenniumi dolgozók női lélekre gyakorolt hatását, nem gondolod? – szólalok meg lépcsőfordulóval feljebb paprikásan. Asztaghon most először látok némi indulatot. Már megszólalna, mire hirtelen ránk oltják a villanyt. 

– Bassza meg! – csattan fel, és a karom alá nyúl, de a sötétben a mellemet is éri. – Bocsánat. Tudsz jönni?

– Ez egyre kínosabb, menjünk innen!

– Most távozott a házból, mindig ez van. Gyere és nyugi. 

– Nem tudom, mire számítasz, de nekem most…

– Nem számítok semmire – fojtja belém –, csak gyere és kész. 

Hallgatok. 

– Magda, tudsz jönni – ismétli meg –, vagy világítsak a mobillal? 

– Ne világíts! – morgom vissza, és a lábujjammal kitapogatom a következő fokot. Hirtelen szakad fel belőlem a feszültség, megtorpanok. Gábor habozik.

– Most meg sírsz? 

– Dehogy sírok, mindjárt megpukkadok.

– Mi van?

– Gábor… – nem bírom folytatni. 

– Tessék?

– Gábor, én… – le kell ülnöm, annyira röhögök –, én ott hagytam lenn a cipőmet valahol.

– Bassza meg! Elnézést. Maradj itt! – Tök sötét van, a szemem még nem szokott hozzá. Az exit felirat megnyúlt vonalai visszatükröződnek az ablakokban és a korlát fényes kövén. Ilyen randevúm se volt még. Hideg a lépcső, feljebb mászom, és rákönyökölök az emelet szőnyegére. Lassan kivehetővé válnak a sodort minták a fejem fölött, a folyosók rolóin átszűrődik a kinti díszvilágítás. Próbálom betájolni magam. A fényekből ítélve talán a Kossuth tér felé nézek épp. Szemben a Néprajzi Múzeum vagy a Mezőgazdasági Minisztérium, nem tudom. Apám, ha tudnád, hol járok és kivel találkoztam…! 

A kilencvenes években a szüleim ugyanattól a biztató optimizmustól részegedtek meg, mint akárki más akkoriban. Fiatalok voltak, dolgozni akartak, úgy-ahogy túlélték a Bokros-csomagot, és hittek abban, hogy alapvetően jófelé tartanak, csak lehetőleg ne egy kommunista vigye a kormányt. Apám tetterős volt, nagyon csekély tőkével és hatalmas ambícióval, de a maga ura lett. Kilépett a helyi termelőszövetkezetből, vett egy zöld, leharcolt IFA-t, és csinálta ugyanazt, csak immáron saját szakállára: járta a somogyi falvakat, felvásárolta és szállította különböző húsipari cégeknek a háztájon nevelt vágóállatokat. A politikára nem úgy tekintettek, mint én vagy a kortársaim, fanyar pesszimizmussal tesszük. Éhesek voltak a híreire, és kivált apám – aki épp akkor fordult teljes mellszélességgel afelé, amire egész életében vágyott – jó füllel figyelte a történéseket. Gyorsan forogtak a fogaskerekek, könnyen ismerkedett, és tele volt ötletekkel, hogyan kéne változtatni az akkor még döcögő agrárprogramokon, hogy a kecske is meg a káposzta is, de legfőképpen ő jól járjon. Viszonylag hamar a politika közelében találta magát. Ébredeztek a helyi kisgazdák mindenütt, parasztszövetségek területi osztásokban tartottak véget nem érő, lázas vitákat. Torgyán József népszerűségének virágkorában haknizott szerte az országban, míg én marhapasszusok, kárpótlási jegyek között játszottam végig a gyerekkorom. Pakolgattam apám aktatáskájában a bélyegzőket és sertésbillogokat, ha nagy kegyesen elvitt magával a Pickhez Szegedre, mert addig sírtam reggel az óvodába menet szállítási napokon, bújtam el a sofőr fülke pokróca alá, hogy nem volt mit tenni, vinni kellett. 

Szerelmes voltam a férfiakba, ahogy izzadva és idegesen tárgyaltak egymással, mikor megérkeztünk, megriadtam, ha összeveszni látszottak az áron vagy az árun, és csodáltam őket, ahogy kezet rázva megegyeztek. A plató bűzlött a disznó szartól, de meg lehetett szokni, mint a technokol szagát. Szerettem a főút melletti kocsmákban, büfékben a szalámis szendvicsbe több uborkát kérni. Többnyire egy-egy családi ház alagsorából nőttek ki, mint a gomba, s foglalták el a nappalik és ebédlők helyét, ahogy nőtt a forgalom. Fityegett a kerítéseken a Mövenpick- és Escimo-zászló, a 7upot Zuppnak mondtuk, de a pincérnők se találtak ebben semmi kivetnivalót, mert mindenki szinkronosan nézte a Dallast, és örültünk, hogy a Zupp jobb, mint a Traubi. 

Kilencvennyolcra apa megyei titkárként egy körrel beljebb, a Parasztszövetség pedig ezzel a lépcsőházzal szemközti minisztérium épületébe került. Havonta jártunk fel egy-egy napra Budapestre. A család hízott, szaporodtak a zsebkendőnyi földjeink, a miszit-maszat alkatrészekből összetákolt gépek a hátsóudvarban. Az állattenyésztés haldoklásnak indult, toporzékoltak a helyi kisgazdák, toporzékolt apám is, és noha kezdetben még voltak illúziói, hogy a frissen megválasztott Orbán Viktor, hogy udvarolja majd körül a Független Kisgazdapártot, egyre nagyobb fejrázások közepette egyre nagyobbakat sóhajtott, ha vasárnap esténként az Uborkát nézve feltűnt Torgyán tojásdad fejtetője, és én elaléltam a gyönyörűségtől, hogy vége a híradónak. 

Anyával persze mindebből sokat nem érzékeltünk. Apám megállás nélkül dolgozott, intézkedett, és ordított, mint egy kocsis, ha nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. Jobban is szerettük azokon a pesti utazásokon, mikor mentazöld, szép öltönyében, fehér ingben, kék nyakkendőben és FKgP-s kitűzővel átlényegült, semmint a pargett-ingben és a ráolvadt John Deer sültős sapkájában az otthoni munkanapokon. Nem vettünk semmit észre abból, hogy egy-egy estébe nyúló gyűlés után, hazafelé, egyre letörtebben és kiábrándultabban tolja magába a Fehérvár Bisztró gombapaprikását, míg anyám azon tűnődik, csak meg kellett volna venni a Tinitotyiban az ünneplős blúzt, én meg a hatalmas karikatúrát bámulom az étterem falán. 

A pesti napjaink ugyanúgy zajlottak rendre: apa 10 óra körül kirakott minket a Mátyás Pince előtt, kisírtam egy HappyMeal-játékot az Aranykéz utcában, aztán indult anya végeláthatatlan kálváriája a Szivárvány méteráruboltok között. Órákig válogatott anyagot. A fellépős ruhámhoz, az új kosztümjéhez végigjártuk az összeset, feltérképeztük a kínálatot, végül megvettük a legolcsóbbat. A Rákóczi úton beültünk a Csillag Áruház büféjébe egy narancsdzsúszra. Anya táskája korpatablettával és Bálint-tea-filterekkel volt tele, mert folyton fogyókúrázott. A Fókusz Könyvesboltban mesekönyveket és matekfejlesztőt kaptam. Többnyire a Blaháról a Sugár áruházhoz metróztunk, hogy megnézzem a pláza közepén lógó hidroplánt a beleültetett próbababával. A szabott időből kifutottunk, nyakára hágtunk a költőpénznek is, hát lóhalálában trappoltunk a Kossuth téri mozgólépcsőn felfelé a megrakott szatyrainkkal, a Minisztériumhoz. De a tárgyalások mindig elhúzódtak, anya és a titkárnő még órákig szórakoztatta egymást, mire apa végzett. Én pedig bődületesen unatkoztam, és a szökésemet tervezgettem, akkori nagy szerelmemmel: dr. Torgyán Józseffel. 

Valahol megnyikordul egy ajtó, mire megigazítom magamon a szoknyát, ki tudja, kibe futhatok ma még itt.