Kőhegyi András: Megvárhatlak?

Biztos vagyok benne, hogy nem mondok semmi szokatlant, ha azt állítom, Csukás István mesefigurái népesítették be a gyerekkoromat. Ezek a szeretetreméltó, vicces szereplők befészkelték magukat a fantáziámba és azóta sem hagytak magamra, újra és újra felidézik azt a világot, ahonnét származnak. Olyankor pedig, amikor a nyomukba eredek, hogy felkutassam különös kapcsolatunk eredetét, rendre a mesehősök létrehozójához jutok és Csukás személyével találom szemben magamat.

Most, két évvel azután, hogy Csukás István elhunyt, egyetlen módot látok arra, hogy többet tudhassak meg arról az íróról, akit csak a könyvek borítójáról ismertem: azt hiszem, legfőbb ideje, hogy azok, akiknek meséltek, közelebbről is szemügyre vegyék azokat, akikről a mesék szóltak.

Csukás legizgalmasabb szülöttjének egyértelműen Pom Pomot tartom. Szinte lehetetlen nem észrevenni, hogy a nagy mesemondó Pom Pom személyében éppen egy mesélő figurát választott cím- és főszereplőül. Nyitott kérdés, hogy vajon Csukás lehetőségként tekintett-e Pom Pomra, hogy a saját hangján szólaljon meg, akkor is, ha éppen a Radírpók vagy Gombóc Artúr történetét meséli el.

A legizgalmasabbnak azonban számomra mégsem azok a történetek bizonyulnak, amelyeket Pom Pom beszél el, hanem a meséknek keretet adó, a legtöbb epizód elején és végén visszatérő néhány snitt, amelyekben a szőrsapka-szerű figura hátrahagyja az elbeszélő pozícióját és hagyományos szereplőként jelenik meg.

Az epizódok végén Pom Pom rendre így búcsúzik el Petrik József kedves, ragaszkodó hangján:

„Szia Picúr! Megvárhatlak?”

Ezt a jelenetet akár értelmezhetnénk egyszerű írói eljárásként is, mondván, a szerző egy jóindulatú, finom mozdulattal zárójelbe teszi az elhangzott mesét, azt üzenve: Pom Pom történetével együtt Picúr iskolába vezető útja is végéhez ért, így legfőbb ideje elbúcsúzni a mesék világától és visszatérni a kisiskolások hétköznapjaiba. Érthető, nevelő szándékú lezárás ez, amely egybevág a lefekvéshez készülődő TV Maci képével, mégis, csak nehezen képzelhető el, hogy ez lenne a jelenet egyetlen üzenete.

És valóban, a búcsúzkodó Pom Pom szavai felkínálnak egy másik, valamelyest gazdagabb értelmezési lehetőséget is. A „Megvárhatlak?” rövidke kérdése ebben az esetben egészen A kis herceg gondolatvilágáig repít és Saint-Exupéry gyermekregényét idéző tömörséggel sűríti össze egyetlen szóba, mi az a barátság és mit is jelent várni a másikra. A barátságot ez a rövid jelenet természetességében egyszerű, de ugyanakkor erős kötelékként mutatja be, a várakozás fogalma pedig új, kitüntetett szerepet kap.

A várakozás kultusza persze egyáltalán nem idegen tőlünk. A keresztény egyházak adventi időszakában a várakozás értékként, az áldozathozatal egy szeretetteljes módjaként jelenik meg. Ez a fajta várakozás tér vissza Csukásnál, az író azonban magát a gesztusoktól megfosztott, tiszta érzést ragadja meg és a várakozást a szeretet legönzetlenebb formájaként ábrázolja. (Nem tudom, mennyire számít blaszfémiának a gondolat, miszerint az egyházaink által sokat emlegetett keresztényi életpálya voltaképpen egy fordítva lejátszott Pompom-epizódnak felel meg; a hívőnek ugyanis a „Megvárhatlak?” kérdésétől a „Veled mehetek?”-ig kell eljutnia.)

Az, aki vár valakire, várakozásával szükségszerűen a hiány megélésére vállalkozik. És, bár ezt a hiányt ideiglenesen a másikról őrzött emlékekkel igyekszik kitölteni, aki vár, mégis úgy tekint a jelen nem lévő személyre, mint akinek a segítségével majd belakhatja azt a most még üresen tátongó teret, amelybe a várakozás kezdetén belevetette magát.

A zárójelenet azonban nem csupán a barátságról és a várakozásról, illetve a jelen nem lévő személy fontosságáról szól, hanem Pom Pom és Picúr közös történetének következő eseményét is kijelöli. Ez a következő esemény pedig nem lehet más, mint a mesehősök újbóli találkozása, hiszen a mese csak akkor folytatódhat, ha van, aki elbeszélje és van, aki meghallgassa azt. Tudja ezt Picúr, Pom Pom, Csukás István, de tisztában van ezzel mindenki más is, aki akár csak egy történettel is találkozott élete során.

Talán nem is az fontos, hogy felismerjük ennek a már-már nevetségesen magától értetődő ténynek az igazságát, hanem az, hogy ezt újra és újra kimondjuk. Maga Csukás is maguktól értetődő dolgokat beszélt el újra és újra, mégsem állíthatjuk, hogy gond nélkül eligazodnánk az író által örökségül hátrahagyott mesevilágokban.

Kőhegyi András (2003, Veszprém) recenziókat, novellákat és esszéket ír. Írásai jelentek meg az Észak és az Apokrif folyóiratokban, a Nincs online és az ART7 Online felületén. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s