Feketemosó: A korai veteményes

Egy gyermek szemével felfoghatatlan a hajnali vidék. – Szabó Dárió írja a Feketemosót.

Acélszürke távok, függöny sűrűségű sziluettek.
Egy gyermek szemével felfoghatatlan a hajnali vidék.
Steril, ijesztő, mégis várakozásokkal teli, ahogy
a magára hagyott Nap karistolni kezd egy rozsdás vödör
és a nagymamám között.

Hűvös van. Nem tudom, ki hagyta magára a Napot.
Hűvös van, tehát gyermek vagyok, aki a felnőttek életét
imitálja. Térdig érő ködben állok, a tyúkok épphogy
eltűnnek benne, mielőtt megszámolhatnám őket,
és csak egy vaskapu nyikorgását hallom magam körül,
bennem meg ki tudja, mi van: beszédhibás széplány
az óvodából?

Egyhelyben sétálok és élvezem.
A legnagyobb távolság mama és a kapa,
és anya és apa, és
a kikötődő cipőfűzőm.

Ahogy a burjánzó, szürkén gyöngyöző nyirkos fű
a bokáimhoz ér,
kapálás helyett kedvem támad kúszni
és megijeszteni mamát, aztán rákenni az egészet
a tyúkokra.