Metatörténelem borítékban, fában

Tárlat: Andreas Fogarasi és Christian Kosmas Mayer – MI, Vintage Galéria, Budapest

MI. Rövid cím, aminek a talányosságát a nagybetűk csak fokozzák. Úgy hangzik, mint egy kiáltás, amelyre nem érkezik visszhang. Egy személyes névmás, ami önmagában állva leginkább a hiányt vonja maga után. Tehát nem csak rövid, hanem töredékes, csonka, talán szándékosan befejezetlen. Így a lehetséges folytatásokban az állítás mellett a tagadás lehetősége ugyanúgy ott rejlik.

A Vintage Galéria legújabb tárlata két nemzetközi elismertségű bécsi művész, Andreas Fogarasi és Christian Kosmas Mayer műveiből válogat. A magyar származású Fogarasi több egyéni és csoportos kiállításon is szerepelt itthon, sőt, a 2007-es Velencei Biennále Arany Oroszlán-díját a budapesti kultúrházakat tematizáló művével nyerte el. De Mayer sem most mutatkozik be a városban, 2003-ban már kiállított a Trafóban, az ABCity című csoportos tárlaton, melynek kurátora éppen Andreas Fogarasi volt.


A tárlat a két művész egy-egy sorozatát mutatja be. Mayer művei, három hatalmas faoszlop, hasonlóak a hajdan volt természettudományos gyűjtemények kitömött hüllőihez. Az idő matuzsálemi őrzőiként rezignáltan pihennek a fehér falaknak támasztva. A hatalmas gerendákat (ha úgy tetszik, kopjafákat) a föld nedvei emészteni kezdték, átszínezvén őket rozsdabarnára és a mocsarak zöldjére. A valaha simára csiszolt oszlopok mára cserepesebbé és ráncosabbá értek, mint egy százéves ember bőre. Nem csoda, hiszen még csak nem is száz, hanem háromszáz évet pihentek a földben Berlin ingoványos vidékén. A cölöpök az egykori berlini Köztársasági Palota lebontása nyomán kerültek felszínre, az előtte ott álló porosz uralkodói kastély, a Stadtschloss tartópillérei voltak. A több radikális átépítés után, a második világháborúban bombázott, majd felrobbantott Stadtschloss helyére az NDK reprezentatív épülete, a Palast der Republik került. Az NDK megszűnésével később azt az épületet is elbontották, ma egy sokadik kastély, a megnyitásra váró Humboldt Forum található itt – a Stadtschloss rekonstruált homlokzataival. Mayer sorozatának címe Atlas, mivel a konceptuális művész az egykori kastély lépcsőházi atlaszfiguráit faragtatta fafaragókkal a megtalált, századokon keresztül néhány méterrel mélyebben húzódó gerendák csúcsára.

A Stadtschloss 1894-ben befejezett épületének neobarokk lépcsőháza.
Forrás: stadtbild-deutschland.org.
Christian Kosmas Mayer: Atlas/Pilot, 2016,
faragott fenyő cölöpök, 214 × 29 és 280 × 39 cm.
Fotó: Biró Dávid (a Vintage Galéria jóvoltából)

Mayer „feltáró” munkája arra hívja fel a figyelmet: hiába nyitott könyv a múlt, azok, akik írják (a történettudomány nevében), a lapozás jogát nem birtokolhatják. Így a különböző rétegek nem egymás után következő tiszta lapokra, lineárisan (a történelem kezdetétől a vég felé) haladva, hanem folyamatosan egymásra íródnak, az elbeszélések sokaságának palimpszesztjét megteremtve így. Tehát ha a múlt feldolgozásáról (vagyis utólagos konstrukciójáról) van szó – egészen konkrétan pedig arra szeretnénk választ találni, hogy mit képviselt és szimbolizált a Stadtschloss épülete, vagy hogy mit jelent „újjáépíteni” azt –, akkor egy dolog bizonyos: nincs egy egyedüli helytálló narratíva, ahogyan kizárólagosan érvénytelen sem. A hangzavarban nincs egy tisztán kivehető, egyértelmű elbeszélői szólam, amely mindent el tudna mesélni. Mayer atlaszfiguráival pedig ennek állít mementót.

Andreas Fogarasi: Envelop (Hincz Gyula: [Kun Béla]), 2020,
eredeti rézkarc, vörösréz, karton, üveg, 26,7 × 35,7 × 13 cm.
Fotó: Biró Dávid (a Vintage Galéria jóvoltából)
Andreas Fogarasi: Envelop (Gacs Gábor: Vérvörös csütörtök, 1912. május 23.), 2020,
eredeti rézkarc, vörösréz, karton, üveg, 35,1 × 42, 8 × 15,5 cm.
Fotó: Biró Dávid (a Vintage Galéria jóvoltából)

Andreas Fogarasi Envelop sorozata tíz darab, fémlemezből hajtogatott borítékokba csomagolt grafikából áll. A grafikák egyforma méretűek és alakúak, azonban a rájuk hajtogatott, (egy kivételével) fakó lazac színű borítékok eltérő arányban fedik el és engedik láttatni a bennük lévő grafikákat. Egyes borítékok élei és csúcsai tövisszerűen hegyesek, óvatos szemlélődésre intenek, és csak részleteket engednek látni. Máshol a dárdahegy alakú lapok szinte teljesen összecsukódnak, s mindössze annyit lehet érzékelni, hogy a képek tömegeket ábrázolnak. Képcédulák híján szükség van a kísérőszöveg segítségére, s az alapján érthetővé válik, hogy Fogarasi a borítékokba az államszocializmus idején alkotó képzőművészek, többek között Hincz Gyula és Gacs Gábor grafikáit helyezte el. A rézkarcok a magyar munkásmozgalom egy-egy jellegadó mozzanatát, például a szónoklatot tartó Kun Bélát vagy az 1912. évi vérvörös csütörtök néven elhíresült tömegtüntetés részleteit ábrázolják.

Fogarasi művei kettős narratívába helyezik a nézőt. Egyfelől, ahogyan a kísérőszöveg is felkínálja, a tárlat szól a Kádár-korszak retorikai kontextusáról, propagandagépezetéről. A kádári jelen szolgálatába állított, az ideológiai folytonosság érdekében felidézett és átszínezett, hol jobban, hol kevésbé véres munkásmozgalmi eseményekről. Felvillant valamit a korszak képzőművészeinek többszörösen terhelt helyzetéből, a „feladatteljesítés és a meggyőződés, a megfelelés és a művészi szabadság” problémaköréből. Másfelől, a grafikák által bekerülnek a galériatérbe azok a reakciók is, amelyek ma egy, a munkásmozgalmat tematizáló tárlatra érkezhetnek. Gondoljunk Albert Ádám Minden a mienk! című, a Tanácsköztársaság egy napját feldolgozó 2018-as tárlatára, ami akaratlanul is a „kulturális térfoglalás” vitájának egyik fejezete lett.

A borítékforma bevonja az értelmezésbe a küldés, átadás, áthagyományozás asszociációját, és innen már csak néhány ugrást kell megtennünk gondolatban, hogy a történelmi folytonosság problémájába ütközzünk. A boríték jó metaforája annak is, hogyan „csomagolja”, vagyis „borítékolja” el az éppen regnáló hatalom a múlt eseményeit. Fogarasi borítékjai mindezek mellett funkciójukban módosult képkeretekként is működnek. Akár szimbolikusan, akár tárgyi értelemben véve használjuk a keret szót, az valamilyen módon mindig az utolsó simításokat jelenti a befejezettség, egészlegesség felé. Ezek a keretek azonban nem lekerekítik a képet, hanem belemásznak abba, éleikkel szétszabdalják azt. A geometrikus formákba zárt munkásmozgalmi tömegek egészen az absztrakció felé hajlanak. Időnként pedig a keret annyira összezár, hogy egyes grafikák, például Hincz Gyula „ellenforradalmat” ábrázoló képe dekódolhatatlanná válik, csak a mű címe irányítja a befogadót.

MI (kiállítási enteriőr), 2020, Vintage Galéria, Budapest.
Fotó: Biró Dávid (a Vintage Galéria jóvoltából)

Fogarasi és Mayer most egymás mellett kiállított munkái mindenekelőtt abban a tekintetben érnek össze, hogy „talált anyagot” dolgoznak fel. Közös olvasatuk azonban nem a felidézett tények és események szintjén hozható létre (a Stadtschloss és a magyar munkásmozgalom története valóban távol van egymástól), hanem azokon a transzformációkon keresztül, amelyeket az anyagokon végrehajtanak. Ezeket tanulmányozva pedig kirajzolódik, hogy az Atlas és az Envelop sorozatok egy metatörténeti vizsgálat fejezetei. Fogarasi és Mayer „metatörténészként” nem az „egyetlen” és „érvényes” múlttal, a legfőbb narratívával dolgozik, hanem annak forrásaival. Ezek a források esetlegesek, hiszen az (államszocialista emlékezetpolitikát kiszolgáló) grafikák és a (most atlaszfigurává átfaragott) gerendák egy-egy szubjektív rendszer és a mögötte álló személyek részrehajló, többnyire öncélú munkái. Fogarasi borítékjai – módosított képkereteikkel, amelyek megakadályozzák, hogy az egész képet lássuk – elejét veszik annak, hogy bármelyik elbeszélői perspektíva mindenek felé emelkedhessen. A munkásmozgalom eseményei szilánkokra esnek szét, és éppen ez az, ami utat nyit az értelmezői nézőpontok sokaságának. A történeti folyamatokra – itt fizikailag – sem lehet egyetlen kizárólagos nézőpontból tekinteni. Fogarasi egy sorozat erejéig mintha a kisajátítás puszta lehetőségének is elejét vette volna.

A híres történet szerint Arkhimédész azt kérte, hogy adjunk neki egy biztos pontot, és ő kimozdítja a helyéről a Földet. Hayden White, a posztmodern történetfilozófia alighanem legtermékenyebb könyvében, a történetírás általános kritikájaként azt fogalmazta meg, hogy a történetíró a mindentudó elbeszélői szemszögből alkot, vagyis egy olyan „arkhimédészi pontból” tekint a múlt történéseire, melyről úgy véli, hogy érdek nélküli, tehát hiteles rálátást biztosít számára.[1] A Vintage Galériában nem a Föld, hanem az a bizonyos „arkhimédészi pont” mozdult ki ismét a helyéről, ahonnan – legalábbis a magát White után is sokakban makacsul tartó meggyőződés szerint – minden „történelmi esemény” látható és értelmezhető.


A tárlat november 6-ig látható a Károlyi-kert tőszomszédságában, a Vintage Galériában.


[1] Kisantal Tamás – Szeberényi Gábor: Hayden White „hasznáról és káráról”. Narratológiai kihívás a történetírásban. In: Aetas, 16. évfolyam, 1. szám, 2001, 127.

Balajthy Boglárka

Balajthy Boglárka 1996-ban született Miskolcon. Az ELTE-n végzett pszichológia szakon, jelenleg képzőművészet-elméletet tanul a Képzőn és Budapesten él.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s