Feketemosó: Hiányzik a délután

Feketemosó logó

Nem zavar, hogy egyik jegyautomata sem ismeri fel az érintésem, hogy a telefonom képernyőjével együtt a lementett menetjegyek is összetörtek, és hogy minden Csehországban eltöltött hónap olyan, mint egyetlen nagyon szeles, nagyon világos nap – G. Szabó Sarolta írja a Feketemosót.

Jegyzetek más időkből

Vonatállomáson ácsorogni
Anélkül, hogy várnánk valamire,
Szinte utazás.

Nem zavar, hogy egyik jegyautomata sem ismeri fel az érintésem, hogy a telefonom képernyőjével együtt a lementett menetjegyek is összetörtek, és hogy minden Csehországban eltöltött hónap olyan, mint egyetlen nagyon szeles, nagyon világos nap. A helyek, az emberek, a villamosok és a vonatok, a csúszós, apró macskakövek, és a legfurább, amit eddig háztetőn láttam – egy fiú papírsárkánnyal a kezében –, mind olyanok, mint egyetlen nagyon boldog délután.

Mert ott voltam.

A hangosbemondóban városnevek. Jó volt őket megtanulni egyszer. Prága, főpályaudvar: Praha hlavní nádraží – a kedvenc szavaim csehül. Mint a franciadrazsé.
Bármit szépnek nevezni – nem mindig felszabadító.
Egy másik ország választási kampányát rettegés nélkül végignézni – ez nagyon felszabadító.

Van néhány dolog, ami bárhol vagyok, naponta eszembe jut.
1.) Egyszer azt mondta egy ismeretlen, hogy nem muszáj sírni. 2.) Egy idős néni megkért az utcán, hogy kössem meg a sálat a nyakában. Mert tele mindkét keze, és lefújja a szél. Az egész olyan kényelmes volt. Megkötöttem. Ez is ilyen dolog – egyik legteljesebb másodperceim. 3.) Sétáltam a villamoshoz. Felnéztem, egy nő az erkélyen cigarettázott. Köntösben, kócos hajjal. Mosolyogva integetett. Miért ne tette volna.

Külföldön máshogy nevetek, itthon máshogy sírok – a kettő igazából ugyanaz. (Máskor mosolyodok el, mint mások – de én sosem tudtam, mikor szabad, mikor nem.)
Nem tudom, milyen külföldön élni – hat hónap kint: ott voltál.

Mert azt sosem felejted el, ahogy idegen emberek idegen nyelveken beszélnek rólad.
És az ilyen dolgok után mindig tudni fogod: ott voltam, most itt vagyok.

És nagyot dobban a szoba,
És fellélegzik a ház.
Egyszer majd a rácsot is felnyitják.

G. Szabo Sarolta
Fotó: Győri-Drahos Martin

G. Szabó Sarolta (1992, Budapest) szerkesztő, kulturális újságíró, az ELTE mesterszakos hallgatója. Kritikát, cikkeket, verset ír, Falfirka nevű irodalmi programsorozatával az olvasást népszerűsíti.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s