Bali Péter: Kékmacska (online megjelenés)

Tar László kilépett a kapun. Ahogy bezárta, a kabátujja alól, a kézfején egy halványult, öreg tetoválás villant föl. Sötétben lépkedett, az utcai lámpák alig szúrták át a köd testét, hiábavaló küzdelmük során csak felszíni sebeket ejtettek. Kockaházak repedezett körvonalai kísértetként jelentek meg, és tűntek el újra a fehérségben, a sárban cuppogó léptei nyomán. Valahol messze egy magányos kerékpár nyikorgott. Tar az órájára nézett, még tíz perc. Kényelmesen elér a buszmegállóba. Az orrát dögszag csapta meg. Szemei keresték a szag forrását, végül a földön egy feltépett hasú macskán nyugodtak meg. Kilapult kék belei szerteszórva, a természet már megkezdte munkáját rajtuk. A vére barnult hányásfoltként vonta be a tetemet. Autó üthette el. Tovább haladt. A dögszagot égett szag váltotta fel. Valahol már begyújtottak a kazánba, de füst nem látszott sehol, elnyelte a köd. Csak a szagok maradtak, de azokat is átalakította. Megváltoztak, nem tényeket, hanem benyomásokat közöltek. Halványan érzékeltettek valamit egy valóságból, mely nem látszott, nem volt jelen, talán nem is létezett itt, Sárvég ezen eldugott szegletében.

A bicikli egyre közelebb nyikorgott, de tompán, a ködtől elnyomva, meghatározhatatlan irányban. Végül László előtt állt meg. A kerékpáron egy őszes férfi ült. Hátizsák és övtáska volt rajta. Egy fekete pufajka és egy mocskos farmernadrág, mindezt egy foszló bakancs zárta le. A kerékpár karbantartatlan, rozsdás, régi Csepel volt. Az egyik pedál hiányzott róla, egy fém rúd jelezte a sírját a hajtókar végén. Leszállt, és megvakarta a szakállát.

– Elnézést kérek, egy kis segítséget szeretnék kérni, pénzre lenne szükségem. Kérem, ne vágjon ilyen arcot, nem piára kell. Maga szerint így néz ki egy alkoholista?! Csak arra kérem, hallgasson meg. Nem, biztosan nem piára költeném, nem iszok, és nem is ihatnék a szívgyógyszereimre, nézze meg, itt vannak – nyúlt bele az övtáskájába, ahonnan két fehér gyógyszeres dobozt vett elő, és a másik felé nyújtotta – két lányom van és egy fiam, két napja nem ettünk semmit. Higgye el kérem, nézze meg, hogy nem iszom – közelebb nyomta arcát – így nézne ki az, aki iszik?

Tar csak hümmögött válasz gyanánt, a másik most a hátizsákjába nyúlt, és két fénymásolatot vett elő, melyek a Megyeiből származtak.

– Látja, itt vagyok én – mutatott egy kétségbeesett tekintetű, de frissen borotvált és a fénykép kedvéért szépen felöltözött férfire –, Zsilák Zoltán, ez itt a feleségem, aki nemrégiben válópert nyújtott be, Erika, és itt a két lányom: Anita, az idősebbik, ő most másodikos, és ő Ágnes, a fiatalabb, ő elsős, ő pedig a fiam, Albert, aki Anita ikertestvére, szintén másodikos, de most otthon fekszik betegen. Influenzás. Eredetileg nem is itt, hanem Mezőkaraszón laktunk, mint a cikk is írja, csak azok a rohadt bankok a devizahitel miatt elvették a házunkat, és kénytelenek voltunk beköltözni Sárvégre. A költözés miatt elveszítettem a munkámat. Lassan kikapcsolják a vizet és a gázt. Ha nem a feleségem, akkor a gyámügy veszi el a gyerekeimet. Nagyon szépen kérem, könyörgöm, szánjon meg kétszáz forinttal, hogy kenyeret tudjak venni, vagy ha nincs, akkor húsz forinttal, hogy a beteg fiamnak legalább egy zsemlét tudjak venni. Tudja, milyen kevés a munkanélküli támogatás?

– Közmunka? – kérdezte kissé idegesen László.

– Nem adnak – felelte –, tudja, ismerem a Zsibritát régóta, és többször elküldtem már a faszba a kis gecit, mielőtt polgármester lett volna. Egy beszari, sunyi, haszonleső alak volt mindig is, semmi tisztelettel az emberek iránt. Nyilván benyalta magát a polgármesterségig. Én próbálkoztam, könyörögtem nála személyesen, próbáltam bocsánatot kérni, nyilvánosan is, hiába aláztam meg magam a rohadék előtt, hiába dobtam el az utolsó csepp becsületemet is, nem… nem hajlandó, márpedig itt Zsibrita az úr!

– Értem, rendben, meglátjuk mit tehetek – mondta a férfi olyan hangsúllyal, hogy mindegy, csak szabaduljon már meg tőle, és a tárcájában apró után kutatott, de nem talált, így végül adott neki egy ötszázast az utolsó kétezer-ötszáz forintjából.

– Az Úristen áldja meg… nagyon köszönöm… nagyon hálás… ezt nem fogom elfelejteni… – szorította meg a kezét, majd nyikorgó kerékpárján elsietett. Hamarosan eltűnt a ködben. Csak a bicikli olajozott, tompa kínszenvedése hallatszott, míg végül az utolsó hangfoszlányokat is elnyelte az enyészet.

Az órájára nézett, és káromkodott, elment a busza. Telefonált, szólt a főnökének, hogy késni fog, az pedig egy kézlegyintéssel elintézte, majd annyival tovább dolgozik. Egy traktor zakatolt el mellette, a sofőr intett neki, ő vissza. Havazni kezdett, apró fehér pöttyök jelentek meg a kabátján, melyek szinte egyből el is tűntek. Lassan felér a kereszteződéshez.

A magányos buszmegálló a civilizáció utolsó őrangyalaként türelmesen várta a volán csődjét, vagy a járat megszüntetését. A buszmegálló mögött, a kopasz fák csonka, keservesen égbenyúló ágainak nem létező árnyékában a régi zsidótemető terült el, mellette a zsinagóga újraépítetlen romjai. Sárvégen a 19. századig nagy lélekszámú zsidó közösség élt. A századelőn rengetegen vándoroltak ki Amerikába, nagy részük középnyugatra, de sokan jutottak el Louisianába is. Az állam valamelyik eldugott mocsarában talán még ma is megtalálható a közösség, amely tóttal kevert jiddist beszél. A II. világháború végén azonban teljesen zsidómentessé vált a település. Akiket bevagoníroztak, soha nem tértek vissza, vagy azért, mert meghaltak, vagy mert ha túl is éltek, nem akartak visszatérni, és máshol telepedtek le. A zsinagógát is ekkor semmisítette meg egy szövetséges szőnyegbombázás, melynek a vasútállomás volt a célja. A bombagödröket tömegsírnak használták a nyilasok, az itt maradtak és a kommunisták eltüntetésére. A háború utáni megtorlás elmaradt. A legtöbbjükből az állam ügynöke lett, vagy elmenekültek. Talán Dél-Amerikába vagy a Légióba. A temetőt átalakították. Válogatás nélkül temettek ide embereket – ha másban nem, a szocializmus a halálban egyenlőséget hozott. A temető valamiféle szimbólummá vált, melyet mind a katolikus, mind pedig a kálvinista közösség igyekezett megszerezni magának, végül azonban egy vállalkozó, Blahut József privatizálta, aki hotelt akart építeni rá. A kilencvenes évek végén a vállalkozó nyom nélkül eltűnt. Nem tudni mi lett vele. A munka el sem kezdődött a temetőn. Egy darabig egy markoló és egy buldózer jelzett valamit, de végül azok is eltűntek. Csak pletykák maradtak. Kaya Ibrahim, Portik, Boros, bizonyos pártok nevei is előkerültek a kocsmák részeges mélyében, néha az arra fogékonyabbak pedig a zsidókat emlegették.

A ködön kék neonfelirat szivárgott át. Kékmacska, hirdette a környékbelieknek a kocsma nevét. Az ablakra egy ülő, kék színű, stilizált macska volt ragasztva cégérként. Mellette egy kisbolt állt, előtte fekete tábla, rajta a felirat, mely a köd mélyén most nem látszott, de László már fejből tudta: „Mindig alacsony kenyér ár 199 Ft.” Fázott, elindult a kocsma gyér fénye irányába. Az apró teraszt alacsony fakerítés vette körül, más célt látszólag nem szolgálva, minthogy kerékpártárolóként használják. Újabb és régebbi biciklik pihentek békésen egymásra halmozva. Az út szélén parkolt a traktor. Az asztalok és a padok, egyre fehérebb felszínnel, üresek voltak. Közepükön egy-egy rozsdaette konzervdoboz árválkodott a hamutartó szerepét túljátszva. Egy kövér férfi lépett ki az ajtón, kezében egy üveg olcsó sörrel cigarettára gyújtott. Mormogott érthetetlenül az orra alatt, egyedül talán a hó szót lehetett kivenni. A sörösüveget menet közben elejtette, ami tompán csörrenve összetört. László elment mellette, és belépett a kocsmába, mivel volt ideje a következő buszig. Nem akart kint fagyoskodni, ezért úgy döntött, hogy megiszik egy kávét. Legalább melegben lesz. A benti tompa fény, meleg, alkohol- és húgyszag az arcába csapott. A hivatalosan hajnali öt óta nyitva tartó kocsmában az este tíz óra körülihez fogható részeges hangzavar fogadta. A szaggatott, elmosódó hangfoszlányokból ugyanazokat a húsz éve nem változó témákat, vagyis Zsibrita nevét, a zsidótemetőt, illetve Matuska Zsófia halálát vette ki. A pultnál meglátta Zsilákot egy üres felespohár és egy üveg sör társaságában, és felment a vérnyomása. „Hogy engem még így soha senki…” – motyogta maga elé ökölbe szorult kézzel, és megindult felé. Éles fájdalmat érzett a bütykeiben és az ujjaiban, ahogy az ökle találkozott a koldus tarkójával.