Juhász Tamás: Lány a házban (online megjelenés)

Ablaknyi lakásrészletek fenyőfával, színes lampionokkal, amit elnyom a családi vacsorához felkapcsolt nagylámpa. Máshol ennyi se látszik. Behúzták a függönyt, nehogy megtörje a hószínű műfenyős illúziót a sötétszürke város, ami az ereszeken csorgó esőtől olyan, mint egy csapat náthás gyerek. Az utcalámpák és a fákon lógó fényfüzérek végre zavartalanul nézegethetik magukat a tócsákban, alig van járókelő. Pár fiatal, aki az unalmas családi vacsoráról menekül a bulinegyed kocsmáiba; nagyszülők, akik korábban fáradtságra hivatkoztak, most mégis fürgén szállnak a taxiba. Ilyennek látta Niki a karácsonyi Budapestet, mikor odaképzelte magát András mellé. Csak képzelte, mert valójában otthon maradt, a férfi nyolc embernek is bőven nagy házában, egyedül.

Niki és András délelőtt megvették a halászlének valót a huszonhatodikai baráti bulihoz, aztán lakást, fát díszítettek, mézeskalácsot sütöttek, kora este pedig jött az ajándékozás. Az összebújós, pityergős-nevetős pillanaton kicsit rontott a sürgető hívás a férfi exfeleségétől, és András – nagyjából huszadik – szabadkozása, amiért a szentestét innentől a szerelme helyett a gyerekeivel és az exfeleségével tölti. A lánynak eddig csak az első szerelmével, Sashával töltött két karácsonya volt valóban békés, boldog, meg a mostani. Fényes jókedvét a telefon és a magyarázkodás csak pillanatokra halványította el, az egyedüllét gondolata pedig pont ellenkezőleg, fokozta. Tetszett neki a gondolat, hogy övé lesz ez a hatalmas ház.

– Tök jó lesz! Sosem voltam egyedül karácsonykor. Végre megtudom, milyen Kevinnek a Reszkessetek betörőkben. – Csak mikor megérezte az utolsó, kétértelmű mondat keserű utóízét, akkor jött rá, kicsit mégis csalódott. Pedig nem akart. Igyekezett megérteni a férfi családcentrikusságát, és nem dühöngeni a képmutatás miatt. András nem vette – vagy nem akarta észrevenni Niki egy pillanatra elsötétülő arcát, és a lány utolsó mondatában rejlő kétértelműséget. Nevetve túrt bele szerelme hajába:

– Azért, ha lehet, ne rombold le a fél házat, mire hazaérek.

Bizonyára megkönnyebbült, hogy a lány nem csinált balhét. Üdítő lehetett ez a felesége után. Őt a konfliktuskeresés éltette, ami – ahogy néha András mesélte – egy darabig izgalmas volt. „Birkózni, aztán kétvállra fektetni a másik véleményét. Akkoriban ettől éreztem magam férfinek.” Ám idővel belefáradt a szkanderezésbe. „Kimerítő állandóan férfibbnek lenni a feleségednél.” Talán ezért tetszett meg neki Niki. A lányt az elesettség és az ártatlanság aurája vette körül, amitől minden fiúban felébredt a „bátor, védelmező lovag.” Főleg mikor megszólalt kislányosan affektáló hangján, vagy ha úgy nézett, mint egy nyolcéves gyermek, aki lehorzsolta a térdét. Saját vonzerejének fegyvertárát egyébként a lány is ismerte. Céljai érdekében a használatuktól sem riadt vissza. Bár kicsit lenézte azokat, akiket ily módon manipulált… Vagyis szinte mindenkit.

András, hogy lelkiismeretét végleg elaltassa, megígérte, hogy siet haza. Igaz, ez nem rajta múlt, hanem az egyházon, mivel a családjával vacsora után még éjféli misére ment. A férfi rég elfordult a vallástól, de gyerekei miatt fenn akarta tartani a keresztény család látszatát. Teljesen feleslegesen, mivel András Nikivel élt, a gyerekek pedig hetente-kéthetente náluk voltak.

– Te nem jössz velünk karácsonyi misére? – kérdezte egyszer Nikitől Szilvi, András lánya.

– Nem. Apukátok nem szeretne kínos helyzetbe hozni senkit. Ti így vagytok egy család, még ha a szüleitek már nem is úgy szeretik egymást, mint régen.

A férfi hozzá, nem a családhoz tartozónak tekintette Nikit. És meggyőződése volt, hogy egy közös családi vacsorán a lányt összeszurkálná volt felesége tüskés természete. Így viszont Niki egy párhuzamos univerzum lakójának érezte magát, ami Andrásnak láthatólag nem tűnt fel. Bár a lánynak sem hiányzott egy helyeskedő családi karácsony. Ilyenen épp elégszer volt. Niki családjában minden karácsony ugyanolyan volt. Anyja már kora reggel kirángatta az ágyból, hogy rakjon rendet, aztán jöjjön takarítani, főzni, mert sose lesznek készen. Közben apja szokás szerint elfoglalta a fürdőszobát, a család pedig a következő egy órát toporgó várakozással töltötte. A lány gyerekként többször megleste, mert hihetetlennek tűnt, hogy apja ennyi időt tölt borotválkozással, szépítkezéssel, mikor több napig hordja ugyanazt az izzadtság szagú inget. Általában ugyanazt látta: apja újságot olvasva trónolt a vécén, és nem különösebben érdekelte a többiek összeszorított fenekű várakozása. A fürdőszobai erőfitogtatás után kezdődött a karácsonyfaállító-show. Első műsorszám: a hogyan kell egy nagy karácsonyfát egy kis teraszajtón betuszkolni. Második a talpba állítás, aminél az apja nem csak a fából, a saját kezéből is lefaragott egy keveset. Niki bátyjával és húgával hallgatta apjuk véget nem érő káromkodásait, majd tapintatosan, keresve az utat az élesített atyai önérzet aknái között, mind felajánlották a segítségüket, amiből apjuk sosem kért. Később persze szidta őket, amiért mindent egyedül kell csinálnia. A faállítással az apa le is tudta a maga részét a készülődésből, utána már csak bosszankodott, hogy „ekkora koszt csinált ez a kurva fa, még a polcok is tele lettek fenyőtűvel, a kis üvegasztal meg majdnem összetört, még szerencse, hogy elkaptam a fát”, „A lakásdíszítés meg miért nincs kész, és a főzés? Egyébként is, a faszért kell egész nap rohangálni, mikor a karácsony nem erről szól.” Vacsorára az általános hangulat egy fel nem robbant háborús bombára emlékeztetett. Az ajándékozást szemfájdítóan őszintétlen mosolyok kísérték, vacsora közben erőltetett nevetéssel idézték fel a régebbi karácsonyokat. Ezek sosem különböztek egymástól, de mindenki úgy tett, mintha mégis. Niki emiatt utálta a képmutatást. Vacsora után még Scrabble-parti következett, ami a veszteni képtelen apa és Niki húga közti párbajra korlátozódott, a többiek inkább csak statisztáltak. Az este legjobb része az éjféli mise volt. Talán mert addigra mindenki kellően elfáradt, vagy mert a budaörsi keresztény elit előtt a szerető családot kellett alakítani. A lány ilyenkor fütyült a képmutatásra. Elvarázsolta a templomi félhomály, az egyszerre mozduló emberek koreográfiája, a visszhangos termet megtöltő orgonahang, a templomi fapadok édeskés dohszaga.

Nikinek furcsa viszonya volt a kereszténységgel. Gyerekkorában utált gyónni. Hétről hétre kitalálni valami vezekelhető bűnt. Vasárnapi misére is csak kényszerből járt, később már úgy se. Viszont hitt Istenben, Jézusban, a karácsonyi miséken pedig tényleg érezte, ahogy átjárja az isteni szeretet. Ami ebből a hatalmas gödi családi házból hiányzott. Igaz, miután a férfi elment, a szobák még tele voltak izgalommal, örömmel. A lány karácsonyi dalokat döngetett az 5.1-es hangrendszeren, és jókedvében fel-le táncolt a templomhajó méretű nappaliban. Örült, hogy Andrásnak tetszett a párizsi nyaralásukról festett képsorozata, és annak is, hogy egyedül van. Nincs robbanni készülő család, azt hallgathat, nézhet, ruhában vagy akár meztelenül, amit akar. Aztán a szabadság karácsonyi kiadása elfogyott. A férfi indulása után pár órával kihűlt a ház. Hiába az egész helyiséget belengő fenyő és mézeskalácsillat, az emelet karzatrészén lógó égősorok, a faragott szekrényeken a rengeteg Niki készítette papírmasé dísz, az üresség mégis iszonyú súllyal nehezedett a lányra.

– Talán a filmnézés segít – mondta jó hangosan, hátha ezzel feltámasztja a kihalt házat. Az Igazából szerelem volt a kedvenc karácsonyi filmje. Mint mindenkinek. Minden karácsonykor megnézte, leszámítva a tavalyit. Néhány hónappal azelőtt szakított Sashával, és – a baj nem jár egyedül – emiatt újra otthon kellett karácsonyoznia. Csoda, ha nem volt hangulata egy romantikus karácsonyi filmhez?

– Most viszont van hozzá kedvem, és jót is fog tenni – mondta ismét jó hangosan, bár kezdte belátni, ettől nem kel életre a ház.

Ám filmnézés közben fokozatosan rájött, valami megváltozott. Nem úgy látja a szereplőket, mint régen. Már nem ítéli el Alan Rickmant (a filmbéli Harryt) a megcsalásért. Sőt némileg együtt érez a végül hoppon maradt szeretővel, aki egyedül karácsonyozik.

– A szerető vajon csak érdekből csábította el, vagy tényleg szerelmes volt? – merengett. – Kár, hogy erre nem kapunk választ, pedig fontos különbség.

Colin Firth és a portugál házvezetőnő történetét nosztalgiával figyelte. Eszébe jutott Sashával töltött első karácsonya. A fiú nem ismerte a filmet, ami meglepte Nikit. Az oroszoknál mi mehet a tévében karácsonykor? – töprengett, majd angolul félig szigorúan, félig nevetve közölte: Hagyj abba mindent, most rögtön leülünk, és megnézzük!

Colin Firth lánykérő jeleneténél Sasha vigyorogva, szögletes magyarsággal kérdezte:

– Én is kérek meg majd kezed hasonlón?

A lány akkor megborzongott a boldog gondolatra, hogy Sasha egyszer megkérné a kezét, összeházasodnának és gyerekeik születnének. Örökölnék Sasha gyönyörű kék szemét, magasságát, valamint Niki selymes, gesztenyebarna haját. Bejárnák a világot, Sasha filozófiai tanulmányokat írna, egyetemeken tanítana, Niki pedig kiállításokat rendezne a világ minden részén. Talán a szülei is belenyugodnának abba, hogy a lány nem egy „rendes keresztény magyar fiúval” jött össze. Abba már úgyse fognak, hogy művészettörténetre ment, ami szerintük a család reál érdeklődésétől messze, az éhenhaláshoz viszont igen közel esett.

Idővel kiderült, Niki és Sasha vágyai nem passzolnak. A fiú az államvizsga után haza akart menni, hogy a filozófia fegyverével harcoljon Putyin ellen. Hívta Nikit, hogy menjen vele, de a lány világot akart látni.

– Egy dolog megnézni Oroszországot, de ott élni…! – Gondolta magában, majd Sasha érveit a távkapcsolatról kettévágva azt mondta: csak a hit a közös jövőben tarthat egyben egy kapcsolatot, a remény, hogy valamikor találkozunk, nem.

A lánynak a szakítás után hónapokba telt, mire elkezdett élete képkockáiból összerakni egy új, Sasha nélküli mozifilmet. Az alkotást nehezítette, hogy haza kellett költöznie és mindennap láthatta a szülei „ugye mi megmondtuk”-arckifejezését. Aztán Sasha után háromnegyed évvel Niki megismerte Andrást. Nem hitte, hogy vonzódni fog egy nála huszonhat évvel idősebb férfihoz, és mégis. Az Egyiptom titkai című kiállításon találkoztak. Niki idegenvezető volt, András pedig idegen. A férfiból áradó sportos kölniillat és magabiztosság lenyűgözte a lányt. A kötött barna pulóver-hang pedig felmelegítette, és legszívesebben ott helyben András karjaiba bújt volna. Randizni kezdtek, a férfi hangversenyekre, színházi előadásokra, idővel külföldre vitte. András gazdasági tanácsadó volt, és segíteni akarta a lány induló múzeumkurátori karrierjét. Ezért rengeteg híres művésznek, üzletembernek mutatta be. Szerencsére ilyenkor nem játszotta a nagycsaládost. Inkább mintha büszke lett volna a lányra. Niki pedig remélte, hogy új ismeretségei segítik majd őt abban, hogy festői ambícióit – amikről már-már lemondott – megvalósítsa.

Mindenesetre a gödi családi ház megmentette, hogy kezdő kurátori fizetéséből albérletek többedik társbérlője legyen, amire a férfi nélkül jó esélye lett volna. A lány imádta Andrást. Magabiztossá tette, hogy a férfi hisz benne, biztatja, és nem másokkal példálózik, mint a szülei. Ők állandóan fizikus bátyjával, és matekversenyeket nyerő húgával jöttek. Niki tehetségét viszont az iskolai rajztanár minden dicsérete ellenére sem ismerték el. „Kizárt dolog. A lányunk nem fog össze-vissza pacsmagolni. Nem küldjük képzőművészeti előkészítőre.” Szögezte le az apja a rajztanárnak. Aki ezek után csak annyit tehetett, hogy minden tudását átadta kedvenc diákjának. András ezzel szemben biztatta a festés folytatására, megkérte festő barátait, hogy véleményezzék a képeket, és elvitte Párizsba, ahol Niki napokig ámulva kószált a Louvre termeiben.

Idővel összeismertette a gyerekeivel. Ugyan a tizenhat éves Erik nem igazán kedvelte, a tizenkét éves Szilvi viszont rajongott érte. Bár inkább nővérnek tekintette, nem anyának. Amit Niki sajnált is, meg nem is.

A lány tökéletes boldogságához csak egy hiányzott: András nem akart új családot. Három éve költözött el otthonról, de válni nem akart. „A per konfliktusokkal jár, amit Gabi imád. Én pedig nem akarom ezt az örömöt megadni neki” – mondogatta, ha Niki nagy néha szóba hozta. „Van két csodálatos gyerekem, nem akarom, hogy úgy érezzék, elhanyagolom őket egy másik miatt” – válaszolta András, a lány egy másik óvatosan feldobott témájára. Niki viszont esküvőt akart. Fodros ruhával, fehér uszályt vivő koszorúslányokkal, templommal, kattogó fotóssal, sok vendéggel, mindennel, amit egy lány elképzel. És gyereket is. Nem azonnal, de néhány éven belül…

Az Igazából szerelem szálai közben összeértek, a szereplők találkoztak a reptéren, a lány szíve pedig ettől mintha vér helyett citromlevet kezdett volna pumpálni. Egész teste belefanyarodott a nélkülözhetőségbe. A családjához nem tartozik. Ők azt szokták mondani – utalva a lány művészetszeretetére –, „Niki a család lila báránya”. Nem tartozik András családjához sem. Csak a férfihoz, akivel nem lehetnek többek egy párnál. Más úton, de ismét oda jutott, mint Sashával: nem ugyanazt a mozit nézik, csak reménykednek, hogy a másik döntése egyszer megváltozik. Eszébe jutott a mondat, amivel szakított Sashával: egy kapcsolatot a közös jövő, és nem a találkozás reménye tartja egyben. Tévedett volna? Feleslegesen szakított akkor? És tenné ugyanezt most is? Vagy az egészről ő tehet? Egy másik lány talán elérte volna, hogy Sasha maradjon, vagy András elvegye. Lehet, hogy ő nem elég jó ahhoz, hogy lehorgonyozzanak mellette. És ha téved, mennyi időt adjon a reménynek? Ne keressen inkább mást, akivel ugyanarra vágynak? Vagy ez már ott megbukik, hogy mellette senki sem tud elköteleződni? Ne örüljön inkább annak, ami van: boldog Andrással, biztos háttere van a karrierkezdéshez, és a férfi elfogadja annak, aki?

Niki feküdt a heverőn, keze alatt száraz avarként zörögtek az üres szaloncukros papírok, és hirtelen feltűnt neki, a happy endhez képest milyen szomorú a film főcímzenéje. Mintha a zeneszerző azt üzenné: tartozunk valakihez, boldogok vagyunk egy darabig, mégis egyedül maradunk. Hallgatta a szaggatott kíséretet, a lassú zongorafutamokat, és azon töprengett, vajon tényleg ez vár rá? Olyan lesz, mint ez a hatalmas ház: egy ideig melegen tartja a szerelem izgalma, aztán szép lassan kihűl? Vagy kapaszkodhat a szalmaszálnyi reménybe, hogy „ő vagy András megváltozik…”? Odaképzelte magát András mellé. Látta a fénytócsákat az utcán, amit csak nagy néha törnek meg az unalomból menekülő magányos járókelők. A kirakati kivilágítástól fényes családi boldogságokat, a függöny mögé menekített illúziókat. A férfit a gyerekeivel, és volt feleségével, amint egy családot játszanak.

Juhász Tamás

Juhász Tamás (1988, Budapest), újságíró, a Juhász Tomi – Vaklárma produkció dalszerzője.

2 Comments

  1. Köszönöm szépen ezt a teljesen életszerű történetet, gratulálok!
    Sajnos nem tudok a posztokhoz véleményt fűzni, nincs engedélyem rá! Megoszthatom és lájkolhatom!

  2. ,,,igazi, ízig-vérig mai téma,modern, divatos ruhába öltöztetve,,,,GRATULÁLOK szeretettel!! egyetlen hibája van, nevezetesen az, hogy rövid a történet, szívesen olvastam volna még,,,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s