A művészkönyv mint experimentális önterápia

Tárlat [helyett]: Zsemberi-Szígyártó Miklós – Zsibbadás,
Semmelweis Kiadó – NOW Books&Music, Budapest, 2020

Zsibbadás. A szó felidézésekor legtöbbünknek valószínűsíthetőleg a test hosszabb távú helyzetváltoztatásának hiánya következményeként fellépő, rövid ideig fennálló érzet jut az eszünkbe. Amennyiben olyan szerencsések vagyunk, hogy a zsibbadás ezen formájával való találkozásban van csak részünk, akkor kijelenthetjük, hogy a mobilis szabadságunkat korlátozó, testünket elnehezítő kellemetlen érzet okát pontosan ismerjük, és az állapot feloldására reflexszerűen elsajátított, hamar megvalósítható és már gyermekkorunk óta jól bevált módszerünk van.

Ebből a szempontból nem mondható szerencsésnek a Zsibbadás című művészkönyv szerzője, Zsemberi-Szígyártó Miklós.

A Zsibbadás őszintén, de tudatos gondossággal mutatja be szerzőjét és témáját. A kötetet kinyitva a natúr, semleges színű borító kontrasztjaként rögtön három oldalnyi piros felület hatásegyüttese csapódik belénk. In medias res megérezhetjük, hogy itt valami sokkal komolyabbról lesz szó, mint amire asszociálhattunk a „zsibbadás” szó olvasásakor. A kötet hamar – a preverbális síkon, még az első mondat elolvasása előtti szakaszban – eléri, hogy elérkezzünk tudat alatt a témához, legalábbis megérintsen minket a téma komolysága. Valószínűsíthetően a prekoncepciónk máris változott, az első értelmezésünk horizontja kitágult. Amikor a szerző a hangulatvilágunkra való erőteljes ráhatással előhangolt minket (és egyben a későbbi közvetett átélhetőségélményt is némi kifinomult előfeszítéssel megalapozta), akkor tudatosítja a témát az alcímmel: Könyv a pánikbetegségről – amit ezek után már nem lehet semlegesen, kívülállóként befogadni. De a Zsibbadás egyébként is mindvégig okosan adagolja a vizuális elemeket. A művészkönyv műfajának esszenciáját bontja ki a progresszív megvalósulás és az integrált bevonódás érdekében.

A tisztább megértésért a mű keletkezéstörténetéről érdemes tudni, hogy a szerzője eredetileg sokkal szűkebb spektrumú közönséggel számolt. A Zsibbadás voltaképpen a szakdolgozata volt, amit 2018-ban a Budapesti Metropolitan Egyetemen védett meg, majd később bátorsággal tágította a befogadói kört a nagyközönség felé, és 2020-ban kiadásra került a Semmelweis Kiadó és a NOW Books&Music gondozásában, Csepregi János társszerzői és szerkesztői segítségével. Zsemberi-Szígyártó mint tervezőgrafikus és képgrafikus több kiadónak tervez könyveket, számos nemzetközi pályázatra is beválogatott autonóm grafikát és plakátot tudhat a háta mögött. Egy művészeti társaság, a FÖF (Friss Összművészeti Formáció) alapító tagjai közt is szerepel, valamint az OPLA projekt aktív tagja, és a jelenleg is látogatható, szabadtéri plakátkiállítás, a Plakátváros egyik tevékeny szervezője. A Zsibbadást is kiállította már műtárgyként 2020 júliusában az Új arcok/Új művek című kiállításon a B32 Galéria és Kultúrtérben.

Zsemberi-Szígyártó Miklós művészkönyvében a már eleve különböző módon kombinált képi elemek és a konvencionális értelemben vett könyveknél megszokott szövegrészek (szakirodalomból vett idézetek és vallomásos, naplószerű bejegyzések) egyedien ható szintézise biztosítja az újdonságot involváló bevonódásélményt, vagyis az experimentálisan felépített, összetett mélységekben való elkalandozást. A Zsibbadásban elmerülve egyrészt, a – szinte minden oldalpáron megjelenő, különböző technikákkal kiegészített, rétegzettsége miatt számos jelentéssíkra lebontható, saját készítésű – analóg fotókat nézve egy kiállítótér négy fala közt bóklászó műkedvelőnek érezhetjük magunkat. Másrészt, ezzel párhuzamosan, egy minden gátlást levetkőző napló olvasójának. A vizuális művészeti elemek által megalapozott átélhetőséggel egy közös utazásra, megfigyelő útitársnak invitál minket az alkotó. Harmadrészt egy szakirodalmi alapú, pszichológiai ismereteket terjesztő és művészeti megvalósítási módjából fakadóan fokozottan érzékenyítő hatású könyv olvasójának is érzékelhetjük magunkat. Tehát Zsemberi-Szígyártó egyszerre három (különböző érzékelési területet aktiváló) szereppel való azonosulási élmény lehetőségét tárja elénk, amely szerepeket tudat alatt felvesszük a befogadás közben. Valószínűleg mindannyian.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy az ebben a három szerepben való különleges állapot nem hozza-e magával a meghasonlásunkat. Valamint azt, hogy a szereppluralitás következtében végül egyik szerepünkkel sem tudunk azonosulni. Azonban a szerkesztői tudatosságnak köszönhetően olyan egységes mintázatot alkotó láncszerű folyamon át haladunk a könyv elejétől a végéig, ami biztos olvasói keretet ad. A Zsibbadás oldalpárról oldalpárra, egységről egységre egy meghatározott rendszerben, mindig más és más szerepünk aktivitását hívja elő. Tehát (a szociálpszichológiában használatos kifejezésekkel élve) az alapvetően is sokrétű énkomplexitásunk (én aspektusaink – vagyis betöltött szerepeink – énünkben leképződött összessége) a művészkönyv befogadásának idejére csak további én aspektusokkal egészül ki.

A tudatos szerkesztés részleteibe egy Orbán Krisztina által készített interjúban be is von minket az alkotó: „Elkülönítettem fő- és alkategóriákat. Van szakirodalom, napló, gondolat; az alkategóriák között pedig tünetek, szituáció, térképek.” Itt említi meg azt is, hogy a tipográfia miként kap kiemelt szerepet az alkotás egészében: kivágott betűs címekkel dolgozott a szakirodalmi idézeteknél (a keretet és harmonikus összecsengést erősítve a borító címfelirata is így készült), valamint saját kézírásának módosított, „modorosabb, görcsösebb” változatában adja közre a személyes naplóoldalakat. Elmondása szerint a nehezebben olvasható, kézírásos naplórészekkel „az embernek kicsit küzdenie kell, hogy befogadhassa”, tehát indirekt érzékenyítő funkcióval is bírnak.

Annak megnyilvánulására, hogy a művész mennyire küzdött a megnyílással, szintén magyarázatot kapunk az interjúból, azon kérdésre válaszul, hogy mit fejez ki a natúr borító és a piros kezdőoldalak kontrasztjával: „eredetileg antikönyvet akartam. Abból a szempontból, hogy a pánikbetegség takargatással társult nálam. Ezt az érzetet akartam átadni, ne az a könyv legyen, ami odavonzza a tekintetet, nincs fülszöveg sem rajta. Ki kell nyitni, el kell olvasni.” Nem véletlen, hogy a művészkönyv elején a sokat idézett Karinthy-sor olvasható: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”.

A Zsibbadás kifejezőereje és hitelessége többek közt a szín- és szimbólumhasználatból táplálkozik. A piros és a fekete rengetegszer fordul elő, például az egyes helyszíneken való ideális tartózkodási pontot jelölő térképes infografikáknál – amiket a szerző tervezőgrafikusként igényes, részletgazdag munkával szerkesztett meg – az egész oldalpárok fekete hátterűek. Az alkotó a legtöbb saját magát megjelenítő analóg fotón ugyan felismerhető, de félig-meddig áttetsző, nem egyszer szimbolikusan töltött grafikai rétegeket ölt magára, hogy a pánikbetegekre nyilvános tereken örökösen rátörő elbújni, rejtőzködni, felszívódni akarás érzését átadhassa. Jellemző, hogy a távolban, napszemüvegben tűnik fel, és így adja a tudtunkra, hogy betegségéből eredően rejtőzködni akar. De olvashatjuk is tőle, hogy „[a] sor az ideális tömeg. Mindenki háttal áll a másiknak.” Vagy: „Nem nézek az emberekre, ha beszélnek. Ha nem látom őket, akkor ők sem engem.” Valamint: „Néha legszívesebben varratnék valamit az arcomra, hogy ne kelljen azon agyalnom, miért bámulnak meg.”

A kötet szóhasználata közvetlen, letisztult és nyersen egyszerű, ami megakadályozza a befogadó és az alkotó közti távolság érzetének kialakulását. A szövegrészek röviden, áttétek nélkül, közérthetően szólítják meg azt, aki kinyitotta a könyvet. Ez a közvetlen kommunikáció egészíti ki az elvont befogadást igénylő vizuális tartalmakat.

A plakátalkotó Zsemberi-Szígyártó reflektív a tágabb, társadalmi értelemben vett környezeti hatásokra is. Ez az érzékenysége tovább árnyalja az alapvetően személyes hangvételű kötetét: „Valamelyik humorista értetlenkedett egyszer: Miért ül egy pánikbeteg az első sorba? Szerintem a válasz tök kézenfekvő, ott legalább háttal van az arctalan és félelmetes tömegnek.” A mindenki által tapasztalt, tárgyi értelemben vett környezethez gyakran kapcsolódik verbálisan és vizuálisan is (ezzel is az átélhetőséget könnyítve még közelebb hoz minket önmagához és más pánikbetegekhez), mint például a következő hasonlatában. „Beszélgetni állandó kötéltánc. Mint amikor a járdaszegélyen már elveszítetted az egyensúlyod, de agyatlanul csak ellavírozol a végéig.”

Erről, vagyis az összetett és szörnyű pánikbetegségről szól a Zsibbadás, amely ugyanakkor nyitott, sok művészeti technikát és (én) aspektust mozgósító mű. A szó legjobb értelmében vett művészkönyv. Hogy mennyire az, azt bizonyítja Hertelendi Amanda (animációs művész, szintén FÖF-alapító) a kötet virtuális margójára készített animációja, amely újabb síkon tudja érzékeltetni a betegség nyomasztó, fullasztó tüneteit.

Wernke Eva Lena

A művészkönyv a Semmelweis Kiadó és a NOW Books&Music közös gondozásában jelent meg 2020 őszén. A fotókat köszönjük a szerzőnek és különösen készítőjüknek, Márián Gábornak.