Virág Sára: Anett (online megjelenés)

Szerda délelőtt hívott fel. Legalább két éve nem beszéltem már vele, ezért meglepődtem, amikor megláttam a nevet a kijelzőn. A beceneve volt, amit még a gimnáziumban ragasztottam rá. Úgy látszik, mégsem töröltem ki a számát. Szaporán vettem a levegőt, és minden erőmmel igyekeztem leplezni a hangom remegését, amikor beleszóltam a telefonba. A hangja olyan volt, mint egy rég elfedett emlék, mint egy ismerős illat, mint a gyerekkor homályba veszett képei. Gondtalanul csicsergett, azt mondta, hogy nagy újságja van, amit mindenképpen személyesen szeretne elmesélni, ezért találkoznunk kéne. Mintha semmi sem történt volna, nem volt feszült, sem zavart vagy elfogódott. Boldognak hangzott. Az irodámban ültem, az íróasztalom mögött, finoman hintáztam a széken, ami a mozgás hatására ütemesen nyikorgott. Az asztalomon matattam, egyik oldalról a másikra pakoltam a szerződéseket, amíg beszélt. Egy madár szállt el az ablak előtt, egy pillanatra árnyékba borítva az irodát. Valahol percek óta csörgött egy telefon. Amikor megkérdezte, hogy találkozunk-e, épp kopogtattak az ajtón, mire összerezzentem, és kiejtettem a nyirkos ujjaim közül a tollat, amit addig kattogtattam. Éva dugta be a fejét, de amikor látta, hogy telefonálok, azt tátogta, hogy bocsánat, és behúzta maga mögött az ajtót. Az ajtónyitáskor huzat keletkezett, lesöpörte a papírokat az asztalomról. Nem akartam vele találkozni. Lehajoltam, hogy összeszedjem a papírokat, és miközben az arcomba tolult az összes vér, kétségbeesetten gondolkodtam a jó kifogáson. Mire mindet összeszedtem, már rá is beszélt a találkozóra természetesen, másnap délutánra megbeszéltünk egy időpontot, az egyik régi törzshelyünkön.

Éjszaka nem tudtam aludni. Hajnali kettőkor feladtam a próbálkozást, és kiültem a teraszra. Langyos nyári éjszaka volt, egymás után szívtam a cigarettákat, míg a füst keserű, maró ízzé nem vált a torkomban, és a lábam előtt fekvő várost néztem, a különböző, bizonyára tragikus sorsokat rejtő sötét ablakokat, és azon gondolkoztam, hogy mennyire gyűlölöm ezt a nőt. Elővettem egy újabb cigarettát, meggyújtottam, a fellobbanó fény egy pillanatra elvakított. Már a gyomromat is felkavarta a füst. Előredőltem, kihamuztam az erkélyen. Évek óta nem engedtem meg magamnak, hogy az emléke felbukkanjon a homályos, ostoba múltból, ezért azt hittem, hogy az érzés elmúlt, de tévedtem. Attól a pillanattól fogva, hogy meghallottam a hangját, visszatért a zsigereimbe a gyűlölet. Ezt sem lehet elfelejteni, mint a biciklizést. Legjobb barátnők voltunk a gimnázium első osztályától kezdve. Nem valószínű, hogy a boldogságtól fűtött hang azt fogja elmesélni, hogy szakítottak Dáviddal, amit ráadásul személyesen akar közölni velem. Persze az, hogy Dávid őt választotta, csakis az én hibám, nem lett volna szabad a közelébe engednem. 

Tudtam, hogy milyen, már a gimnáziumban is ilyen volt. Szép lány volt, sokkal szebb, mint én. Hosszú, mézszőke haj, mandulavágású, tengerkék szemek, kis, pisze orr, rajta néhány szeplővel. Magas, vékony, arányos testalkat, hosszú, kecses ujjak és vékony csukló. Mint egy kibaszott hercegnő. Minden fiú imádta, de alaposan rá is játszott, egész udvartartást gyűjtött maga köré. Nem lehetett nem szeretni, kedves volt és bájos, beragyogta a teret, ahova csak belépett. Kazinczy miatta alkotta volna meg a „gyöngyöző kacagás” fogalmát, ha lett volna szerencséje ismerni. Egyszer irodalomórán egy közös feladatra osztottak be minket. Rám mosolygott a terem másik sarkából, mikor felpattant, és integetett, hogy ne mozduljak, majd ő idejön. Soha nem beszélgettünk azelőtt. Lehuppant mellém, összetekerte a haját, hátradobta a válla fölött, és megkérdezte, hogyan kezdjünk bele. Talán azért kérdezte, hogy megtörje a jeget, mert valószínűleg az arcomra volt írva: nem örülök annak, hogy őt osztották be mellém. Azt mondtam magamnak, hogy azért nem, mert biztos buta, de az igazság az volt, hogy tartottam tőle, tartottam attól, hogy fölényeskedő lesz és gunyoros, mert túlságosan gyönyörű volt ahhoz, hogy velem kedves legyen, legalábbis én azt hittem. De az volt, és hamar rájöttem, hogy nem is buta. Tényleg azért kérdezte, hogy kicsit feloldódjak. Kiderült, hogy ő is annyira szereti az irodalmat és a költészetet, mint én, sőt, még a filmeket és a filozófiát is. Bár megfogadtam, hogy én leszek az egyetlen kivétel, aki nem fogja kedvelni, az óra végére mégis összebarátkoztunk. Nagyon hamar végeztünk a feladattal, úgyhogy utána beszélgetni kezdtünk, vagyis ő kezdett, én meg engedtem. Megbeszéltük, hogy kinek melyik a kedvenc Jane Austin-hősnője, kedvenc rendezője, építészeti stílusa, filozófiai irányzata vagy hangszere. Hasonlóak voltunk. Nagyon hamar levetkőztem a gátlásaimat a közelében, és könnyen őszintévé váltam. Nem tudom, hogy csinálta, vagy hogy ő mit kedvelt bennem, de hamar legjobb barátnők lettünk. 

Másnap nem mentem be dolgozni, beteget jelentettem. Egyrészt nagyon keveset aludtam az éjszaka, másrészt több időt akartam a találkozásra való felkészülésre szánni, mint pár óra, ezért úgy gondoltam, hogy egy fél nap csak elég lesz, hogy kihozzak magamból valamit. Megszállottan készülődtem, fiatalító pakolásokat tettem az arcomra és a nyakamra, uborkát a szememre, meleg nedves törülközőt a tarkómra, hideg vizeset a csuklómra. Hajat festettem, körmöt lakkoztam, hónaljat epiláltam, szemöldököt igazítottam. Igazán nem tudom, mit akartam bizonyítani azzal, hogy jól nézek ki, de őrült módjára törekedtem rá. Persze soha nem volt esélyem sem arra, hogy annyira szép legyek, mint ő. Pedig sokszor tartottunk lányos estéket egymásnál, amikor befonta a hajam, kisminkelt, beöltöztetett a ruháiba, aztán odaállított a tükör elé, és egyre csak azt hajtogatta, mennyire gyönyörű vagyok. Azt hiszem, ő komolyan gondolta, és tényleg szépnek látott engem. Kedves volt és gyermeki, megmosolyogtató, de néha nem volt kedvem a játékhoz, és amikor elkészült, legszívesebben ordítottam volna, hogy miért hangoztatja ezt a nyilvánvaló hazugságot. Talán könnyebb lett volna, ha ő a szép, én pedig az okos, de ő okos is volt. Igazság szerint nem ő gyűjtötte maga köré a fiúkat, gyűltek azok maguktól, bőven volt miből válogatnia. Amit meg is tett, természetesen. Úgy tettem, mintha erkölcsileg elítélendőnek találnám a viselkedését, és folyton arról tartottam előadást, hogy egy nőnek nem illik így viselkedni. Ezen csak kacagott, és egy puszit nyomott az arcomra, mondván, hogy ez a 21. század, ennek ellenére mennyire csodálatos, hogy hűen tartom magam a viktoriánus erkölcsökhöz, ahelyett, hogy én is pasiznék. Sokat szónokolt arról, hogy neki nincs szüksége egy férfira a boldogsághoz, és nem akar családot sem, mert untatja az átlagos, hétköznapi élet. A terveiről beszélt, hogy sokat akar utazni, és folyton új dolgokat tanulni, több saját vállalkozást szeretett volna, és ebbe nem fért volna bele a gyerek. Meg akarta váltani a világot, írt, rajzolt, sportolt. Számomra mindig is egyértelmű volt, hogy szeretnék családot. Amikor arról beszélt, hogy ő ennél többre vágyik, úgy éreztem, hogy engem becsmérel. 

Egyetemre is együtt jártunk, csak másfele szakosodtunk, ő esztétikára, én pedig színháztörténetre. Ott ismertem meg a Dávidot. A könyvtárban találkoztunk, mikor a szakdolgozatomhoz kerestem anyagot. Elbűvölő férfi volt, kedves, udvarias, intelligens, hobbifotós és irodalomrajongó. Beszélgetésbe elegyedtünk a dolgozatomról, amit más és más témák követtek, kifogyhatatlannak bizonyultunk. Körbejárt az árnyék a falon, lassan eltűnt a napsugár a Magyarországi színházak története A–Z borítójáról, mely az asztalon nyugodott köztünk, mikor Dávid megkérdezte, hogy nincs-e kedvem inni valamit, amire természetesen igent mondtam. Zárásig beszélgettünk egy közelben lévő helyen, majd a következő kérdésére is igent mondtam, és nála töltöttem az éjszakát. Csodálatos volt. Reggel is kedves volt és figyelmes, ágyba hozta nekem a kávét, körbevezetett a lakásban, megmutatta a képeit, majd egy gyengéd szeretkezés után utamra bocsátott. Alig léptem ki a lépcsőházból, már írt egy üzenetet, hogy nagyon szeretne újra látni. A fellegekben jártam a boldogságtól, és fel voltam készülve Anett kutakodó kérdéseire, hogy hol töltöttem az éjszakát. Akkoriban együtt laktunk, és jólesően simogatta a lelkemet, hogy most én mesélhetek egy férfiról, akinek a lakásáról most tértem haza. Nem gyakran történt ilyen. Anett természetesen még nem volt otthon, ezek szerint szokásához híven ő is máshol töltötte az éjszakát, így észre sem vette a kimaradásom. Már a kanapén szundítottam, amikor csapzottan és felajzva hazaért, és szükségtelenül teátrális mozdulatokkal elkezdett kávét főzni. Mindig ezt csinálta, a leghétköznapibb tevékenységeit is úgy végezte, mintha James Cameron rendezte volna. Hangos volt és vibráló, beszélni kezdett egy színházi darabról, amit tegnap este néztek meg a legújabb partnerével, és csak akkor hagyta abba, amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy nem figyelek rá. Lehuppant mellém a kanapéra egy bögre kávéval, ami kilötykölődött a bögréből, pecséteket hagyott a díszpárnán, és azonnal megkérdezte, hogy ki a pasi. Feljebb csúsztam, rá is terítettem a takaróból. Korábban úgy gondoltam, hogy eltitkolom előtte, mert féltettem a friss boldogságomat, de majd szétfeszítette a lelkem, és mégiscsak a legjobb barátnőm volt, ezért elmeséltem neki a Dáviddal töltött éjszakát. Olyan izgatottan hallgatta végig, mint egy gyerek, és a végén a nyakamba borult. Őszintén örült velem. Én is örültem. Akkor fagyott az arcomra a mosoly, amikor megkérdezte, hogy mikor találkozhat vele. Kibontakoztam az öleléséből, felálltam a kanapéról, a mosogatóhoz vittem az üres bögréjét. Háttal álltam neki, és kitérő választ adtam, azt mondtam, hogy még túlságosan új ez a dolog, nem tudom, hogy mi lesz belőle, de majd idővel mindenképp találkozhatnak. Hazudtam. Szorítottam a bögrét a kezemben, és elemi erővel lobbant fel bennem a harag ezekre a szavakra, amiért máris rá akarta tenni a kezét arra a férfira, aki még az enyém sem volt. Ebből ő semmit sem észlelt, ő is felállt a kanapéról, megigazította a párnákat, a pecséteset lefelé fordította, megsimította a hátam, azt mondta, hogy rendben, majd elment lezuhanyozni. Ezek után napokig hűvösen viselkedtem vele, aminek talán rájött az okára, talán nem. A kapcsolatom Dáviddal hamar komolyra fordult, két hónap után odaköltöztem hozzá, és egy évig küzdöttem, hogy távol tartsam Anettet az otthonunktól. Egy év után beadtam a derekam, miután mindketten annyit rágták a fülemet, hogy a két legfontosabb ember az életemben szeretné megismerni egymást, így meghívtuk Anettet és az aktuális párját vacsorára. Amikor a tengerkék, szeméhez passzoló kis ruhájában belépett a lakásunkba, ott tört ketté az életem. 

Fél órával hamarabb érkeztem, mint ahogy megbeszéltük. Kerestem egy viszonylag félreeső helyet, rendeltem egy fröccsöt, és vártam. A hely nem sokat változott az egyetemi éveink óta, lepukkant volt, koszos és kaotikus. Szemet fájdítóan elütöttem a dekorációtól a kis fekete ruhámban, bodorított hajjal, tűsarkúval és gyöngysorral. Mintha Eliza Doolittle báli ruhában visszament volna a piacra virágot árulni. A poharat forgattam a kezemben, néztem a szénsavbuborékokat, ahogy a halálukba tartanak, meg a rúzsnyomot, amit az ajkam hagyott, és egyre jobban rettegtem. Én hamarabb tudtam, hogy szerelmesek egymásba, mint hogy bennük megfogalmazódott volna. Pokol volt az életem hónapokon át. Mindketten azt bizonygatták, hogy semmi sincs köztük, soha nem tennének velem ilyet, csak paranoiás vagyok. De én tudtam. Majd Dávid egy este könnyáztatta arccal várt a nappaliban. A szőnyegen kuporgott, a kanapé lábánál. Az előszobában ledobtam a bevásárlószatyrokat, egy kukoricakonzerv hangosan csattant a kövön. Valahol szólt egy porszívó. A rémület görcsbe állította a gyomrom, a lakáskulcsom kicsúszott a zsibbadt ujjaim közül, tudtam, hogy most fog megtörténni. Letettem a kabátomat a fogasra, és megálltam a szobaajtóban. Lélegzetet sem vettem. Dávid rám nézett, tudta, hogy tudom, tudta, hogy egy szót sem kell szólnia ahhoz, hogy mindent elmondjon. Elfúló hangon zokogott, és csak annyit bírt kimondani, hogy sajnálja, én meg arra gondoltam, hogy mekkorát tévedtem, amikor azt hittem, hogy kevésbé fog fájni az igazság, mint a hazugság. Hónapok óta azért könyörögtem, hogy csak az igazat mondja meg, mert a hazugságnál semmi sem fáj jobban, most azonban azt kívántam, bár életünk végéig képes lenne azt hazudni, hogy szeret. Lehunytam a szemem, egy könnycsepp gördült le az arcomon. A porszívózás abbamaradt. Nem érdekelt, ha megnyomorítom, csak a magaménak tudhassam, olyan nehéz lehet szerelmet hazudni? Némán álltam, földbe gyökerezett lábbal, hang nélkül hullottak a könnyeim. Nem tudtam volna üvölteni, annyira fájt. Egyikünk se szólalt meg, mindketten csak sírtunk, ő a földön, én az ajtóban ragadva, messze egymástól. Nem tudom, meddig állhattam ott, amikor egyszer csak fölvettem a kulcsomat a földről, a kabátomat a fogasról, és elindultam kifelé. Dávid erőtlenül kérdezte, hogy hova megyek, de nem feleltem, bevágtam az ajtót, és rohanni kezdtem a lépcsőházban. Anetthez rohantam. Valószínűleg sejthette, hogy én vagyok, mert amikor megnyomtam a kaputelefont, nem szólt bele, csak kinyitotta az ajtót. Felrohantam a harmadikra, nyitva volt a bejárati ajtaja. Engem várt. A konyhában ült, vörös, duzzadt, fénylő arccal. A nappaliból Norah Jones szólt. Megálltam az ajtóban. Pár másodpercig csend volt, majd levegőt vett, hogy megszólaljon, de nem hagytam. Ütni kezdtem. Téptem a haját, karmoltam az arcát, lelöktem a földre, rugdostam. Akkor már tudtam üvölteni. Levertem a poharakat az asztalról, hangos csörömpöléssel összetörtek a kövön. Felborult a szék, teljes erővel belerúgtam, nekirepült a falnak. Amikor elfáradtam, Anett ott kuporgott a lábam előtt a padlón, a karjával védte a fejét, és hangtalanul rázta a zokogás. Leköptem. Azt mondtam, hogy soha többet nem akarom látni, és otthagytam. Ez több mint két éve volt, azóta nem is hallottam felőle. 

Belépett az ajtón, körbenézett. Vidáman integetett, és elindult felém. Egyszerű pulóver volt rajta, egy farmer, és egy edzőcipő. Frufrut vágatott, és ettől kislányosan bájossá vált az arca. Gyönyörű volt. Hangos nyikorgással húzta ki a széket, és leült mellém. Fohászkodtam, hogy ne érjen hozzám közben. Nem néztem a szemébe, úgy éreztem, hogy belepusztulnék. Megdicsérte a külsőmet, megkérdezte, hogy milyen programhoz öltöztem így ki. Azt hazudtam, hogy később vacsorázni megyek egy férfival. Megkérdezte, hogy ki a férfi, de közbevágtam, és megkérdeztem, hogy miért akart találkozni. Továbbra sem néztem rá. A szemem sarkából láttam, hogy riadtság ül ki az arcára. Nem akartam csevegni, elég világosan az értésére is adtam. Dáviddal összeházasodnak. Megkérte a kezét, ő igent mondott, és össze fognak házasodni. Azt akarta, hogy ezt tőle tudjam meg, és személyesen, tekintettel a… Hát igen. Ekkor elhallgatott. Remegett a kezem, a nyirkos veríték a tarkómon csorgott, összepréseltem a számat, és meredten néztem a poharat. Annak ellenére szíven ütött, hogy valami hasonló bejelentésre számítottam. Némán, mozdulatlanul ült mellettem, a gyűrűt babrálta az ujján. Zavarban volt. Tudtam, hogy most az arcomat fürkészi. Muszáj volt, fel kellett néznem, bele az arcába. Könnyekkel teli tengerkék szemek, és a sajnálkozó arca, ezt láttam. Legszívesebben felpofoztam volna. Sajnált engem, őszintén sajnált. Soha nem akart bántani, és fájt neki, hogy mégis megtette. Szeretett engem, hiányoztam neki. Nem merte kimondani, mert félt tőlem, de tudtam, hogy így van, éreztem rajta. Talán abban reménykedett, hogy helyrehozhatjuk a dolgot. Hidegen elmosolyodtam, a jeges veríték végigcsorgott a gerincem mentén, és az ajkamhoz emeltem a poharat. Alig bírtam inni belőle, úgy remegett a kezem. 

– Gratulálok – mondtam, miután belekortyoltam. – Nem gondoltam volna, hogy idáig eljuttok. Tudod, Dávid fő kifogása mindig az volt ellened, hogy nem tudnál neki gyereket szülni. Pedig ő nagyon szeretne családot. Mindig azt mondta, hogy labdába sem rúghatsz, mert a legfőbb vágyát nem tudnád teljesíteni. Hiszen beteg vagy.

Egy szusszal mondtam végig, miközben meredten bámultam a Dreher feliratú sörcsapot a pultban. Csöpögött. Ránéztem Anettra. Ez fájt neki. Igazán, nagyon fájt, láttam az arcán. Remegni kezdett a szája. Felfedtem a legnagyobb félelmét. Ernyedten lehullottak a vállai, erőtlenül hátradőlt a széken. Nem válaszolt. Megköszöntem, hogy első kézből informált, és még egyszer sok boldogságot kívántam, majd otthagytam. Tudtam, hogy sírni kezdett, miután felálltam az asztaltól, de nem fordultam vissza. Soha nem gyűlöltem még annyira, mint abban a pillanatban.

Végül nem házasodtak össze. Pár héttel a találkozásunk után felhívott Anett az egyik éjszaka. A teraszon ültem, már sokat ittam, amikor csörögni kezdett a telefon. Hosszan gondolkodtam, hogy felvegyem-e. Ő volt. Zokogott. Azt mondta, hogy nem fognak összeházasodni, majd meg sem várva a választ, letette a telefont.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s