„A kék arcú király időközben meghalt, nagy városokat, köves utakat, kecses vízvezetékeket és égbetörő templomokat hagyott maga után és az emberek, akiknek már mind kerítés feszült a homlokán, jó szívvel emlékeztek róla. Helyére másik király ült, akinek a hatalomtól ugyanúgy elkékült az arca, mint egykor az első királyé.”
– Veréb Árnika írja a Feketemosót.

„Az árnyék tövében leültünk, a beton még meleg volt, / a kutya közénk feküdt, fejét a fénybe lógatta, és befelé bámult.”
– Veréb Árnika írja a Feketemosót.

„Madarakról olvasok, hogyan védi őket néhány józan mezei ember, / aki még és már nem hisz a vegyszerben”
– Veréb Árnika írja a Feketemosót.

„Azért emelkedünk fel, hogy jól lássunk, / mindig a magasból, a szem az idegen mozgást keresi, / a saját keringéstől eltérő rezzenést, / más állatok figyelemtől és megfontolástól szaggatott csapásait.”
– Veréb Árnika írja a Feketmosót.

„szürke gyomrú fájdalmakról beszéltünk, / és én éreztem, ez itt a határ”
– Veréb Árnika írja a Feketemosót.

„Jobb lesz, ha / visszakerül, hidd el, majd később lesz jobb, csak hagyd, / ne dolgozzon a tested a másik teste ellen.”
– Veréb Árnika írja a Feketemosót.

„Amikor kiszökik az ezüstszál, / ugrani fogok, / és ha eljön a földet érés, / végre szemmagasságban leszek.”
– Veréb Árnika írja a Feketemosót.

Óriási volt, Éliás tudta, hogy a medvék nagyok, de egészen biztos volt benne, hogy nem ennyire. A teste körül mintha fénylett volna a levegő. Felemelte lomha fejét a nyomról, és belenézett Éliás szemébe. A fiú nagyot lélegzett, elnyitotta a száját, a levegő fehér bodrokban gomolygott az arca körül. És állta a medve tekintetét. – Veréb Árnika írja a Feketemosót.