Feketemosó: Fehér kezek

Madarakról olvasok, hogyan védi őket néhány józan mezei ember, / aki még és már nem hisz a vegyszerben – Veréb Árnika írja a Feketemosót.

Az uborkáimat beporozta a tök,
kerekre nőttek és megkeseredtek a magok,
ki kell őket kaparni. Úgy tisztítom, mint a tököt,
és úgy eszem, mint az uborkát.

Napfényes szobákba bújok az emberek elől,
amit az uszodából hozott öreg könyvekkel töltök fel,
helyükön az öltöző ablakában drága, kortárs könyveimet hagyom.
Puha ceruzás rovátkáim óvó kezek radírozzák.
Madarakról olvasok, hogyan védi őket néhány józan mezei ember,
aki még és már nem hisz a vegyszerben,
és az indián emlékezetről, amelyet fehér kezek simogattak üresre a parti homokon,
várom, hogy a sashegy mögül felkeljen a nap,
hosszan nézzük egymást, ha fényesebb, én is fényesebb vagyok,
és elcsendesedek, ahogy elrejtőzik a vashegy combjai mögött.

A kivájt uborkaszelet olyan, akár az egyívű híd,
vacsora közben foggal választom le a hídfőt,
és a nyelvemmel tartom meg,
mint a fészekbe térő halászsas a döghúst,
majd tenyerembe ejtve tócsaszemű kutyáimnak adom,
árnyékaimnak, akiket napírta körvonalaim mögött
a tömör test kirajzol.

Veréb Árnika (1995, Veresegyház) az ELTE BTK doktorandusza és a SZIFONline szerkesztője, első kötete régiek címmel 2020-ban jelent meg. Esztergomban él.