Feketemosó: A férfi, aki megállította a futó vizet (részlet a Holdvándor című készülő regényből)

Feketemosó logó

A kék arcú király időközben meghalt, nagy városokat, köves utakat, kecses vízvezetékeket és égbetörő templomokat hagyott maga után és az emberek, akiknek már mind kerítés feszült a homlokán, jó szívvel emlékeztek róla. Helyére másik király ült, akinek a hatalomtól ugyanúgy elkékült az arca, mint egykor az első királyé. – Veréb Árnika írja a Feketemosót.

Réges-régen tudták az emberek a vizekről, hogy hatalmasak. Tisztelték a nagyravágyókat, akik hasmánt feküdték ki maguknak a távolságot, és szerették a csörgedező patakokat, akik lehozták a hegyekből az ásványokat. Oda is figyeltek rájuk. Ha asszonnyá vált egy lány és átköltözött férje otthonába, felkereste a helyi vízistent, és áldozatot mutatott be neki. Bárhol lehetett az áldozat, egy kútnál, a sebes patak hangja mellett vagy a tavon fodrozódó hullámhoz szólva. Az emberek hódoltak és így a vizek csendesek voltak.

Egyszer egy nap a távolból egy kék arcú ember érkezett. Széles volt a mellkasa és erős gondolatok forogtak a fejében, amelyek kikezdték az arcán a bőrt, mintha ő maga se volna más, csak edénye a rengeteg erőnek, amely átformálta, növelte, de pusztította is a lelkét. Nagy ember volt, ehhez kétség sem férhet. De a nagy emberek néha szörnyű dolgokat tesznek. Ez a kék arcú ember olyan szavakat tudott mondani, amelyek beköltöztek a szelídebb emberek homloka mögé, ott tanyát vertek, erős kerítést építettek és éjjel-nappal karmolták a szelídebb emberek fényes gondolatait, amelyek úgy suhantak a kerítés rácsai között, akár a szél.

A kék arcú földet vett ezektől az emberektől, olyan földet, amely felett eddig senki sem rendelkezett. Csak rámutatott egy erdőre, egy hegyre, vagy egy homokbuckára és a szelíd emberek örültek, hogy a föld az övék, mert ki másé, ha nem az övék, és odaadták az idegennek. A kék arcú ragyogott, egyre nagyobbra feszítette a mellkasát, míg olyan széles nem lett, akár a szelíd emberek ajtaja.

A földben, a vízben és a fában lakókat nem zavarta, hogy kinek a neve áll holmi papíron. Ám a nagy embernek nagy tervei voltak. Munkásokat hívott messzi vidékekről, akik sose jártak ezekben az erdőkben, és így szólt hozzájuk:

– Ez az én földem. Vágjátok ki mind a fákat, és építsetek várost belőlük.

A messzi emberek így tettek, komor fejszéikkel pár hét alatt ledöntötték az erdőt, feldolgozták a fákat és délceg várost építettek a helyére. Azok a szelíd emberek, akiknek fényes gondolatai közé kerítésrácsok kerültek, döbbenten nézték, ahogy látóhatárukról eltűnnek a zöld ívek, helyükre teraszos házak, kavicsos utak és különös, lépcsőzetes kertek nőnek. És a suhanó gondolatok lelassultak, nem voltak már se fényesek, se szélgyorsak, olyanok lettek, akár az eső. A földben és a fákban lakók jajveszékeltek és elmenekültek a csapások elől, ki az égen, ki a gyökereken át. Más, háborítatlan erdőket kerestek, ahol sírva mesélték, mit cselekedett a kék arcú ember. Az új helyen kedvesen fogadták őket, kicsiny bükkágakba költöztek, megbújtak a bokrok alatti csendes árnyékokban. Elnyújtóztak és elfeledkeztek a régi vidékről, ahol jajongva haltak a fák és törtek meg a földek.

Nagy úr lett a kékarcú ember, azoknak ura, akik a városban laktak. És sokan választották ezt, hiába épült kerítés tőle a homlokukra, nem figyelték, hogyan változik minden gondolatuk fényből széllé, szélből esővé, esőből sárrá. Ez idő tájt már számított, hogy arra a régi papírra a kék arcú ember nevét írták. Minden hatalma ellenére kevés volt neki ez a város, birodalmat akart. A szelíd emberek pedig jóhiszeműen újabb földeket adtak neki az erős gondolatokért cserébe. És a kék arcú ember király lett.

A földben, az égben, a fákban és a vízben lakók nem törődtek a királyokkal, ha elvették a földjüket, újat kerestek, megbékéltek és felejtést kértek az időtől, amit mindig meg is kaptak.

Ám volt egyszer egy kicsi folyó, aki egy vörös hegy mellett született és egy sötét vizű tengerbe ömlött, akit tisztelt és félt nagyon. Kedves, locska patak volt, de ügyesen ficergett, így egyre nagyobbra feszítette a medrét. Ívtak benne lazacok, és ide költöztek a messzi óceán határolta tengerről az angolnák. A folyó úgy őrizte állatait, akár egy aranyszemű édesapa. A vize a hegyek mély gyomrából eredt, tiszta volt és áttetsző. Szerették a szelíd emberek gyermekei, kavargatták csillogó iszapját és hallgatták dalait, cserébe a folyó elárulta nekik a nevét.

Történt egyszer, hogy a kék arcú király megbontotta a vörös hegyet, hogy aranyat és más, elfeledett kincseket keressen a mélyén. Ahogy egyre mélyebbre fúrta nagy fejét és nagy kezét, felmordult a hegy, dühödten megrázta magát, erre oldaláról leömlött a vörös takaró, akár egy lavina. A kedves kis folyó nem tehetett egyebet, befogadta a leomló földet. Egy darabig feküdt alatta, nem is tudta, mi történt, csak hogy egy nagy erő ráfeküdt, ami alól nagyon nehéz újra kimászni. Elapadt a vidám víz és sírtak utána a szelíd emberek gyermekei.

De a folyó nem adta fel egykönnyen. Először csak a kisujját fúrta ki a vörös föld alól, majd az egész karját és vállát, mire megindult egy apró csermely, hátán a hegy vörösével. A gyerekek meghallották a folyó neszezését, örömmel gyűltek köré, majd ijedten hőköltek hátra. Ez a víz már nem az a víz volt. Locskasága, énekhangja, csillogó iszapja eltűnt, helyén vörös düh zúdult elő. Minél haragosabb lett a folyó, annál nagyobb erővel küzdötte át magát a ráomlott hegyen, míg egy napon teljesen áttörte a falat. Nagy erővel ömlött az Otava, mert ekkor már így hívták, dühében megkeményedett a nevében egy hang és ahogy a víz, úgy a név is megváltozott.

A víz egyre csak ömlött és üvöltött, zúgott és zajongott, többé nem közelítettek hozzá az emberek. Haragjában olyan kövér lett a folyó, hogy enyhe ködben már nem lehetett átlátni egyik partjáról a másikra. Nagy kövek olvadtak ki a leomlott hegyből, elterültek a széles mederben, a háborgó víz tajtékzott körülöttük.

A kék arcú király időközben meghalt, nagy városokat, köves utakat, kecses vízvezetékeket és égbetörő templomokat hagyott maga után és az emberek, akiknek már mind kerítés feszült a homlokán, jó szívvel emlékeztek róla. Helyére másik király ült, akinek a hatalomtól ugyanúgy elkékült az arca, mint egykor az első királyé. Az Otava minderről mit sem tudott, és csak tovább gyűlölködött és utálkozott, elárasztotta a partján zöldellő mezőket, bekebelezte a gyenge erdőket, lerombolta a part menti házakat. Nem vette észre, de haragjában egészen olyan lett, akár a kék arcú király.

Történt egyszer, hogy két olyan ember egymásra talált, akiknek ebben a különös, kerítésekkel felosztott világban tiszta és fényes maradt a homloka. Nagyon szerencsésnek érezték magukat, amiért felfedezték egymást a tolongó emberek közt. Együtt elég erősnek érezték magukat, hogy elhagyják a kék arcú királyok birodalmát. Heteken át vándoroltak, mire találtak egy érintetlen erdőt, ott egy zöld tisztást. Megfogták egymás kezét, letelepedtek és megkérték a fákban lakókat, adjanak nekik magukból, hadd építsenek házat, és cserébe ők és eljövendő gyermekeik gondozni és segíteni fogják az egész erdőt, amennyire erejükből telik. Másnapra kidőlt három magas fenyő és a pár házat épített magának. Vidáman éltek a fenyőházban és megtartották ígéretüket.

A fényes homlokú férfi, akár egy jó apa, sokat járta az erdőt, beszélgetett a fákkal és megtanulta a madarak nyelvét. Egyszer távoli zúgásra lett figyelmes. Egy napon és egy éjszakán át követte a hangot, amikor szembetalálkozott az Otavával.

Ameddig csak a férfi tekintete elért, mindent beborított a vörös tajték. Akkora volt a harag, hogy még az eget is eltakarta és megmérgesítette a parton álló fenyők törzsét. Erősen fájt a fényes homlokú ember szíve, leborult a folyó partján, némán kuporgott ott három egész napig. Az Otava tépte, vágta, hatalmas kövein csattogtatta tajtéknyelvét, kék arcú ember, én vagyok a halálod, dörögte, de a férfi csak nem mozdult. Úgy bánt el a haragos vízzel, ahogy a félelembe menekülő állatokkal, hagyta, hadd mossa át őt is a hatalmas fájdalom. A vállát megégette a nap, a lábát ráncosra marta a víz, fázott és égett egyszerre, mardosta az éhség, és akkor, a negyedik nap hajnalán az Otava megállt.

Mozdulatlan vize tükörként terült szét, és lassan leülepedett a régóta forrongó iszap. Egymásra nézett akkor az ember és a folyó, és a férfi felajánlotta a víznek saját futásának ívét, ha maga mellé engedi. Az Otava elfogadta az ajándékot és elnyelte az ember három-három lábujját.

Sok idő telt el eddigre, a fényes homlokú asszony megijedt, hol járhat a kedvese. Kikutatta nyomait az erdőn át és rátalált a folyó mellett kuporgó férfire. Körülötte némán terült el az állóvíz. De az idegen jelenlétére a folyónak eszébe ötlött a robaj és a vörös sötétség, összeráncolta nagy testét, és újra megindult. Vitte magával a fényes homlokú férfi futásának ívét. Nagy vörösség öntötte el a partot, mire a fényes homlokú asszony sírva könyörgött a férjének, jöjjön haza, legyenek újra egymáséi, nem moshatja ki a folyóból a haragot. A férfi komoran fürkészte a habokat és így szólt:

– Azt ígértem, vigyázni fogom az erdőt, amennyire erőmből telik. Vigyáznom kell ezt a szomorú folyót is.

Az asszony nem tehetett mást, széket készített, később egy otthont is, nem messze a folyóparttól, ahová csak néha engedte ki a gyerekeket. Sokszor órákig ott állt a fényes homlokú férfi mellett, aki egyre csak nézte a vizet, akár egy nagyon régi isten, aki a gondolatok fényével akarja lemosni a hatalom nyomait az ember kezéről. Azóta is ott ül. Így szól a mese a kék arcú királyról, az Otava haragjáról és a férfiről, aki megállította a futó vizet.

Fotó: Pintér Kitti

Veréb Árnika (1995, Veresegyház) az ELTE BTK doktorandusza és a SZIFONline szerkesztője, első kötete régiek címmel 2020-ban jelent meg. Esztergomban él.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s