Feketemosó: De meghalni is csak az fog, aki nem hisz már semmiben

Óriási volt, Éliás tudta, hogy a medvék nagyok, de egészen biztos volt benne, hogy nem ennyire. A teste körül mintha fénylett volna a levegő. Felemelte lomha fejét a nyomról, és belenézett Éliás szemébe. A fiú nagyot lélegzett, elnyitotta a száját, a levegő fehér bodrokban gomolygott az arca körül. És állta a medve tekintetét. – Veréb Árnika írja a Feketemosót.

(részlet a Holdvándor című készülő regényből)

Éliás hiába járta végig a sziget északi részét, nem találta a Hold felé vezető utat. Utolsó esélyként a Longyearbyentől délre húzódó elhagyatott, széles sáv maradt, tele nyúlánk, csúcsos hegyekkel, melyek mögött ott lapult a sziget déli vége és a Norvég-tenger. Légvonalban közelebb volt a déli part, mint az északi, de a hegyek és a lakhatás hiánya elképzelhetetlenül veszélyessé tették.

Sokáig halogatta az indulást, nem vette rá a lelke. A csalódás, amit északon tapasztalt, kiölte belőle a könnyű reményt. De a Svalbardon, ha valakit megérintett a legenda ujja, többé nem engedte el. És Éliás anélkül, hogy igazán észrevette volna, felkészült az utazásra.

Már május vége felé járt az idő, amikor egy éjjel az utolsó ételzacskót is bepakolta a hátizsákjába, kötelet, jégcsákányt, hálózsákot és egyéb hosszú túrára való felszereléseket kötözött a szánjára. Azért csinálta éjszaka, hogy elrejtse magát a vizsla tekintetek elől, hiszen a holmik alapján a vak is láthatta, hogy butaságra készül. Az útvonalat menedékháztól menedékházig tervezte meg, melyek magányosak, hidegek és koszosak, de a hat kutyával hamar belihegik és legalább védve lesznek, amíg pihennek. Legalábbis ebben reménykedett.

Hajnalban bekötötte a kutyákat. Elöl Trym és Freja, majd Magnus és Alva, végül Odin és Lyn. A kennelekben maradt huskyk elégedetlen visításba fogtak, amiért láthatóan itthon maradnak. Éliás szinte megdermedt a rémülettől, hogy a hangra megébred valaki a házakban. Attól tartott, hogyha felfedezik, nem engedik útnak indulni. Akselnek és Ingeborgnak mind fizikai, mind törvényi ereje volt arra, hogy elvegyék tőle a szánt és a kutyákat. Ha akarnák, a polgármesterre való hatékony beszéddel, melyben az önveszélyeztetés szó is elhangzana, könnyedén kitoloncolhatnák a szigetről. Longyearbyenben nem maradhatott olyan, aki nem tudta magát fenntartani, hiszen az utcán akárki órákon belül halálra fagyna. Lakhatás híján a város vett a nincstelennek egy repülőjegyet és elrepítette Tromsóba. Később egy udvarias hangvételű levél kíséretében, miszerint máskor se látják szívesen, utána küldték a számlát. De a kutyák zaklatott visítása ellenére se nyílt ki egyetlen faház ajtaja sem.

Éliás fülében dobolt a vér, ahogy halk füttyentéssel elindította a kutyákat. A szán csendesen siklott a vékony havon, már nem sokáig lehetett sítalpakon közlekedni a szigeten. Ez az utolsó lehetősége. Ha eltűnik négy napra vagy akár egy hétre, majd, ha elgyötörten, pár kutya nélkül visszatér, Ingeborg azonnal elbocsátja, esetleg még be is perli. A Holdnak ott kell lennie, gondolta, és nem akart belegondolni, mennyire ostobán hangzik is ez.

*

Két órája lehettek úton, amikor áthaladt az utolsó ponton, ahol valaha járt. A hegyek ívelt füzérben kapcsolódtak egymáshoz, hatalmas testük, akár az összebújó vadmacskák, csipkés fülük éberen vizslatta a tájat.

Éliás nem vette észre azonnal a változást, lassan kerítette hatalmába az érzés, hogy valami megváltozott. Mintha újra keveredtek volna a színek. Ahogy a szán besiklott a hegyek közé, megnőtt a hó. Mintha ide nem ért volna el a nyár szagos ujja. Ahogy haladtak előre, Éliás úgy érezte, valami történt a szemével. Újra meg újra odakapott, hogy kipiszkálja belőle azt, ami beleragadt, de hiába, nem volt ott semmi. Egyszerűen csak másképp látott. A hó nehéznek tűnt, akár a kő, és kékebbnek, mint valaha. A sárga fény lefoszlott a világról, és szürkévé vadult az ég. Svalbardra leereszkedett a sötétség, holott ez még hónapokig nem történhetett volna meg. De nem volt teljes. Valamiféle delejes kék lepel zuhant a tájra, amiben minden lilának és vad jégkéknek tűnt. Az idő rosszabbra fordult, fagyosra, és Éliás úgy érezte, a csontjaiban zúg a jeges szél.

Arra a pontra igyekezett, ahol a térkép szerint az egyik menedékház állt. De amikor a hosszú, csendben és fagyban töltött órák után odaért, nem talált semmit. Megállította a szánt. Tudta, hogy itt kellene lennie, annyit jöttek és éppen arra, amerre kell, ezt nem ronthatta el. Magasra tartva a térképet körbenézett. Semmi sem stimmelt. A hegyek nem ott voltak és nem akkorák voltak, amilyennek lenniük kellett volna. Zavarodottan előhúzta belső zsebéből az iránytűt és a GPS koordinátort. De hiába nyomogatta a gombokat, vette ki az aksit és tette be újra, a készüléket nem lehetett életre hívni. Az iránytű sebesen forgott körbe-körbe, mintha elveszítette volna északot. Éliás döbbenten meredt a tenyerébe. Az egy dolog, hogy a GPS tönkrement, előfordul, de egy iránytű nem tud elromlani.

Úgy érezte, rá fognak zúdulni a hegyek. Kétségbeesetten rázta és csapkodta az iránytűt, hátha rendbejön, de a nyíl vakon forgott, mint egy eszét vesztett nyúl. A kutyák az Éliás testéből áradó pániktól nyüszítve behúzták a farkukat.

– Megöltem magam. Megöltelek titeket – suttogta a fiú. Elővette a telefonját, de úgyis tudta, mit fog látni. A képernyő sötét volt, akár a kútmély, és nem lehetett bekapcsolni. Ahogy Éliás hátranézett, oda, ahonnan érkeztek, látta, hogy a nyomaik mind elfogytak a hóban és gyöngyös tetejű hegyláncok emelkednek mögöttük. Olyan hegyek, amelyeken nem jöttek át.

A kutyák körbe fogták a térdre ereszkedő Éliást, nyalogatták az arcát, kesztyűbe bújtatott kezét, meleg, fáradt testükkel nekidőltek. A fiú zavartan kuporgott köztük egy darabig. Valamiféle zúgást hallott a fülében, a kétségbeesés egyre jobban nyomta össze az arcát, mintha két óriás tenyér közé került volna. Vicsorogva próbálta kiűzni a fejéből a zúgást. Belekapaszkodott a kutyákba, erősen megszorította őket, mire a nyafogós Alva felvinnyogott. A hang észhez térítette. Ha itt szerencsétlenkedik a hóban, valóban meg fognak halni.

– Továbbmegyünk – mondta. Az egyik táskából főtt tojást vett elő és szétosztotta a kutyák között. Trym és Freja kettőt kaptak, vezető pozíciójuk miatt mindig járt nekik némi jutalom. A huskyk mohón faltak, a héj hangosan ropogott a foguk alatt. Éliás maga is evett egy kis szárított húst. A Svalbardon tilos a szabadban főzni, odacsalogatja a jegesmedvéket.

Elindultak. Éliásnak elképzelése sem volt, merre menjenek, de a zsigereiben érezte, hogy innen visszafordulni már nem lehet. Véletlenül áttörtek valamilyen falat és akár akarja akár nem, visszafelé már nem tud átmenni rajta.

A kék világban egy lélek se mozdult rajtuk kívül. A hegyek élesen elütöttek a sápadt égtől, ormótlan testük a csendben még veszélyesebbnek tűnt. Csak a kutyalábak dobolása a havon, a szán súrlódása és Éliás lélegzetének hangja hallatszott. A szikrázó hó olyannak tűnt, mintha egy filmkészítő túlhúzta volna rajta a fényt. A fiú mindent sokkal élesebbnek és színesebbnek látott. Ha nem lett volna olyan nagyon megrémülve, talán észrevette volna a szépségét.

A huskyk sokáig bírják, de az ő erejük is véges. Éliás hiába érezte úgy, hősi erővel fog a világvégéig vágtatni, rá kellett döbbennie, a táj mit sem változott, semmi nem tűnt fel a horizonton, a kutyái pedig szédült fáradtsággal botorkálnak előre.

– Állj – kiáltotta és leszállt a szánról. Kikötötte a kutyákat, akik hálásan feküdtek el a hóban. Hozott magával egy kisebb ásót, azzal egy egészen szűk, de mély, téglalap alakú lyukat vájt a hóba. Minden táskát leszerelt a szánról és beborogatta a lyukba padló gyanánt. Egyesével behívta a kutyákat, végül ő maga is bebújt. Magával húzta a szánt, és maguk fölé borította. Tudta, hogy ez nem fogja megvédeni őket a jegesmedvétől vagy a vihartól, de a gyilkos fagytól talán igen. Kiporciózott némi szárított húst és szigorú rendben kiosztotta. Evés után a kutyák elégedetten összegömbölyödtek és akár egy lánc szemei, egymáshoz bújtak. Éliás kicsiny gombóccá húzta magát közöttük. Lyn feküdt hozzá a legközelebb. Felemás szemeit a fiúra emelte. Volt valami erősen nyugtalanító a kutyában. Végül Lyn közel hajolt, homlokát nekinyomta Éliás mellkasának és sokáig úgy maradt. Fölöttük vészjóslón honolt a csend.

*

Pár óra felületes alvás után Éliás leborította magukról a szánt, kiparancsolta a kutyákat, visszakötötte őket, mindent felpakolt és elindult. Ahogy haladtak előre egyre szűkült a völgy, az út nehezebbé vált, itt-ott emelkedett és süllyedt a szint. A felfelé vezető részeken Éliás leugrott a szánról, nekifeszült, és maga is tolta. A narancssárga síkabát alatt forró volt a bőre az izzadtságtól. Az egyik alkalommal jegesmedvenyomokat talált. Mint régen Aksel, ő is letérdelt a nyom mellé és beletette a kezét. A láb számottevően nagyobb volt a tenyerénél. A fiú lekanyarította válláról a puskát, ellenőrizte, hogy működik-e. Közben halványan remegett a keze.

De sokáig nem láttak medvét. Csak pár rénszarvast, melyeknek szőre a kék legkülönbözőbb színeiben ragyogott. Zegzugos orrukkal kotorták a havat, hátha találnak valami ehetőt alatta. Ahogy az egyikük felnézett, Éliás egy öregember arcát látta a szőr alatt. Kiáltott a kutyáknak, mire prüszkölve kifújták tüdejükből az állatok szagát és továbbmentek. A rénszarvasok nem rémültek meg Éliástól, egyesével felemelték fejüket és akár egy kórus, mereven figyelték a távolodó szánt.

Csak mentek a kacskaringós, dimbes-dombos szurdokban, a guggoló hegyek árnyékában, amíg Éliás azt nem látta a kutyákon, hogy elfáradtak. Önmagára nem figyelt, ha engedte volna, hogy eljusson hozzá fizikai és lelki állapota, valószínűleg arccal borult volna a hóba. Ezért a kutyákra figyelt, akik – legalábbis Éliás azt hitte – nem tudták, hogy céltalan vándorolnak, egyre fogyó élelmiszerkészlettel. A fiú egyáltalán nem tudta megtippelni, mennyi idő telhetett el, a mozdulatlan, fényes égen nem látszódtak csillagok, a digitális karórája, amit éppen azért vett, hogy a sötétségben is világítva mutassa az időt, a telefonhoz és a GPS-hez hasonlóan tönkrement.

A furcsa csend egészen eldugaszolta a fülét. A kékség rávetült a kutyákra, Lyn olyan színűnek tűnt, mint a hegyek. Éliás bizonyos időközönként pihenőt rendelt el, három kisebb szünet után pedig úgy döntött, aludni fognak. Így telt a különös, nyúlánk idő a csendbe dermedt vidéken. Éliás a lyuk mélyén, a szuszogó kutyák közt úgy érezte, a saját sírjában fekszik. A szán rácsain át nézte a sima oldalú hegyeket és azon gondolkodott, hogy nem is feltétlenül az élelem hiánya fog végezni velük, hanem egy csendesen hömpölygő lavina. Az elől nincs menekvés. Egészen ki fog fehéredni a világ, őket agyonnyomja a hó, és hiába is próbálják kivakarni magukat, a lavina olyan az alászorulónak, akár a beton.

Egy darabig megpróbálta számontartani, hány lyukat ásott, hány önkényesen kijelölt éjszakát töltöttek el a hó mélyén. De szép lassan elszivárgott belőle az élni akarás, résnyire nyitott szemmel, kábulatban bámulta a körötte futó, változatlan tájat és úgy érezte, akárhányszor hátranéz, a gyöngyös tetejű hegyek, melyeken soha nem jöttek át, inkább közelebb vannak, mintsem távolabb.

Aztán meglátták a medvét. Mögöttük járt, orrát éppen odanyomta, ahol a szánjuk pár perce járt. Óriási volt, Éliás tudta, hogy a medvék nagyok, de egészen biztos volt benne, hogy nem ennyire. A teste körül mintha fénylett volna a levegő. Felemelte lomha fejét a nyomról, és belenézett Éliás szemébe. A fiú nagyot lélegzett, elnyitotta a száját, a levegő fehér bodrokban gomolygott az arca körül. És állta a medve tekintetét. Az állat végül elfordította a fejét, majd komótosan megfordult. Ahogy ügetésbe váltott, fényes alakját elnyelte a táj.

Éliás néhány szívdobbanásig még bámulta a helyet, ahol az előbb az állat állt, majd halk füttyentéssel elindította a szánt. A kutyákra valamiféle bűbáj ülhetett, szédelegve, figyelmetlenül indultak el, széthúzták a hámokat és folyton hátrafelé tekingettek. Még Magnus, a medveölő szemére is kékes delej ült. Éliás leugrott a szánról és teljes erejéből tolni kezdte.

– Trym, menj, Freja, hajrá! Menj, menj! – kiáltozta – Magnus, menj, menj, Alva, gyerünk, Odin, menj, hajrá Lyn! – Nem is parancs volt már ez, inkább könyörgés, gyertek vissza, kérlek, gyertek vissza hozzám, mire lassan kitisztult a kutyák tekintete. Éliás hamarosan visszaugrott a szánra és maguk mögött hagyták a medve árnyát. De a fiút nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy követi őket, borzasztó gyorsan tud futni és akár napokig üldözi a zsákmányt, hogy a vacka közelében vadászhassa le. Éliás újra meg újra megrázta magát, megpróbált a Holdra gondolni és arra, hogy meg kell találnia. Hogy az élete árán is meg kell találnia.

De a kutyák megérezték a felszín alatti rémületet. Kiszimatolták Éliás lelkét a bőre alól. Ennek ellenére sokáig vele tartottak még, de egy reggel Alva nem mászott elő a lyukból. Éliás hiába rángatta, ennél csökönyösebb kutyát nem látott még a világ. Freja bemászott a lyukba és az orrával megpróbálta kipöckölni, de Alva keményen odaszorította magát a kifeküdt talajhoz.

Éliás tanácstalanul állt a kutya mellett. Ha megpróbálta felemelni, Alva rámorgott, megvillantotta fényes fogait és Éliás tudta, nem üres a fenyegetés. Egy idő után Lyn is visszamászott Alva mellé és szorosan hozzábújt. Éliás többé őt sem tudta kirángatni a lyukból.

– Nem megyek nélkületek, nem megyek – siránkozta a fiú. – Ne hagyjatok el, kérlek, ne! – és lefeküdt melléjük az üreg aljára. Magnus és Trym követte, csak Freja maradt odakint és döbbenten bámulta a lyuk alján didergő csapatot. Beugrott Éliás mellé, csipkedte a fülét, harapdálta a kabátját, nyüszögött és az orrát a teste alá nyomta, hátha fel tudja állítani. De Éliás nem kelt fel és Freja végül feladta.

*

Félholtan kuporogtak a gödör mélyén, ki tudja meddig. Odafent nem változott semmi, a vadkék tájon fölényes vigyorral feküdt a csend. Éliás néha felszenderült az évezredes álomból, majd visszasüppedt, a gyerekkorát látta, az anyját, akivel olyan rosszul viselkedett és akit mégis annyira szeretett, akinek most a hangját akarta mindenáron, a szidást, hogy hogy lehetett ennyire hülye, akarta, hogy mentse meg, hogy itt legyen és ölben vigye egészen hazáig. De nem segíthetett rajta senki.

Amikor már annyira szorította a szükség, hogy félt, idebent fogja elvégezni, előmászott a lyukból. Ahogy kilépett, észrevette, hogy menedékük körül széles, recés vonalban kör fut. Egy kitaposott kör. A láb, mely kivájta bizonyosan nem állaté volt, mivel nagy, csizmaszerű lenyomatot hagyott maga után, egyszer befelé a körbe és egyszer kifelé. Éliás döbbenten meredt a nyomokra. Nem kétséges, ember hagyta ott.

A nyomok jó darabig egyenesen vezettek a szűk völgyben. A szán előtt újult erővel futott mind a hat kutya. Ugyanúgy, ahogy korábban a bánatot, most a reményt is kiszagolták Éliás bőre alól. A fiúnak elképzelése se volt arról, hogy tudott egy ember hat husky mellett csendesen elosonni, miközben vagy tízszer körbejárta a búvóhelyüket. És azt sem tudta elgondolni, hogyan tett meg ekkora utat ilyen rövid idő alatt. Abban reménykedett, hogy előbb vagy utóbb utol fogják érni, de hiába vágtattak előre, a völgyben csak nyomokat találtak, embert nem. Ahogy nézte maguk előtt az utat, Éliás a szeme sarkából észrevett valamit, amit nagyon nem szeretett volna látni.

– Ááállj! Marad – mondta, mire a huskyk morcosan oldalra sunyítottak, de nem követték a fiút.

A völgy szélén, kissé távolabb az emberi nyomoktól hatalmas lyukak voltak. Mintha oszlopokat nyomtak volna a hóba.

– A jegesmedve – suttogta Éliás. Nem tudta, hogy ez ugyanaz a medve-e, vagy egy másik, mindenesetre az biztos, hogy elhaladt mellettük és most az ismeretlen ember nyomában jár.

– Lehet, hogy megint találkozunk vele – mondta a kutyáknak Éliás és visszaszállt a szánra. A szívét jeges marokra fogta a félelem. Azt a medvét nem tudja kilőni. Túl nagy, és ahogy a fiú visszaemlékezett a tekintetére, okos is. Nem fog csak úgy rájuk rontani, ha le akarja vadászni őket, úgy fogja tenni, hogy a lehető legkevesebb esélyük legyen a menekülésre. De nagyon remélte, hogy nem fogja. Már megtehette volna korábban is, leginkább akkor, amikor a hó alján kucorogtak. De, ha véletlenül megzavarják, meg fogja őket támadni. Kényszeredetten újra ellenőrizte a puskát. A fejében a jegesmedve tekintete járt.

A kutyák pontosan tudták, hogy a csizma lenyomatát kell követniük. Így amikor a nyomok lefordultak a völgyről, Trym szép ívben elfordította a szánt a hegy felé. Éliás a váratlan iránytól majdnem lezuhant, de idejében sikerült megállítania őket. Ismét rájuk parancsolt, hogy ne kövessék, majd megvizsgálta a nyomokat. Ugyanaz a csizmás lenyomat volt, de ahogy a kutyák is, a nyom is lefordult a völgyből és elindult fel a hegynek.

– Felmegyünk.

A túrahátizsákba pakolta a maradék élelmiszert (ha ügyesek, három napra elegendő) és néhány olyan tárgyat, melyektől segítséget várt. Kötelet, hójáró talpakat, az ásót, jégcsákányt, hálózsákot, ilyesmit. Éliás úgy vélte, a hátizsák nehezebb lehet, mint ő maga.

A kutyákról mindent leszerelt, még a nyakörvet is. Ha útközben valamelyikük helyette a vadont választja, tegye szabadon.

– Három napunk van, hogy találjunk valamit – mondta Éliás –, utána vagy éhen halunk, vagy megtanulunk rénszarvason élni.

Ahogy kimondta, eszébe jutottak a szikrázó, kék állatok, akiket a völgyben láttak. Az öregember tekintetek, melyek olyan sokáig követték alakjukat. Ezek nem olyanok voltak, mint amilyenek Longyearbyen közelében laknak. Éliásnak vakaróznia kellett a gondolatra, de újra meg újra beléhasított, hogy már nem azon a Svalbardon jár, ahol eddig. Hogy talán, ha valaki utána jönne ugyanazon az úton, amin elindult, Aksel vagy esetleg Ingeborg, nem jutna el ide. Hogy az a fal, amit átléptek, valójában kapu és nem mindenkinek nyílik ki.

Majd elindultak a hegyre.

*

Éliás ment középen, előtte Trym és Freja, mellette Lyn, mögötte Alva, Magnus és Odin, a gyáva. A nyomok nem egyenesen vezettek fölfelé, talán nem is lehetett volna úgy menni, hanem oldalt a sziklák között. A hó rémületesen mély volt, szinte gázoltak benne, a kutyák szügyig merültek. Ahogy haladtak fölfelé, egyszer csak megtört a csend és felzúdult a szél. Eddig is itt volt végig, csak meghúzódott a némaság alatt. Körberobogta őket, megmozgatta a havat és másként ugyan, de megint eldugaszolta a fülüket. Éliás úgy érezte, a szél bebúj a fejébe és belülről zárja el őt a világtól. A kutyák leszegett fejjel, lassan haladtak a fehérré vadult világban. Hirtelen barátságosnak tűnt a maguk mögött hagyott kék völgy.

A nyomokat látni már nem lehetett, de Trym magabiztosan haladt előre, néha megállt, Frejára nézett és mintha tanácskoznának, eldöntötték, merre kell tovább menni.

És mentek.

Olyan nagy volt a fehérség, hogy csak az orrukig láttak, nem tovább, így, ha szikla került eléjük, az utolsó pillanatban tudták kikerülni. De a sziklák egyben oltalmazók is, néhánynak sötét rés világlott az oldalán, rejtekhely a vihar elől. De még nem állhattak meg, a nyomok minden pillanatban halványultak, félő, hogyha lelépnek róla, nem találják többé.

Éliás sose gondolta korábban, hogy egyszer ilyen sokat fog az anyján gondolkodni. Ahogy gázolt a hóban leszegett fejjel, arcát karmolta a kegyetlen, északi szél, a sapka alól kilógó haja hegyesre fagyott a hidegtől, a teste pedig olyan keménynek és súlyosnak tűnt, akár a beton, az anyját látta maga előtt. Ahogy gyerekkorukban sárpalotát építettek az udvaron, ahogy mindennap azt kérdezte, milyen volt az iskola. Magát látta, ahogy bebújik mellé az ágyba, amikor fél. És most nagyon félt. Mindennél jobban vágyott az érintésére, hiába nőtt fel, hiába nincs itt, nem lehet itt az anyja, nagyon akarta, hogy megérintse, hogy segítse. Már tudta, hogy nincs hold, a legenda hazugság, egy vak álom miatt áldozza fel magát és a kutyákat. Legszívesebben összekucorodva engedte volna, hogy a feltörő sírás kirázza belőle az életet. A lábai egyre lassabban emelkedtek és léptek előre, majd emelkedtek újra. És akkor megérezte Lynt kesztyűs keze alatt. A kutya szorosan mellé szegődött, felkínálta a hátát, kapaszkodjon belé, és hirtelen sokkal nagyobbnak tűnt, mint egy kutya, Éliás ujjai nem is a hátát markolták, hanem az oldalát, Lyn a válláig ért, akár egy kisebb ló. Éliás zavarodottan nézett körbe. A huskyk mind megnőttek, óriássá váltak, Éliás tipegő gyermeknek tűnt mellettük. A hó már nem a szügyükig ért, csak a csánkjuk tűnt el benne. Lyn várakozón fordult hátra és lehasalt a hóba. Sárga és jégkék szeme tűzként lobogott a fehér pokolban. Éliás bizonytalanul átvetette lábát a kutya hátán. Egész biztos volt benne, hogy nem bírja el, csak a feje játszik vele, megbolondult a vihartól, de Lyn felemelkedett, és Éliás lábai a levegőben lógtak. Ráhasalt a kutya hátára, arcát a fehér szőrbe temette és érezte, ahogy a hatalmas test megindul.

Szédült álomban töltötte Lyn hátán az utat, a kutya lassú mozgása ritmust adott a lélegzésének. Összeszorította a szemét, hogy minél kevésbé verje a vihar és arra gondolt, hogy már bizonyosan meghalt, azért képzeli a kutyáit lovaknak. De Éliás, mi mind tudjuk, nem halt meg, csak kikerült a világ peremére, valahová, ahol már nem azok a törvények uralkodnak, melyeket gyermekkorunkban olyan kiábrándultan tanultunk meg. Az elszánt kutyák kitartón haladtak előre a hóban, csak szemeik világítottak a fehér tengerben, tudták, hogy céljuk van, hogy jutnak valahová. Ők tudták, hogy kikerültek a peremvidékre és hogy ott nem könnyű életben maradni, de meghalni is csak az fog, aki nem hisz már semmiben.