Azért emelkedünk fel, hogy jól lássunk, / mindig a magasból, a szem az idegen mozgást keresi, / a saját keringéstől eltérő rezzenést, / más állatok figyelemtől és megfontolástól szaggatott csapásait. – Veréb Árnika írja a Feketmosót.
Jól és sokat gyakorolt karcsapásokkal úszom a mező halmai közt.
Tekintetem lustán kering az ismerős formákon,
a fodrozódó csendben hangtalan loccsanás,
ahogy váltott kezeim visszahúzom a törzs mentén.
Ék alakú vágat vagyok, a közeg hiátusa a test teljessége.
Azért emelkedünk fel, hogy jól lássunk,
mindig a magasból, a szem az idegen mozgást keresi,
a saját keringéstől eltérő rezzenést,
más állatok figyelemtől és megfontolástól szaggatott csapásait.
Nem vadászom, csak nem vagyok otthon.
A hatalmas állat a síkból ölt formát,
keskeny fekete vonal, amely testté szervezi önmagát,
majd lép egy óriásit – a karcsapásom íve megreped,
az ék alakú vágat felbomlik és a rémület rajzává görbül,
átrendeződik a mező előre elgondolt tere,
ki kapta ajándékul a zöld füveket?
És a hatalmas állat, mint az asztalra visszaheverő tenyér,
madarak százaivá különül és a síkba fekszik megint.
Veréb Árnika (1995, Veresegyház) az ELTE BTK doktorandusza és a SZIFONline szerkesztője, első kötete régiek címmel 2020-ban jelent meg. Esztergomban él.
Apokrif Online 