Feketemosó: Kék Hotel 5.

Feketemosó logó

És emberek. Emberek laknak bennük. Kék Hotel. Berohant a szobájába, magára zárta az ajtót kulccsal. Érezte, hogy teljesen indokolatlan és nem helyén való merevedése támad – Szalay Álmos írja a Feketemosót.

Az előző részek itt olvashatók: Kék Hotel, Kék Hotel 2., Kék Hotel 3. – Az utazók, Kék Hotel 4. – Szilánkok, vágóképek

Bejelentkezés a Kék Hotelbe I. – Szobaszervíz

Egy

Csak egy hülye youtube-csatornával kezdődött, legalábbis a túlélők így mesélték. Állítólag az egész nem volt több egy már nem létező csatornánál, aminek amúgy csak 29 ezer feliratkozója volt, szóval nem is annyira sok. A szám egyébként hétről hétre növekedett, és a klienseim mind ennek a csatornának voltak (egyre és egyre fanatikusabb) követői, aztán rajongói, végül függői. A tartalmat nagyon egyszerűnek mondták. Minden videó nyolc óra hosszúságú volt, és a világon semmi nem történt rajta. Csak egy állókép nagyon kevés animációval, a nyolc órában csak egy-egy darabka. Merthogy digitális rajzok voltak, el ne felejtsem mondani. A képek mind egy idillt mutattak be, ez is volt a csatorna neve: Idyll. Ezek általában szobák voltak, például egy elragadó téli kert vagy könyvtárszoba, amiben égett a tűz, kint esett az eső (szinte majd mindegyikben esett az eső, talán mert a készítők felmérést végeztek, és azt találták, hogy az eső álmosítja el leginkább az embert), esetleg vihar dúlt, recsegtek a fák ágai, az avaron lépkedtek az állatok, vagy éppen főtt valami a konyhában, szóval… idillek, hosszú fél napos idillek, amikben az emberek szívesen elmerültek volna – úgy gondolták –, egy életre. Mindenki megtalálta azt a kombinációt, ami közel állt a szívéhez. „Elragadó, békebeli kávézó lágy esővel, kint lovaskocsi halad el olykor”, vagy „Őszi fedett kert puha pamlaggal, gőzölgő teával, napsütés”, effélék. És mindig akadtak a más emberektől kórosan félők, meg depressziósok, vagy a rémült, félős szörnyetegek, akik legszívesebben… hát mit mondjak; bármit megadtak volna érte, hogy beköltözhessenek ezekbe a hülye videókba az idők végezetéig.

Kettő

Sokféle… ha jól emlékszem ötféleképpen lehetett bekerülni a Hotelbe. Az egyik az volt ez most furán fog hangzani szóval az egyik az volt ha feliratkoztál az Idyll-csatornára. Egy rendszer minden héten kiválasztott egy számot vagy nem tudom hogyan a lényeg hogy valami automatizmus történt és egyszerűen valaki belekerült a videóba. Vagyis nem a videóba mert az nyilván grafika volt hanem annak valódi verziójába és az basszus szörnyű volt rohadtul tapasztalatból mondom. Én például így kerültem be. Volt egy gyönyörű kis viktoriánus szoba meleg fénnyel meg távoli esővel. Ilyesmik. Egyszer csak reggel ott ébredtem fel. Tele volt mindennel, amit szeretek. Lemezjátszó igazi bakelit meg lemezek a világ legjobb de tényleg legjobb jazz lemezei meg kint az eső igen és még mézeskalácsillat is volt. Csak az ajtó zárva. Dörömböltem de semmi fülük botját se. A végén be akartam törni az ablakot de én nem tudom miből volt a kurva ablak azt hittem eltörtem a kezem.

Aztán be lehetett kerülni ha megkeresett az a fószer Mr. Stinglead. A pszichológuscsávó így került be meg Olive Danse is. Jó csaj. Ez az egyetlen jó abban hogy már nem vagyok bezárva a 1228-as idillszobába. Haver hogy ez a hely milyen szájbakúrt nagy… Istenem! Soha de semmikor nem láttál még csak megközelítőleg sem olyan nagy BÁRMIT mint a Kék Hotel. Soha. Aztán volt az a módszer amikor hogy is volt a Déli Pályaudvar. A fene érti miért pont onnan. Dodi Freyburg a jó példa. Aztán van egy csávó aki azt állítja hogy itt nem messze annak az amerikai nőnek a Patsynek a helyén ült és a hoteligazgató jött el érte. Ja igen volt aki hirdetés útján talált rá. A legritkább de ilyen is volt egyszerűen csak arra sétált értik csak úgy simán arra sétált és a normálisan teljesen láthatatlan Kék Hotel felfedte magát előtte főkapuja nyitva volt és ő bement. Így került be az orosz. Meg vannak olyanok többnyire rejtőzködők leginkább akiknek a sztorijából úgy tűnik mit van mit tenni meghaltak és itt kötöttek ki. Ez amúgy kisebb pánikvihart keltett a házban mikor rájöttünk. Mindenki beparázott hogy nyilván ő is halott. Pont Olive Danse mondta egy vacsoránál hogy amúgy meg nem mindegy? Én tehát a videós bekerülő voltam. Nekünk annyiban volt extra hogy a mi „kalandunk” így kábé egy szabadulószobával indult. De azért meg kell mondani az őszintét hogy szó se volt amúgy arról hogy bárki csak úgy lelépjen innen pedig az ajtók nyitva voltak a legtöbb esetben csakhogy minden a hotel körül minden… le se merem írni. Az utak visszakanyarodtak és folyton… rájöttél hogy igazából minden idebent zajlik a Hotelben hiába mész tőle a lehető legtávolabb mindig benne vagy.

Három

A Hotel neve nagy kezdőbetűvel kezdődött, és nagyobb volt, mint amit legmerészebb álmaiban álmodni merészelt. A folyosók az abszolút végtelenbe tartottak, és nem, nem tükör volt az ott a mélyén, hanem nagyon is valóságos folyosók szobákkal, amikből szemmel láthatóan ki- és bejártak emberek, és távoli (nagyon távoli) lépcsőkön igyekeztek le, és igyekeztek fel. Igen elegáns és bonyolult öltözékben vonuló emberek, egyszerű, dísztelen estélyikben, majd szabadidőruhában amott egy egész család. Állt, és nézte. Megfordult. Arra is. Végtelen sor. Mindkét irányban egy-egy világos zöld pont a messzeségben. Elindult a keleti szárnyon. Visszafordult a nyugati szárnyra: újabb és újabb ajtók nyílnak. És emberek. Emberek laknak bennük. Kék Hotel. Berohant a szobájába, magára zárta az ajtót kulccsal. Érezte, hogy teljesen indokolatlan és nem helyén való merevedése támad. Felkapta a telefont, hívta a portát:

– Haló.

Igyekezett, hogy nagyon keményen és fakón szóljon a hangja.

– Parancsoljon, Wheeler úr.

– Mi ez az egész? MI? – nem úgy tervezte, hogy kiabálni fog, de mégis, lám.

– Kedves uram?…

– MI A SZAR EZ AZ EGÉSZ?!

Alábbhagyott értelmetlen merevedése, és villámszerű szédülés tört rá. De csak egyetlen pillanatig tartott. A telefon ott volt a helyén. Megint. Ő pedig két lépéssel a telefonos nádszekrény előtt állt – meg se foghatta a készüléket. Rohadékok, gondolta, és a következő pillanatban szent meggyőződése lett, hogy „valamit beleraktak az italába”. Odalépett, szándéka szerint, és feltéve, ha létezik ilyesmi, könyörtelen léptekkel, és újra tárcsázott.

– Haló.

– Parancsoljon, Wheeler úr!

De most nem hagyta magát. Most muszáj keményebbnek lennie, hogy végre megértsék, mit akar. Hogy mit vett észre! Az Istenért…

– MI EZ A KIBASZOTT HELY! Azonnal kijelent…

De ezt már nem tudta végigmondani. A bezárt ajtaja alól kiszűrődő fény elsötétült, és valami… Ez szörnyen furán hangzik, de mégis… rátapadt az ajtóra. Zümmögő kaparászás a fán, apró pattanó hangok, amint a szálkák és szilánkok kipattannak addig homogén terükből az ajtó előtti padlóra. A telefon recsegni kezdett, aztán – mint a megnyúlt kazetta szalagján a hang, – úgy szólalt meg a kagylóban valami.

– Nem szeretjük az udvariatlan hangnemet.

A kaparászás felerősödött. Az a valami nyomta befelé az ajtót, a zsanérok felnyögtek a rájuk feszülő erő alatt. A telefon felvisított:

– NEM SZERETJÜK.

Egyetlen pillanat alatt lett vége mindennek.

A telefon a helyén, ő maga tisztes távolságban a telefontól.

Wheeler soha többé nem volt udvariatlan a személyzettel.

Négy – A hógömb

Dodi Freyburg szétcincált véres alakja bukkant fel a messzi hótakarta ködből. Dodi Freyburg? Wheeler nem akart hinni a szemének. Valami szedett-vedett, vékonyka, csuklyás esőkabát lógott rajta, és húzta maga után az egyik lábát. De a hangja meglepően élettel teli volt:

– Hé, Wheeler! – Dodi széttárta karját, mint valami hoppláhopp tévés műsorvezető. – A Himalája!

– Mit keresel itt, Freyburg? Takarodj vissza oda, ahonnan jöttél! A Hotelbe!

– A Hotelbe!! – Dodi Freyburg ördögi kacagásban tört ki. – Menjek vissza a Hotelbe! Az anyám úristenit!

– Hogy… élsz te egyáltalán?

– Há-há-há. Hogy élek… Hogy vagyok egyáltalán képes élni, nem igaz?

– Irány vissza a Hotelbe, Dodi! Semmi keresnivalód itt! Meg fogsz itt fagyni.

– Szegény Wheeler. Pedig te aztán… benned bízott az ember! Nagyon. Benned volt ugyebár minden reménységünk.

– Én kijutottam, szívem. Ti is bármikor eljöhettek onnan. Csak akarni kell. Az a kurva ajtó nyitva áll.

– Istenem… istenem, Wheeler! Hát te… tényleg hiszed?

– A legmélyebb hittel.

– Akkor a halál nem lehet olyan rossz, mint gondoltam.

Dodi közelebb lépett hozzá. Wheelert megcsapta a mosdatlanság és az elhanyagoltság szaga.

– Figyelj Wheeler. Nem mentél, nem mentél te sehova. – Azzal Dodi Freyburg az égbolt felé nézett, ami most olyan, de olyan különlegesen csillogott, mintha ezer meg ezer kis nap lett volna odafent. Wheeler először egy szemet vett észre.

– Freyburg, látod, hogy…

De Freyburg természetesen már nem volt ott. Nem hát. Wheeler felnézett a szemre. Akkor vette észre az orrot, és kisvártatva egy szájat is. Aztán egy másik arcot mellette. Hatalmas, iszonytatóan nagy arcok voltak. Az arcok hirtelen megfordultak. Hirtelen mindent elsöprő havazás vette kezdetét. Már nem kellett sok a csúcshoz, és félő volt, hogy a hóesés mindent tönkretesz, és lesöpri őt a világ tetejéről.

Szalay Álmos
Szalay Álmos

Szalay Álmos (1984, Dunaújváros) író, grafikus. Novellái, versei az Élet és Irodalom, a Népszava, az Apokrif, az Irodalmi Szemle, a FÉLonline és a Now Magazin hasábjain jelentek meg. 2017-ben Fák mindenütt címmel látott napvilágot első regénye. Második kötete, a Kék Hotel megjelenése jövőre várható a Noran Libro Kiadó gondozásában.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s