Feketemosó: Kék Hotel 4.

A sötét alakok csak bámulták szemek nélkül, és Freyburg bizonyos pillanatokban megesküdött volna, hogy átlátszók, mint egy sűrű füst. Ha beléjük nyúlna, puszta kezével elzavarhatná őket a vonatról, széteregetné, mint egy cigi füstjét – Szalay Álmos írja a Feketemosót.

Az előző részek itt olvashatók: Kék Hotel, Kék Hotel 2., Kék Hotel 3. – Az utazók

Szilánkok, vágóképek

Ebéd fényben

Pirított mandula illata. Ez volt a legelső érzéklet, ami elért hozzájuk. Az illat erősödött, és a sötétség, a teljes, makulátlan sötét halvány és leheletfinom rétegről rétegre felbomlott. A mandula és a felbomló feketeség mögött a nem zavaróan erős emberszag ért el hozzájuk, ebből már sejtették, hogy nincsenek egyedül. Majd jöttek a mozdulatok, apró kisülések, melyek éppen annyira mozdították meg a vázizomzatot, épp csak annyira, hogy hangja legyen. Így már nem csak sejtették, de tudták is: nincsenek egyedül. A szemek kinyitásáig még várni kellett, mert az étel szaga volt, ami elindította az ébredés sikerrel is kecsegtető folyamatát. Lábak hangja, kopogó, keménytalpú cipők hangja. Étel, leves, sültek, gőzölgő leves illata és puha hangjai. Az első szem kinyílt. Az elsőt mindig a második követi, s így tovább; ez tehát már nem méltó az elmesélésre.

Az élet közhelyekből áll. Ez a magasröptű sor kúszott a fejébe, még azelőtt, hogy ismét feleszmélt volna, tisztában lett volna azzal ismét, fiú-e vagy lány, hogy teste van, vagy csak valami képződmény-e; az élet közhelyekből állt. Még egy hosszú perc és a gőzölgő (talán) húsleves illata kellett hozzá, hogy visszacsavarja a fejét egy korábbi gondolatba: „mit keresek itt? mit keresünk mi itt?” Hát ez volt a közhely.

– A világűr – szólalt meg egy női hang. Fiatal női hang, nagyon fiatal, talán húsz éves. – Olvastam egy regényben valahol.

– Kér bele húst is? – kérdezte egy márványhang, kanalak csörgése, fém ütődik kerámiához.

– Igen, tehet bele – válaszolja egy idősebb férfi hangja.

Talán már mindenki kinyitotta a szemét, csak ő nem? Kinyitotta hát. Fehércsíkos lambériás pincérek járkálnak körbe. Világos, nagypolgári villa vasárnap tizenkettő órája. Klasszikus ebéd. Körbenézett. Egy nő még alszik. Egy különösen szép és békés arcú nő. Ül, szépen kihúzott háttal (ahogy valószínűleg ő maga is ült az imént, ki tudja, mióta már), szinte fegyelmezetten. Valaki megszólal mögötte, enyhe orosz kiejtéssel.

– Milyen világűrről hadovál?

– A világűr szaga. Az olyan. – Csend. – Ezt olvastam.

—

Freyburg egyes megállói

Az első megállóban sötét alakok szálltak fel, és Dodi Freyburg hiába nézett körül, már nem látta a sötét leples asszonyt, sem a sápadt házaspárt. A sötét alakok egy hátsó kupéban foglaltak helyet. Úgy döntött, ha törik, ha szakad, muszáj lesz megtudnia, mi történik körülötte, és végső soron hova is tart.

Az ő kupéja mellettiben sötétlettek a felszállt alakok, sem a nemüket, sem a korukat nem tudta megállapítani. A sötétség, mint egy negatívan világító aura, körbe sereglette alakjukat, és a kupéban még nagyobb feketeség lett, mióta bent ültek. Bár semmi sem látszott hajtalan fejükön, mégis szemmel láthatóan észrevették Freyburgot, mert fordítottak a fejükön, mikor elhúzta kupéjuk ajtaját. Szuszogást hallott, és átható égett szagot. A sötét alakok csak bámulták szemek nélkül, és Freyburg bizonyos pillanatokban megesküdött volna, hogy átlátszók, mint egy sűrű füst. Ha beléjük nyúlna, puszta kezével elzavarhatná őket a vonatról, széteregetné, mint egy cigi füstjét.

– Mi történik itt?

A sötét alakok nem válaszoltak. Dodi már majdnem felállt és otthagyta őket, mikor a hozzá közelebb eső rátette kezére sötét kezét. Dodi úgy érezte, mintha doktorhalak tapadtak volna bőrére, csiklandozva és izegve rajta.

—

(Kolcsakov elejti Freyburgot)

Kolcsakov Iván belépett a Kék Hotel főkapuján. A csontszakajtó hóvihar süvítve ömlött a hallba, s a förgeteg megpörgette a padló porcicáit. Iván, a rosztovi fodrász és vadász, tépetten, ázottan, kissé megfagyva, hosszú, sötét lebernyegében úgy állt ott, mint aki egyenesen a világ legvégéről tért vissza.

A Hotel maroknyi lakóközönsége görcsbe rándult gyomorral várta a híreket. Mi történt odakint Dodi Freyburggal? Megfagyott, meghalt, megették a farkasok az ordító hidegben, a hófehér hegyek tetején, hová elmenekült meggondolatlanul? Iván ölte meg? Darabokra szaggatom, ha utánam mer jönni! – ezt kiabálta Freyburg a hóviharban, mikor elrohant a Hotelből. A társaság csak dideregve bámulta az erkélyről, senki nem mert szólni egy szót sem. Dodi Freyburg megőrült, szemernyi kétség sem fért hozzá. Életében először igazán ölni támadt kedve, igazán megölné és feldarabolná Ivánt, ha erre bármi módja volna. Őt, aki sosem félt semmitől. Aki állítólag magával Andrij Romanovics Csikatilóval találkozott a rosztovi erdőben nyolcéves korában, s az ő karmai közül is kiverekedte magát, most rettegett.

– Nem megyek utána, felejtsétek el! – kiabálta magán kívül, amikor a didergő társaság bekopogott lakosztálya ajtaján.

– Hozd vissza, Iván! Ha meghal odakint, az átok…

– Leszarom az átkodat! Leszarom az egész hotelt! Lehet, hogy az egészből semmi sem igaz! Lehet, hogy nem rajta múlik ennek a rohadt hotelnek a sorsa! Lehet, hogy a ti életetek sem rajta múlik! Ő csak jött és ment, és semmi sem múlik rajta!

– Menj ki, és hozd vissza! Kérlek. Mind kérünk – mondta a hoteligazgató, és olyan picinek tűnt a többiek előtt állva, mint egy kerti törpe.

– Mese az egész! Mind halottak vagytok!

Mint ismeretes, Kolcsakov Iván hét perccel este hat óra előtt szedte a sátorfáját, magával vitte a fegyverét, két tőrt, egy szütyőt, benne két deci vodkával, és elindult a Kék Hotel univerzum nevesincs hegyei felé.

– Még haragszol rám? – kérdezte köszönésképpen Iván, mikor megpillantotta egy kiálló sziklaszirten Freyburgot.

– Amiért kidobtál egy repülőből, és utánam köptél? – Dodi Freyburg őszintén nevetett. – Fátylat rá.

Iván megkönnyebbült.

– Annyira félnek, hogy elmész örökre…

Dodi Freyburg bólintott a sziklameredélyen ülve, mikor Iván lekuporodva mellé átnyújtotta neki a kulacsot. Belekortyolt.

– Phí, apukám… ez igen.

– Rosztovi.

Dodi Freyburg felkacagott.

– Mi más lenne, mint rosztovi.

Iván végignézett az iszonytató mélységen, ami a lábuk előtt heverészett.

– Nem félsz, baba?

Dodi hosszan, némán ingatta a fejét.

– Ez az egész nem igaz. Az igazi világban nagyon félnék. A közelébe se mernék jönni egy ilyen sziklának. De tudom, hogy ez csak mese.

– Ha leesnél, meghalnál odaát.

– Na igen. Vagy felébrednék, nem igaz?

Ezek a hotelben mind félnek felébredni – gondolta Kolcsakov Iván, és ki is mondta hangosan:

– Ezek a hotelben mind félnek felébredni.

Sokáig ültek egyetlen szó nélkül a meredélyen, alattuk a kilométeres mélység és felhők, felettük a sötétedő kék égbolt.

– Visszajössz?

Dodi Freyburg felsóhajtott, fájdalmasan és nehezen.

– Találj ki nekik valami szépet. Vagy inkább kegyetlent. Hogy megöltél, miszlikbe aprítottál. Vagy mit bánom én. Találj ki valami hazugságot, rendben?

—

Dodi belép az ajtón

Dodi Freyburg átlépett az ajtón, egyenesen az eltűnt városba.

– Oda már nem mehet vissza, édesem. A várost ellepte a homok, volt kedvese valószínűleg már nem él, éppen úgy, mint a város többi lakója sem. Vagy a homokba fulladt bele, vagy elvitte magával a patkányfogó. Talán nem tudja? Eljött értük a patkányfogó, igen. Budapest nincs többé. Budapest sivatag lett.

Ms. Olive Danse döbbenten állt a szekrényajtó előtt, amiben nemrég eltűnt a legjobb barátnője. A szekrény hangja elnémult és többé nem is szólalt meg. De annak a bizonyos városnak a hangjai… a városi hangok odabentről nem egy sivatag hangjai voltak.

Aznap éjjel Ms. Danse is eltűnt, így a Kék Hotel lakóinak száma négyre zsugorodott.