Feketemosó: Kék Hotel 2.

Milyen technikával martak bele a kőbe, ami akarat nélkül befogadta magába ezt a házat? Hány ember élete árán? Ki akarta ezt ilyen nagyon? Biztos voltam benne, hogy a halál fontos szerepet játszik errefelé – Szalay Álmos írja a Feketemosót.

Már nem sütött a nap. Elvonult nyugat felé, de valami bordázott és rejtett zsalugáter mögül csíkokat lövött a partmenti tájra. Beköszöntött az aranyóra, ahogy a fotósok hívják, szorosan mögötte a bíboróra. Arany vagy bíbor, olyan mindegy: a péntek visszavonhatatlanul elindult a sötét éjszaka felé. Az öltönyös fickó, akiről később kiderült, hogy maga a Hotel igazgatója, úgy fogta a vállamat, mintha a vesztőhelyre vinne; már csaknem megérkeztünk a kék épület elé, mikor elragadott a klausztrofóbia szorosan tartó kezétől. Kirántottam magam alóla, és szembenéztem vele. Tudni akartam, miért van itt, és mi fog velem történni. Furcsa módon semmi meglepőt nem találtam abban, hogy bűnösnek találtattam, büntetést szabtak ki rám, és a büntetést végre is hajtják. Ahogy abban sem, hogy a valóság szétcincálódva hullott alám, és nem maradt más, csak a semmi közepén Patsy Konyhájának kerthelyisége, a közelgő vihartól felháborodott tenger távoli hullámai, és ez a fickó, aki vezet engem a helyre, ahonnan nem lesz kiút. Ezt mind tudtam akkor, de keretek és körvonalak nélkül. Már majdnem megérkeztünk a kék épület elé. Néztem őt, ő állta a tekintetem, és meg sem rezdült. Igazi alak vajon? Mi lesz velem? Ezt akartam kérdezni, de valami más jött ki a számon.

 – Errefelé lakik?

 – Mondjuk úgy, megfordulok erre.

De a valódi kérdés nem akaródzott kijönni.

Az épület, minek tagadjam, lenyűgözött. Hogy így belevájták ebbe a sziklába… Milyen technikával martak bele a kőbe, ami akarat nélkül befogadta magába ezt a házat? Hány ember élete árán? Ki akarta ezt ilyen nagyon? Biztos voltam benne, hogy a halál fontos szerepet játszik errefelé. Hiénák gyülekezeteként kerített be a szédülés. 

A szikla teteje a hotel fölé hajolt. A lehető legnagyobb körültekintéssel kellett robbantani vagy kőfejtő csákányokkal törni a sziklát, hogy senki ne halljon meg. Ajtót nem láttam. Az alsó szintből valami földszinti színpadféleség nőtt ki, látszólag azért, hogy kiülhessenek a lakók élvezni a naplementét vagy napfelkeltét, ízlés szerint, esetleg egy közepes tehetségű kamarazenekar szórakoztassa őket könnyed dallamokkal. A következő emeleten ablakok sorakoztak, s még Patsy konyhájából úgy tűnt, feltétlenül laknak benne, innen már úgy látszott, aligha. Negyven vagy ötven éve kihalt, elkopott szobákra villant a bíborrá fajuló arany fény. Felette ismét ablakok, s annak fölötte… tető. A szédülés kezdett maga alá temetni, meg kellett kapaszkodnom valamiben. Megint átszámoltam az emeleteket, és istenemre, most három jött ki. Ahogy még közelebb álltam… 

Négy. 

Lehetetlen. Távolabb álltam pár lépéssel: ismét két emeletet láttam. 

Nem bírtam tovább, le kellett ülnöm egy kiugró kőre. A fehér öltönyös fickó közelebb lépett, és rátette kezét a vállamra. Émelygés fogott el. Még mielőtt bármit is mondott volna, felpattantam, ismét farkasszemet néztem a házzal. Még mindig kétemeletes volt, még mindig! Jaj annak, aki elfelejti, hogy szédül: elzuhantam a partmenti homokon.

Aranyszínben fürdött fölöttem az öltönyös ember, s a part. Ennél már bizonyosan nem lehetett volna giccsesebb.

 – Kezdjen bele.

 – Menjünk vissza Patsyhez, kérem! – hallottam saját nyöszörgő hangomat. – Ma még meg sem vacsoráztam.

Újabb szédülés tört rám, de most erősebb, mint az előző roham volt. Ha nem kapaszkodom újdonsült kisbarátomba, szégyentelenül pofára esem. Ezúttal nem voltam benne biztos, hogy fel tudok majd állni arról a rohadt kőről. Amint meghallottam a „vacsora” szót, rájöttem, nem fél vagy egy óra telt el, mióta belépett a kerthelyiségbe, hanem egy egész nap. Hogy történhet ilyen? Ennyi idő? Ennyi idő elmúlt volna? És nem vettem volna észre? Az öreg megint kitalálta a gondolataimat.

 – Itt a Hotel körül megváltoznak a dolgok. Úgy általában minden dolog. Látja biztosan.

A fehér fickó, akinek még mindig nem tudtam a nevét, felhúzott és segített visszatámolyogni Patsyhez.

 – Meghívom vacsorára.

 – Nem vagyok éhes – mondtam, mikor beléptünk a kertbe.

Patsy szúrós szemmel nézett ránk az étterembe nyíló ajtónál állva:

 – Azt hittem, még képesek itt hagyni fizetés nélkül. Főleg magától nem vártam, Marcello.

Így tudtam meg, hogy barátomat Marcellónak hívják.

 – Megmutattam az úrnak a hotelt. Tudja, hogy van…

Patsy idegesen (vagy inkább mérgesen) ingatta fejét, és bement az étterembe, hogy kisvártatva étlapokkal térjen vissza. Marcello halat kért ciabattával meg valami szósszal, aminek nem értettem a nevét.

 – Mi lesz a vége Zoénak? Hogy menekül majd meg?

 – Honnan tud maga erről? Hallgatózott? Belenézett a…?

Épp csak elmúlt a második szédülési roham, máris rám tört a harmadik. A valószerűtlen események olyan súllyal passzíroztak a földhöz, hogy egy percig úgy tűnt, most már sosem szabadulok ebből az istentelen állapotból.

 – Jack Winston, add meg a választ. – Mosolygott rám. Vigyorgott. és cseppet sem jóindulattal.

 – Honnan ismer?!

 – Maga ide jött. Nem tudja senki, hogy kicsoda, és maga sem tudja, hol van pontosan, hogy mit keres itt. Ideális hely. De mire? Hogy írjon? Figyeltem magát. Nem írt egy sort sem. Rendjén van ez? Olyan, mintha egy homályos regény szereplője volna, aki nem tudja, honnan és miért jött, mi a célja? Pedig maga kellemes fickó. Noha kissé ideges. Mi lesz most magával?

 – Egy szavát sem értem. Itt vagyok, várom, hogy elmesélje a történetét.

 – Feltéve, ha ez az én történetem.

 – Talán megírom. Csak ezért hallgatom meg.

 – Feltéve, ha a történet nem írta már meg magát maga előtt.

 – Pusztán szakmai érdeklődés. Ezért vagyok még itt…

 – Nem. Nem ezért van még itt. Maga érzi, hogy nincs kiút innen. Ha elindulna az 52-es út irányába, ahonnan feltételezhetően jött, mehetne messze a part mentén, de nem találna várost, hotelt, a szobáját, ahová lepakolta a motyóját, ezek már rég nincsenek meg.

 – Rég nincsenek? Ezt hogy érti?

 – Ez most még sok lenne magának. De később mindent elmesélek, megígérem.

Vérmes riposztra készültem, mégis feladtam. Az elmúlt órában (ki tudja, hány órában) eltelt egy egész nap, és Marcello már mindent tudott rólam, legalábbis úgy festett. Pontosan emlékszem rá, mikor arra gondoltam éppen: Jack Winston, add meg a választ. Ő meg szó szerint tudta, mit mondtam magamban, és főleg magamnak. Torokszorító érzés volt.

 – Tudja „Jack”, ez itt most egy történet vége. Érti, ugye? Egy történet vége, ahol maga meg én itt ülünk Patsy Konyhájának kerthelyiségében, és beszélgetünk. Ez az utolsó jelenet. Maga persze nem tud semmit, de mégis önnek kell feltennie a csillagot a karácsonyfára. Érti, mire gondolok?

 – Természetesen nem értem, mire gondol. Sőt, azt hiszem, jobb lenne, ha befejeznénk ezt a beszélgetést.

Azzal felálltam, és elindultam a kerthelyiségből. Zaklatott voltam, rémült és immár megállás nélkül szédültem. Az asztalomra még tettem némi pénzt, aztán kiléptem a kapun.

 – Mégis hova megy? – Hangját furcsán közelről hallottam, pedig a kert távolabbi felében ült.

 – Természetesen vissza a szállásomra – vetettem oda a vállam fölött, hátra se nézve.

 – Ami fél óra sétára van innen, ha jól emlékszem a szavaira. Csakhogy az a szállás már nem létezik.

Idegességem dühbe kezdett átcsapni. Megálltam, megfordultam és fenyegetően közelebb léptem hozzá, persze minden erőszakos szándék nélkül. Csak azt akartam, hogy hagyjon végre békén.

 – Ezt a hülye játékot fejezzük be! Nyomatékosan kérem, hogy…

Patsy e pillanatban kilépett az étterem kertjébe, kihozta a halat Marcellónak, aki jól megnézte, utána felemelte rám tekintetét:

 – Igen, nyomatékosan kér, hogy?…

Mindent ő irányít, de legalábbis köze van ahhoz, hogy minden olyan bizonytalan. Igazi rémület ömlött végig rajtam, mikor megértettem: úgy változik körülöttem minden, ahogy ő akarja. Legalábbis akkor még így hittem.

 – Merre fog indulni, kedvesem? – kérdezte tőlem, szája sarkán húzódó gúnyos mosollyal.

 – Arra – mondtam, és elindultam kifelé.

Megtorpantam.

 – Na merre is indul? – kérdezte, és a gúny most már szerteszét terült az arcán.

Elindultam jobb kéz felé, a sziklahotel irányába, de se a szikla, se a hotel nem voltak már sehol. Mind-mind: sehol semmi. Sarkon fordultam.

 – Csak nem rossz irányba indult el?

Válaszra se méltattam. Már tíz méterre lehettem a kerttől, mikor elkerülhetetlen volt belátni, a szikla meg a ház itt sem volt. Talán a másik irány lesz a nyerő. Merthogy idejövet sem vettem észre azt a valamit. Nyilván szemfényvesztés volt az egész, álom vagy tévképzet. Elszántan haladtam abba az irányba: persze nem volt ott szikla, meg semmi más sem, csak némi elszáradt bokor, de egyáltalán az egész út teljesen felismerhetetlenné vált. Már abban sem voltam biztos, hogy az étterem jó oldalán vagyok-e. Elfogott a bizonyosság: elraboltak! Ennek a Marcellónak nyilván köze van hozzá, de még nem tudtam, pontosan mi módon. 

 – Jobb lesz, ha visszajön. Elmondom azt az istenverte történetet.

Visszafordultam. Tíz méter volt köztünk, és már a bíborórák végén jártunk.

 – Vissza akarok menni a szállásomra. – Hallottam kívülről nyekergő hangomat, ami könyörög és fenyegetőzni próbál egyszerre.

Marcello letette a villát, a kést, és felállt a helyéről. Megigazította öltönyét, mintha verset készülne mondani.

 – De a szállása nem létezik. Innen nem mehet sehova. Nincs semmi más ezen a helyen kívül. Most csak én vagyok, Patsy, ez a kerthelyiség, és maga. Tudom, hogy nehezen elviselhető a valóság, mert maga egészen másfajta a valóságokhoz szokott. Olyanokhoz, amik logikusak, ahol az események egymásból következnek. De ez most más lesz barátom. Hogy miért maga? Lényegtelen. Maga, és kész. Miért csöppent bele ebbe az egészbe? Tudja az ég. De egyet biztosra mondhatok: ha idejön, meghallgatja a történetet, talán mindenkinek könnyebb lesz.

 – Könnyebb?

 – Könnyebb – azzal visszaült a helyére, és belekezdett a halba, tört hozzá ciabattát és leöntötte azzal a valami oregánós szósszal.

A nap már majdnem végképp lement, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy valaha is feljön, legalábbis nem nekem. Szóval ennyi. Visszamentem, leültem elé, néztem, ahogy falatozik, és – hallgattam. Lassan a szédülés is oszlani kezdett.

 – Nos – így kezdte, ponttal a végén. – Ott kezdődött minden – azzal a hotel felé mutatott, ami az imént eltűnt, ám most újra ott volt, és szebben pompázott, mint valaha. (Talán akkor kéne megszöknöm, amikor látszik a hotel, gondoltam.) Minden ablakában villany égett! – Persze attól függ, mi számít „minden”-nek.

 – Kíméljen meg a bölcselkedéseitől meg a filozófiai bakugrásaitól. Csak mondja a sztorit, aztán menjünk innen. Legyen szíves.

 – Rendben. Nos, mint mondtam, maga az utolsó jelenet. Ez itt, ahol most ülünk. Lassan fogunk haladni, visszafelé. A maga előtti jelenet Dodi Freyburg története.

 – Dodi kicsoda? – még mindig dühös és udvariatlan voltam.

 – Freyburg. Persze nem ez az igazi neve, de errefelé mindenkinek más neve lesz, mint odakint.

 – Értem. Egyre hülyébb ez a sztori. Végezzünk vele mihamarabb.

Marcello felnevetett, és jóízűen összelapátolt magának még egy adag szószt, és még egy adag halat.

 – Freyburggal kezdünk. Azzal, amikor Freyburg kisasszony útnak indult. Benne van?

 – Nincs más választásom. Csak siessen.