Feketemosó: Kék Hotel

Feketemosó logó

Vacak siratós kis szarság lesz ez a Zoé bárkája, utálom, mint az előző két regényemet is. Kérem, ne vegyék meg, ha van egy csöpp ízlésük – Szalay Álmos írja a Feketemosót.

Szalay Álmos

1.

Süt a nap. Innen indulunk. A part repedezett, hűvös. Tíz óra van. Sötét felhőfal közeledik erre, de még messze jár. Mire lezuhan az eső, már a szállásomon leszek. Úgy fél órára onnan, ahol most állok. Az elmúlt évre gondolok.

Hogy kerülök ide? Ha megerőltetem magam, emlékszem az események kontúrjaira. A kontúrok közötti rész üres, csak az ornamentikát látom. Próbálok pontosan fogalmazni: nem emlékszem, hanem csak tudom, milyen események vezettek ide, erre a partra, beleértve a repülőtér kávézójában elfogyasztott New York sajttortát is. El tudnám mondani, mi hogyan történt, de nem érzem, hogy az élmény enyém volna. Ami biztos, s ami igazán az enyém, ez a part, és fél órára innen három könyv, két pulóver, két póló, meg egy-két holmi a zuglói fürdőszobából. A laptopom is velem utazott, de még nem nyitottam ki, pedig már egy hete itt vagyok. Most először merészkedtem ki egyedül.

Patsy Konyhája: reggeliző-kávézó a tenger partján. Szóval itt ülök Patsy kerthelyiségében, és jeges kávét iszogatok, mellé rántottát eszem négy tojásból, ropogósra sütött szalonnával. Magammal hoztam a laptopomat, amit ma sem fogok kinyitni. Ez komoly veszélyt jelent egzisztenciámra, ugyanis egy hét múlva el kell küldenem a szerkesztőmnek, Emíliának a Zoé bárkája című regényem első ötven oldalát, ebben állapodtunk meg. Kezdetben voltak gondok a címmel, mert úgy másfél évtizeddel ezelőtt egy ugyanilyen nevű civil szervezet tagjai gyerekrablási ügybe keveredtek, és a világsajtót televerték ezzel a szókapcsolattal. Mikor kitaláltam, nem tudtam, sőt, meg is veregettem a vállamat, hogy milyen leleményes találat volt. Mérgesnek tűnt a szerkesztőm hangja, mikor felhívott múlt kedden azzal, hogy már három hete várja az anyagot, és lassan nem tud mit mondani az igazgatóságnak. „Mit tegyek? Mondjam nekik, hogy az öt évre leszerződtetett sikerszerzőnknek elment az esze, és jobban járunk, ha elengedjük a kezét?”

Vacak siratós kis szarság lesz ez a Zoé bárkája, utálom, mint az előző két regényemet is. Kérem, ne vegyék meg, ha van egy csöpp ízlésük. A magam részéről kezembe se fognám az ilyet. Az első könyvem (Ténfergő világ) olcsó romantikus tiniregény, enyhe leszbi beütéssel egy természetesen álomszép tizenhét évesről, aki úgy dönt, elmegy világgá, hogy megtalálja a szerelmet, érzékiséget blabla, és hát ne legyen kétségük: megtalálja. A címlapján egy álomszép huszonnyolc éves, fotoshoppal puhított vonású litván modell állt, enyhén (ahogy a fotósok mondják) elejtett ajkakkal, pontosan úgy pillantva kissé oldalt és felfelé, ahogy Lenin teszi a forradalom idején készült propagandaplakátokon, mesterségesen feldúsított és lehetetlenül vörösre színezett hajkoronáját ennivalóan fújja meg hátulról a szél, de úgy, hogy egy tincs vékony kis boaként simul a nyakára. Ezt a grafikus külön az én kérésemre rajzolta oda. Szerintem elég jó lett. A második regényem (Világgá…) – és most fognak meglepődni – egy fiatal nőről szól, aki úgy dönt, ott hagyja sikeres állását és házasságát, sőt, hogy még feszültebb legyen az alaphelyzet, a gyerekét is, aztán, képzeljék, világgá megy. Ebből szerintem rájöttek, hogy mindig ilyesmikről szólnak a könyveim: valaki világgá megy, és mindenféle kalandokban lesz része, amikből megerősödve tér haza. Gáz, tudom. Ráadásul a Világgá… borítója még az előzőnél is giccsesebb. Ez már egészen úgy fest, mint egy közepes hajsampon hirdetés a vadabb kilencvenes évekből. 

Mégis azt hiszem, író maradok most már, olyan, amilyen. Érdekelt a történelem, a pszichológia, a grafika, de semmiben se voltam elég kitartó, és végül csak az írás maradt, amiben olykor képes voltam leküzdeni elsöprő lustaságomat. Sikeresnek számítok, évente eladok annyi könyvet, mint két tucat kritikusok által felmagasztalt szerző kétszer ennyi idő alatt. Elég szépen meg is élek belőle. Persze, egyedül. Más kérdés, hogy megvetem és sajnálom, hogy ilyen fellengzős, bölcselkedős, romantikus baszokkal szórom tele a piacot, hozzájárulva az amúgy is súlyos sérülésektől szenvedő közízlés végső pusztulásához. A Zoé bárkája, csak illusztrációképpen mondom, egy lányról szól, aki a bántalmazó apja elől menekülve magával viszi Joe nevű basset houndját, és Linsey nevű macskáját. Végül (mivel az én szereplőim napfényes partokon élnek jó messze Budapesttől, lehetőleg valahol Amerikában, vagy a jómódú általános értelemben vett Nyugat vízközeli partjain) egy bárkaféleségen elindulnak a végtelen (!) tengeren, – s mielőtt azt hinnék, hogy a végtelen tengeren egy kutyával és macskával utazó lánnyal nem történhetnek túl nagy kalandok, akkor nagyon tévednek. És akkor is, ha azt hiszik, hogy nem ömlik majd könny a szemükből a végén. 

A könyveimtől egyetlen dolgot várnak az olvasóim: bőgni akarnak az utolsó 10-15 oldalon, és én ezt az élményt megbízhatóan leszállítom nekik. Egy kritikus azt írta rólam tavaly karácsony tájékán, mikor az ünnepek hajrájában megjelenő szokásos szemetemet vette górcső alá, hogy „a magát amerikai írónak tettető zuglói zugíró talán hamarabb sajátította el a tear-jerking technikáját, mint az épkézláb magyar nyelvet”. Nekem tetszett ez a kijelentés, mert magam is így gondolom. De mit jelent a zugíró? 

Ha elfelejtettem volna mondani, abban is igaza van, hogy álnéven írok. Nem tettetem magam, egyszerűen csak hallgattam Emíliára, amikor azt mondta nekem a Deák téren a Bamboo egyik hátsó asztalánál, hogy jobban fogynának a könyveim, ha választanék valami jó álnevet. „Kizárólag angolt, megértetted?” Ahogy ebben, minden másban is hallgattam Emíliára, és nem bántam meg. És ezt tanácsolom másoknak is: ha véletlenül találkoznának egy feszes fitnesz-életmódot folytató, napi három órát alvással töltő, elvi okokból tökéletesen magányos robot-menedzserrel, aki pont magukat akarja eladni a piacon: hagyják. Minden nap, amikor széthúzom a függönyömet a Római parton álló lakóparki lakásom üvegfalán, megpillantom a garázsom ajtaját, ami mögött ott lapul egy friss, üvegtetős Toyota C-HR, erre gondolok: nem bántam meg. Tényleg, hallottak már Jack Winstonról? Anyám, aki tavaly halt meg egy érthetetlen elesés következtében, élete utolsó pillanatáig nem hitte el, hogy a név engem takar. Szent meggyőződése volt, hogy lopom a pénzt, és sötét üzelmekben utazom. Anyám túl jól ismert engem.

Süt a nap. Itt ülök Patsy konyhájának kerthelyiségében, teljesen egyedül, mellettem a laptop. Ki kéne nyitni, de nem megy, képtelen vagyok felvenni Zoé és két érdektelen állatkájának fonalát. Most járnak ott, hogy mindjárt meg fognak halni, szomorú dolgokat mondanak és gondolnak majd mindhárman a lemenő nap fényében, s valakinek meg kéne őket menteni. De ki mentse meg őket? Ki mentse meg Zoét, Joe-t és Linsey-t? Jack Winston, add meg a választ. Fogalmam sincs. Valaki lezuhanhatna az égből, és pont mellettük érhetne a vízbe. Hát nem is tudom. „Na mi van Jack? Most minden nap írni fogok neked, amíg nem küldesz valamit. E.” Emília üzenetei a világ legvégén is célba érnek. Ez a nő sose alszik. Mi lenne, ha megölném, gondolom? Akkor az az ízléstelen dagadt pöcs venné át a helyét, aki attól a bulvárlaptól jött hozzánk dolgozni, mert „levegőváltozást akart”. Talán az lenne az utolsó napom a könyviparban. Miután eldöntöttem, hogy mindenképpen életben hagyom Emíliát, válaszoltam az üzenetére: „Imádom, ha írsz.”

Fehér öltöny, sétabot. Dilinyós gazdag a partról. Gondolatban próbáltam visszatérni nyomorúságos kis karaktereimhez, mikor észrevettem: engem néz. Patsy kihozta neki a kávéját, s amit kisvártatva úgy emelt felém, mintha pohárköszöntőt tartana. Beszélgetni akar, gondoltam, beszélgetni. Elővettem a laptopot, felnyitottam, és szigorú összpontosítást mímeltem, pont úgy, mint aki komoly munka elé néz. Az öreg csak bámult rám, kezében a kávéval. Beleszippantott a levegőbe, aztán szürcsölt a poharából. Ijesztő volt. Közben felélénkült a szél is.

 – Parancsol valamit? – tettem fel a kérdést, mert képtelen voltam tovább elviselni az eszelős bámulását.

Enyhén és lassan nemet intett fejével. Nagyon lassan. Emlékszem, a gyomromig hatolt a zavaró felismerés, milyen természetellenesen mozog. Feltűnően hangosan szörcsögte a kávét.

 – Csak azon gondolkozom, vajon… de… – ismét megingatta a fejét.

Úgy döntöttem, nem figyelek rá. Megnyitottam a feléledő gép szövegszerkesztőjét, mintha csak egy órája, és nem hetekkel ezelőtt nyúltam volna hozzá a készülő szöveghez.

A férfi felállt, és elindult kifelé.

 – Nem mindenkit érdekelnek a jó történetek.

Ezt mondta, majd kis híján kilépett a kertből. Akkor egy hang rögvest rám kiáltott odabentről: hallgasd meg! Ne engedd, hogy elmenjen, hallgasd meg az istenverte történetét. Az utolsó pillanatban utána kiáltottam:

 – Író vagyok. Érdekelnek a történetek!

Ahogy a filmekben, vagy az enyémhez hasonlóan vacak könyvekben lenni szokott, az öreg megállt háttal nekem, és lassan megfordult. 

 – Valóban? Elég modortalan volt velem.

Kezdett betelni a pohár.

 – Modortalan? Mégis mire számított? Nézett, és vigyorgott rám. Bámulni valakit, na az az udvariatlanság!

Ezen a ponton még mindig megsértődhetett volna kirohanásomra, de visszajött, és leült hozzám.

 – Valóban érdekli a történet?

 – Halljam.

 – Tényleg író? – úgy éreztem, játszik velem, felhevít, állapotba hoz, erjeszti a kíváncsiságom.

 – Gyengécske fércműveket gyártok, de megélek belőle.

 – Sikeres?

Bólintottam. 

 – Szóval mi a története?

 – Hallott már a Hotelről?

 – A Panziókertre gondol innen fél órára? Igen, ott szálltam meg. Tisztességes kis…

 – Nem, barátom. Arra ott –, s azzal a hátam mögé mutatott.

Majdnem elzuhantam a székemmel együtt a meglepetéstől. Nagy gonddal sziklába vájt épület falát pillantottam meg, ami korábban határozottan nem volt ott. Pontosan olyan kéken virított az a fal, mint előtte a háborgó víz. 

(És arra gondolok, hogy miért jutnak eszembe ilyen ócska kis jelzők: háborgó. Mi más lenne az a rohadt víz, mint háborgó. Persze írhattam volna, hogy tenger, mert a háborgó tenger sokkal közismertebb, mint a háborgó víz. Írás közben újra és újra elfog a szégyen és a rettegés, hogy csak ennyi van bennem, és semmi több: háborgó víz, végtelen út, kopár fennsík, szélfútta falevelek, és más ehhez hasonló olcsó kis vacakságok. Minden, amit a közönségem gondolkodás nélkül benyal. Azt hiszem, ki kell mondanom végre valakinek: megvetem a rajongóimat – mind egy szálig.) 

Egyetlen árnyalatnyi eltérést sem vettem észre a két szín között (fal – víz). Ablakok, és az ablakok mögött épp olyan kéken ragyogó tapétákat láttam, némelyen falikaros lámpák sziluettjét. Teljesen lehetetlen, gondoltam, hogy ez az épület tényleg ott van, ahol van, hiszen el kellett mennem mellette, mégsem láttam, egészen biztos vagyok benne. Onnan jöttem. Csak néztem, és nem tudtam elhinni.

 – Csak nem látta. – Az öregúr minden gondolatomat kitalálta, tehát ezt is. – Mert olyan festékkel festették, ami pontosan megegyezik a tenger színével. Csak a szikla másik oldaláról látszik. Onnan fentről lehet bemenni – azzal felmutatott a kerthelyiség fölött magasodó sziklák teteje felé. – Ne aggódjon, barátom, nem maga az egyetlen, aki elmegy mellette. Ez volt a cél, mikor tervezték.

3 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s