Feketemosó: Kék Hotel 6. – Martin magánvilágai

Feketemosó logó

A Kék Hotel egy olyan hely, ami válaszútra kényszerít. […] Egy olyan hely, ahova mindig vágytál, és ha nem vigyázol, örökre ott maradsz. – Szalay Álmos írja a Feketemosót.

Az előző részek itt olvashatók: Kék Hotel, Kék Hotel 2., Kék Hotel 3. – Az utazók, Kék Hotel 4. – Szilánkok, vágóképek, Kék Hotel 5.

Martin úr első ebédje

Mi a Kék Hotel, Ms. Danse? Jó volt önnel beszélgetni, Martin úr, maga kellemes társaság. Mondták már. Jaj, ne vegye zokon! Olyan faramuci vagyok ma. A ciánzöld pamutszőnyeg valamitől csillogott alattuk. Nézze csak, itt egy prospektus. Régi, de körülbelül korrekt. „A Kék Hotel egy olyan hely, ami válaszútra kényszerít.” Ms. Danse, ilyeneket ne is olvasson fel nekem, ez üres reklámszlogen… „Egy olyan hely, ahova mindig vágytál, és ha nem vigyázol, örökre ott maradsz. A Kék Hotel egy hazugság, veszélyes és kíméletlen. A Kék Hotel a gyerekkor ámulata, idillje és hazugsága – hazugsága, mert sose volt, és elmúlik szempillantás alatt. A Kék Hotel zárt paradicsom, egyéni, külön bejáratú paradicsomok hosszú sora, ahová mindig vágyódott az ember.” Mit szól? Mit, semmit, nyilván egy ügyes kezű reklámtollnok közepes műve. Ms. Danse letette az asztalra a villa és kés mellé a prospektust, és mélyen Martin úr szemébe bámult. Tehát maga szerint egy reklámszövegíró csak közepes lehet? Azt gondolom, reklámszövegíró lehet nagyszerű ember is, de amit alkot, az úgyszólván messze alatta mindannak, amit én az életben értékesnek és hovatovább értelmesnek tartok. Á, értem, mondta nagyon komoly arccal Ms. Danse. Maga egyszerűen csak nagyon fent hordja az orrát. Ismerem ezt a fajtát. Ne haragudjon, Ms… És még örül is neki! Jó tudni, hogy tartozom valahova. Na ne mondja…

Martin úr felvette, nem minden kényszerűségtől mentesen, a prospektust a kisasszony villája és kése mellől. Ms. Olive Danse paradicsoma kétségkívül egészen más lehet, mint Dodi Freyburgé. Ő, a pszichológus, vagy a gyermekét maga mögött hagyó házaspár, a terrormerényletben állítólag felrobbant kamaszok paradicsoma más és más lehet. A paradicsomok terápiás hatással vannak a személyekre, mert például a kezdetben felismerhetetlen felrobbant gyerekek mostanra kezdték visszanyerni eredeti külsejüket. Az egyik lányt nagyon szépnek és kívánatosnak találta, de mivel a hírek arról szóltak, hogy még középiskolások voltak az ominózus robbanás idején, ezt a felröppenő gondolatverebet elűzte magától, és percek múlva nem is emlékezett rá, hogy valaha ilyesmit gondolt. A paradicsomok mások. A szereplők azonban ugyanazok, mert némi változást (egyesek nyom nélkül való eltűnését, mások felbukkanását) leszámítva a hotel lakóinak összetétele nem igen változott. Mindenkinek saját, különbejáratú hotelje van, saját emeletekkel, és egyesek egészen más személyzeti struktúráról számolnak be. Varázslatos. Martin úr hamarosan a negyedik meg ötödik dimenzióra kezdett gondolni. Hogy szóval ez lehet az a bizonyos több dimenziós tér, amiről Michio Kakunál, John Gribbnél és más, kedvenc elméleti fizikusainál olvasott. Roppant érdekes, félelmetes és zavarba ejtő élmény volt. Nagyon elegáns! Hopp, ez a mondat honnan jött? Vajon miért ez a szó jutott eszébe? Elegancia? Inkább a vadregényes őrület vidékei ezek, nem az eleganciáé, jó ember.

Miért hagytad el a színésznőt – kérdezi Olive Danse Martintól váratlanul tegezőre váltva és nem túlságosan érdeklődő hangnemben. Mert attól tartottam, bele fogok pusztulni a várakozásba. Hogy várom a lopott perceket, amiket vele tölthetek, és közben elmúlik az életem, abban, hogy rá várok minduntalan. Ez szomorú – mondta Ms. Danse, és egykedvűen rágcsálni kezdett valami ropiféleséget. Hát, amúgy nem lett volna neked jobb dolgod, mint várni, csak várni rá? – kérdezte Olive Danse Martintól, tovább rágcsálva. Martin nézte Ms. Danse-t, majd egy erős és masszív másodpercre felrémlett előtte a színésznő arca, akit egykor elhagyott sajgó szívvel, és akiért olyan fájva ült azon a padon a színház mellett, járva Újvidéket és Péterváradot keresztül kasul, de nem találta, s aki miatt elment abba a meghitt kávézóba, ahol nem nézték jó szemmel, azért ment, hogy végül találkozzanak mégis, és megfenekletten nézze jó közelről az arcot, ami már eltávolodott, ami nem az övé, se jelszavai, se engedélyei hozzá, de nem így lenne, akkor is, a színésznő már igazi színésznő és nem az a lány a múltból, vonásai erősebbek, határozottabbak lettek, az arca és a tekintete sok, nagyon sok reményt és illúziót vesztettek, s így a szép arc valami meghatározhatatlan illattal lett kevesebb, s enélkül, a húszévesek illata nélkül olyan megrendítővé vált ez a báj, hogy szavakat se talált… De akkor ott a kávézóban (eső, jazz hangjai) semmi megrendítő nem volt a bájában, csak báj volt, franciás glamour, egyszerű és nagyon hétköznapi. Még így is leélte volna vele az életét, de másnap reggel tudta: jól van, hogy van szerelme a lánynak, mert ő már nem találná meg benne azt, aki volt. Innentől hivatalosan nem volt már szerelmes a színésznőbe, csak a húsz vagy huszonegy éves verziójába, aki ott és akkor el is múlt, mint a koranyári virágok. Persze ez hazugság volt, ócska kis hazugság. Miért hagyta el? Tessék? Mármint valamikor régen? Igen, így értettem. Őszintén. Tényleg a várakozás miatt? Annyira féltettem magam, Ms. Danse, hogy… annyira féltem tőle, hogy hiába megy el az életem, s elsétálok olyan szerelmek mellett, akiknek van idejük rám, hogy… hogy… annyira, hogy elmentem. És ő? Hogy érti, Ms. Danse? Ő, az újvidéki színésznő. Vele mi lett? Ő hogy érezte magát, mikor véget vetett ennek? A kérdés meglepte Martin urat, mert ebbe sosem gondolt bele, csak abba, hogy neki milyen érzés volt. Pszichológus-betegség. Nem hitte el. És ez volt a legrosszabb. Nem csak hogy nem hitte el, biztosan tudta, hogy tévedek, és nem azt teszem, ami szívből jön. Nahát, mondta Ms. Danse, mert most már kezdte unni a témát. Írt egy levelet, több levelet is, de egyre rövidebbeket. A legutolsó így szólt: „Három hét? Tényleg eltelt ennyi idő? Hiába akarom, nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt akartad. Csak annyit mondok, hogy nagyon erősen remélem, olyan úton indultál el, ahol mindaz vár, ami most hiányzik neked. Legyen jó az az út. Mi mást kívánhatnék, te buta:” – „jó utat.” – fejezte be Ms. Danse. Honnan tudta? – kérdezte Martin úr. Természetesen nem is lehetett volna más a levélke vége – füllentett Ms. Danse.

 – Mesdames et Messieurs!

Majd én fordítok, Martin úr, mondta Olive, és puha, forró ujjbegyei megérintették Martin úr könyökét. Most csak annyit mondott, hölgyeim és uraim, természetesen.

 – Közepesen bőrén átsütött lazac aux légumes flambés…

Flambírozott zöldségekkel.

 – …mellé rondelles de poireaux…

Póréhagymakarikák. Nahát! Igen, nagyon igényes itt a konyha, nagyon.

 – …Crème de betterave…

Céklakrém. Céklakrém?! Igen, nagyon finom itt a céklakrém. Még sose ettem ilyesmit. Sebaj, mondta Ms. Danse és sunyin nézett fel Martin úrra, megint megérintve könyökét.

 – Chutney és krokett crème de noix-val.

Diókrémes krokett. Itt minden ebéd ilyen, mondja? A legtöbb. Magának milyen a hotelje? Az enyém, mondta Danse, meg sem várva a választ, napfényes, sok üveg, ablak, sok kilátás a nagy vízre és sok zöld, napsütötte zöld, de azért nem égető, csak néha, főleg déli órákban. Sok, nagyon sok naplemente. Nálam már délután kettőtől naplemente van. Hát önnél, Martin úr? Nálam azt hiszem gyorsan lebukik a nap, aztán gyorsan sötét van. A szobámból nyílik egy utca, egy újvidéki utca. A Mite Ružića. A fürdőszoba mellett a sarokban van egy ajtó. Az volt a legszebb, bár egyben legszomorúbb estém is abban a városban. Van ott egy pub, meg még egy, meg egy fodrászat. És nagyobb a zaj, mint amilyen zsúfolt az a hely valójában. Igen különös. Olykor elmegy egy-egy alak a pub, vagy a fodrászat előtt, de én mintha mégis egyedül volnék ott mindig. A csapos nagyon kedves fickó, mindig megkérdezi tört magyarsággal, hogy

 – Mi ván á nágy szerelem?

 – Hát azt hiszem, nincs már többé a nagy szerelmem.

 – Hálótt? – kérdezi, és anélkül, hogy én bármit is mondanék neki, már tölti is a barna sört, tudja, hogy az a kedvencem.

 – Nem, Matej, nem, csak már sok év eltelt, ő feladott magában engem, és új szerelmeket költözötetett magába.

 – Így mégy ez.

 – Én meg rájöttem, hogy mégis csak ő… tudja, hogy megy ez.

 – Tessék, á szép hidég soér!

Leteszi elém, és bambulok. Aztán visszacsoszogok. Hogy… csoszog?! Azt mondta csoszog? Visszacsoszog? – és Olive Danse nagy-nagy kacagásban tört ki. Bocsásson meg, csak elképzeltem, hogy visszacsoszog a meghitt kis pubjából… És képzelje Ms. Danse, nem tudom, ön tapasztalt-e már ilyet, de olykor eső hangot hallok, de sose leszek vizes (egyszer, egyetlen egyszer voltam, de akkor is kellemes meleg cseppek voltak), aztán meg sosincs hideg, semmi hűvösség. Pedig pont olyan évszak van, mint amikor utoljára voltam ott. Teljes rejtély. Dehogy rejtély, Martin úr. Itt amiket elmondott, a lehető legtermészetesebb. Nekem akkor is rejtély. Még. Még rejtély. Egyébiránt, Martin úr, mit meg nem adnék, ha az én szobámból egy fodrászat nyílna. Egy pub mellett…

Kinkade-festmény a második emelet halljában

Ott álltam a második emelet halljában, azelőtt a különös és émelyítő festmény előtt. Ez történt először. Még az is megvan, hogy Arianne elment mögöttem a felmosóvödrével, és valamit köhintett, mintha mondana is valamit, meg nem is. Később megtudtam, hogy Arianna lélegzete is elakadt éppen, és már sikoltott, hogy ne, hogy fogjam meg, ragadjam meg gyorsan a sárgás-viola színű ruhája ujját, és ugorjak el a kép elől, mert… Na és egyébként ezt már természetesen nem hallottam, hanem és egyébiránt azonnal bent is volt, egy macska kirohant a képből, mert a macska nem foghat egyszerre kint is, bent is egeret, s ott álltam Thomas Kinkade „Elragadó karácsonyi kisváros egy bájos patak partján a lemenő nap fényében” című festménye kellős közepén.

Minden színesen, irtóztatóan színesen ragyogott, az út, a házikók, a házakban a függönyök, és bent a ruhák, a mesésen csillámló utcai lámpák, mindenhol békés, kacagó emberek, minden otthon elbájoló, meghitt és boldogan meleg volt. Sehol egy hiba, sehol semmi brutalitás, kegyetlenség, semmi aszinkronicitás, semmi, ami felborítaná az egyensúlyt. Szóval az én emeletemről egy Kinkade-festménybe nyílt a ráadás-ajtó. A ráadás-ajtókról még lesz szó. Aztán az este, merthogy valóban este volt ebben a világban, na de ez az este olyan világos volt, mint egy éppen napnyugta előtti nyári estén, csak éppen a csillagok is szépen és sűrűn (iszonytatóan sűrűn) látszódtak. Ha jobban rájuk hunyorítottam, látszott is Kinkade vékony kis ecsetjének nyomai, noha mégis ezek a csillagok valóságosak voltak. Csak éppen Ptolemaiosz kristályégboltjának világító lámpácskái voltak azok, s nem az emberi elme által felfoghatatlan méretű égitestek, melyek az emberi számára felfoghatatlan távolságban keringenek egy galaxis közepe körül. Ebben a világban nem léteztek fekete lyukak, sötét anyag, meg ilyenek. De a világ kétségkívül létezett, mert máris megcsapta az orromat a házikókban sülő kalácsok, sültek illata, amiket húsz-harminc fős vendégseregek majszoltak kacagva, táncolva és zenélve.

Két évvel ezelőtt egy lepukkant pizzázóban mondtam a csajomnak:

 – Nicole, én valójában azt hiszem, eltűnnék szívesen egy rohadt Kinkade-festményben, érted? Azt hiszem… nem, talán ölni mégsem, de mindenemet odaadnám, hogy benne éljek a világában. Kinkade univerzumában.

 – Fújj, ez undorító. Mármint Kinkade világa. Szerintem az maga lenne a megtestesült pokol.

 – Nem vagyok benne olyan biztos. A pasi szerint semmi mást nem csinált, csak amit Bonnie és Clyde. Menekült. Irgalmatlanul menekült a gyerekkorába a valóság elől, és közben kifosztotta a boldog idillre vágyó amerikaiakat. De én megértem őket, Nicky. Én azt hiszem, ha lehetne, belemennék egy ilyen képbe.

Na tessék. És most itt, éppen itt nyílik az ajtó. Karácsonyi kép volt. Mégsem volt hideg. Vagyis… nem annyira. Elképesztően világos volt, de hát ezt már mondtam is. Mintha az este valahol csak a város határán kívül létezett volna, de ott kétségtelenül (látod, Nicky, igazad volt) sötétnek és félelmetesnek tűnt a hegyvidék, hideg, hóborította hegycsúcsokkal.

Hamarosan két fiatal lány ragyogott felém, közeledtek énekelve, nevetgélve, és bocsánat, hát erre igazán nincs jobb szó, hancúrozva. Kék, lila és narancssárga bóbitás sapkájuk volt, puha kabátjuk, s úgy rémli, ahogy megpróbálok visszagondolni rájuk, még a zoknijuk is látszott. Fogalmam sem volt, hogy lehet egyszerre nevetgélni és énekelni, de nekik kiválóan ment. A Santa Claus is Coming to Town című számot énekelték, és miután észrevettek, elkezdtek felém közeledni. (Én hátrapillantottam, megvan-e még az ajtó, ami visszavisz a hotelszobámban. A vécéülőke ajtaja felhajtva, még a vécépapírt is kivettem a havazás mögül.)

 – Üdvözlet! Üdvözlet Charmantville-ben! Hogy érzi magát?! – annyira egyformák (és lélegzetelállítóan szépek) voltak, hogy hirtelen nem is észleltem, melyikük mondja, csak a mondatok jutottak el hozzám.

 – Azt hiszem, eltévedtem, és nem találom… – mit hazudjak?… – a kocsimat.

 – Nahát! Semmi baj!

Visszanéztem: még mindig megvan az ajtó, a vécé… Azzal karon ragadtak, és aztán elsodortak az események.

 – Jöjjön csak velünk!

Martin úr színházba megy

Ms. Olive. Eljönne velem az esti színházi előadásra? No, a szerelme játszik? Igen. Nyílt egy ajtó az Újvidéki Színházba. Két utca nyílt meg a szobámból, az egyik az a helyes kis szűk utca a pubbal meg a fodrászattal, ahova elvittem kegyedet, a másik pedig egyenesen a színházhoz visz. Persze ez is olyan, mint a többi magánvilág: minden túl szép és tiszta. Képzelje az az utca, ahová a színésznő járt akadémiára, az is kiépült, de csak arasznyi vastag paraván az egész, bármikor ledőlhet. Szóval a színházba is el tudok menni már, és ő ott fog fellépni ma. Éppen ma harminc éves, képzelje, Ms. Danse. Virágot viszek neki, és a tapsnál odamegyek majd, és leteszem a lába elé. Aztán? – kérdezte érdeklődve Ms. Danse. Aztán sietősen távozom, hogy talán még nem is lássa meg, ki vagyok, szépen visszamegyek azon az ajtón a szobámba. Hát legyen Martin úr, legyen, magával megyek.

Maga aztán igazán gyönyörű, és emlékeztet valakire, mondta Martin úr, mikor Ms. Danse meseszép ruhában behajtotta a már amúgy is résnyire nyitott ajtót, s belépett a férfi lakosztályába. Martin öltönyt, az öltöny zsebében kék liliomot viselt. Nagyon jól néz ki maga is, mondta Ms. Danse. Szinte randevúra megyünk, s bólintott Martin, igen, valóban, szinte. Mikor elhaladtak az akadémia épülete mellett, amiben már a valóságban sem igen volt oktatás, mert a nagy járvány idejének lejárta után új épületbe költözött a vajdasági színjátszás hírneves iskolája, Martin úr büszkén tárta ki jobb karját (a baljába Ms. Danse karolt) az épület bejárata felé: Ide járt ő, ide kísértem őt el, itt álldogáltak mind a színésztanoncok, Tamara, Adolf, Zsiguli, Tárnokszentély, Lakomanti, Zsibujgó, Szarátnok. De ezek ugye nem az igazi neveik voltak? Nem természetesen, csak a Hotel lakóiként… Igen, igen, bólogatott Ms. Danse, mert olyan kíváncsi lett volna az igazi neveikre. Kér egy kis időjárást, Olive? Nahát, most nem azt mondta megint, hogy Ms. Danse. Nagyon tetszett. Igen, azt hiszem, jól jönne egy kis kellemes szellő, vagy egy cseppnyi hideg itt-ott. Máris, Ms… Olive. Olive! Olyan szép, amikor ezt mondja, olyan kedves és közvetlen. Tudja, én már olyan régen voltam kedves és közvetlen, mondta a férfiú. Jól van, akkor hát tessék, parancsoljon. És azzal némi enyhe időjárás mozgatta meg az álló levegőt. Egy kis autóhang? Csak a hangulat végett. Inkább utcahangot legyen kedves. Parancsoljon. Azzal már majdnem ott is voltak a színháznál (mert az út elég rövid volt ám), visszaidézve a tizenvalahány évvel ezelőtti újvidéki esték hangulatát. Már sötét volt, mikor megérkeztek, és suttyomban leheveredtek az első sorba.

– – –

Martin úr amint meglátta a régi lányt, aki már komoly nő volt, sőt, ha információi nem elavultak, menyasszony is. Nézte, nézte és megállíthatatlanul folytak a könnyei. Ms. Danse az összes zsebkendőjét odaadta Martin úrnak, de azok már mind átáztak. Csak folytak a könnyei, folytak, s lassacskán Ms. Danse észrevette, hogy jócskán átázott a cipője. Hát amint lenézett a lábára, hitetlenkedve látta ám, hogy lábuk előtt szép kis tócsa nőtt, s már az egész nézőtér tele van könnyekkel, az áradat csak nőttön nő, s közben finoman hullámzik. De a többi néző persze nem veszi észre, azok nem vesznek észre semmit. És csak nőtt a víz tovább.

A színésznő, be kellett ismernie Ms. Danse-nek gyönyörűen játszott, erős volt és vad, elsöprő, mégis finom, mint a lég, s érzékeny, tele apró rezdülésekkel, melyek sodró hullámokat vertek a közönséget körülvevő térben. A Kék Hotel lakói mindig megérezték a tér és az idő kevercsének zavarbaejtő anyagszerűségét. Hogy én akkor, súgta oda Olive-nak Martin úr, nem is gondoltam, hogy valaha ennyire letaglózó lesz majd. Olyan (és újabb könnyáradat hagyta el a szemét) fiatal volt. Nagyon jó színésznő, súgta vissza Olive bólintva, s már igazán nyújtóztatni kellett a nyakát, hogy ne fulladjon meg a sós vízben. A könnyek lassan felkúsztak a színpadra is, a színészek minden lépte felverte a csatakot a sarkuknál. Ms. Danse úgy döntött, e ponton megmenti a saját életét, és azzal elindult a kijárat felé, mit némi tanácstalanság után hátul, az utolsó sor mögött talált meg. Martin úr talán ott maradt, és belefulladt a saját könnyeibe. De mikor elúszott a nézőtér kijáratáig, és visszanézett, a csodálatos előadás még folyt, egy kicsit bele is feledkezett a nézésébe (a lány tényleg nagyon jó színésznő, ismerte el ismét), de a nézőtér padlója száraz volt, mint az éjszakára kint hagyott kenyér.

Szalay Álmos
Szalay Álmos

Szalay Álmos (1984, Dunaújváros) író, grafikus. Novellái, versei az Élet és Irodalom, a Népszava, az Apokrif, az Irodalmi Szemle, a FÉLonline és a Now Magazin hasábjain jelentek meg. 2017-ben Fák mindenütt címmel látott napvilágot első regénye. Második kötete, a Kék Hotel megjelenése jövőre várható a Noran Libro Kiadó gondozásában.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s