Varga Bence: Az utcán, ha szemlélődsz (online megjelenés)

Lépteimre szétfeszülnek a vasrácsok az ablakokon. Nyikorgó fémhangjuk ingereli az utca kutyáit. Vadul ugatnak. Odabentről, egy alagsori lakásból hűvös fény áramlik kifelé, egyenesen lábaim elé. A látvány egyhangú. Kályhák, radiátoron száradó cipők, asztalon heverő adventi koszorú, meggyújtatlan gyertyákkal, felgyűrt szőnyeg és egy fotelban mélázó, bajszos férfi. Untat. Kissé megharagszom magamra. Hiszen nem tudja, hogy figyelem, miért is ne untatna. És csakugyan, nincs-e joga untatni a járókelőket? Hiszen élete – kályhástul, vizes cipőstül, koszorústul, unott ábrázatostul – sajátja. Elképzelem, hogy most fölpattan, kiviharzik az éjszakába, hogy valami rendkívülit műveljen, pusztán az én szórakoztatásomra. Mondjuk, gyilkolna. Szeretőjét vagy tulajdon anyját. Én azt sem bánnám, ha őrült volna: mondjuk, magában beszélne. Vagy a házak között fütyörésző szél hangjában értelmes szavakat vélne felfedezni, és válaszolna neki. Mit bánom én, csak tegyen valamit. Ne legyen ennyire unalmas és közönséges, hogy itt ül, öklére döntve buta fejét.

Mindig csak a leselkedés. Minden probléma a leskelődéssel kezdődik – mondom magamnak, ahogy tovább állok, a híd felé véve az irányt, és a következő pillanatban már az előttem fodrozódó folyót figyelem. Az utcai lámpák remegő csíkban fénylenek a sötét vízen. Keresem a Holdat odalent, hátha fölbukkan valahol. Most sincs ott. Talán fennakadt a zsilipeken.

Egy öregember jár a nyomomban. Azt állítja, az őrangyalom. Egyfolytában a zsebemben turkál, szerinte tartozom neki. Hiába mondom, hogy nálam alig van, csak pár száz forint. Annál többre lesz szükség, mondja.

Kételkedem kilétében. Egyszer megkérdezte apám nevét. Megmondtam neki. – Aha – felelte, és félrenézett, mint aki másra számított. Különös. Anyám felől sohasem érdeklődött.

Mindig ilyenkor jelenik meg, amikor sétálni indulok, hiába mondom, hogy még csak nem is fontolgatom az öngyilkosságot. Ő azért mégiscsak jönne. Jól van, hát jöjjön csak.

Kérdezem, mi az a furcsa kinövés a nyelvén, mert feltűnt, hogy szájában mindegyre nyelvével babrál. Olyan, mint a szemölcs. Nem tudja ő sem. Kérdezem, zavarja-e, de eltereli a szót.

Mindig azt mondja, felejtsem el végre a hülye zuhanást. Megismétlem neki, hogy nem leszek öngyilkos, erre pofon üt. Jobban mondva legyint, nem akar bántani, ezt látom szemrehányó, de szeretetteljes szemein. Szerinte nekem csak picivel kellett volna korábban születnem, akkor talán nem a várost rónám éjjelenként. És hogy szerinte nem a leselkedéssel van a baj, hanem a tekintetemmel, teszi hozzá. Kérdezem, hogy mit ért ez alatt, de nem mondja el. Soha nem mondja el. Tudom, hogy ostobának tart, vagy legalábbis felszínesnek, középszerűnek, ami számomra egyet jelent az ostobasággal. Bár tagadja, tudom, hogy ezért nem magyaráz meg semmit. Azt hiszi, úgysem érteném meg.

Elhúz mellettünk egy lovas szekér, jéghideg szellőt húzva maga után. A sötét lovak orrából mint kéményfüst áramlik kifelé a meleg pára. Hideg van, öklömön valósággal megfagytak a bütykök. Kedvem lenne beleütni a híd vaskorlátjába, hátha elporladnak csontjaim. De látom, hogy megint csalódottan néz rám. Nincs is kedve velem lenni. Ha az, akinek mondja magát, miért kelletlenkedik meg ásítozik? Hiszen ő is tudja jól, hogy ezek a séták nem egészen céltalanok. Hogy a halálváráshoz hasonlít, arról nem tehetek. Vagy arról, hogy ez neki nyűg. Megérdemelné, hogy a fejéhez vágjam most, őszintén, amit gondolok, de ekkor mintha könnycseppet látnék kicsordulni szeméből. – Mi van? – szólok hozzá, mert haragom nem múlt el maradéktalanul. – Meddig sétálgatsz még? – kérdez vissza.

Nem értem, miért nincs szárnya. Nincsenek illúzióim, idealista végképp nem vagyok, vonzódom a rúthoz, a közönségeshez, de ha egy őrangyalnak nincs szárnya, azt mégiscsak nehezen viselem. Szinte arcátlanságnak tűnik. Minden pillanatban azt várom, mikor repül el, akár egy rakéta, fölfoghatatlanul gyorsan, az ég felé, hogy egy gyorsan múló villanással végleg eltűnjön. Ha így történne, elégedett volnék. De csak toporog itt, mereszti rám undorító, véres bassethound-szemeit, és várja, hogy hazainduljak.

És már megint a zsebeimet figyeli. Ez a rohadt tróger. Vajon mire kell neki pénz? Régebben úgy gondoltam, annyi idősen, mint amennyi most ő lehet, ha az ember nem iszik, az csakis azért lehet, mert már meghalt. Mostanra igyekszem máshogy gondolni.

– Menj haza, ha ennyire eleged van – felelem nagy nehezen. Azt mondja, nem úgy érti. Meddig sétálgatok, úgy általában.

Ahogy ezt kiejti száján, úgy általában, rossz, keserű ízt érzek számban, és megkívánom a cigarettát. Eszembe jut a férfi a fotelban, meg a mögötte száradó cipők. – A férfira várok – felelem –, hogy valami történjen. Tudom, hogy nem tudja, hogy figyelem őt, mégis úgy érzem, hogy bármikor történhet vele valami. Valami rendkívüli, amelyet talán szánt szándékkal idéz elő, abban bízvást, hogy valaki esetleg figyeli. Ebben reménykedem. Hát nem szabad talán már ennyit sem remélni? Ugyan… Ki tilthatná meg, hogy éjjelenként a várost rójam, rácsokat hajlítsak az ablakokon, kutyák vonyítását vezényeljem bakancsom kopogásával, nyeljem a tejes dobozokkal befűtött lakások csípős kéményfüstjét, megrémüljek a lovasok démoni lovaitól, korlátokon verjem szét öklömet, és mint a légypapír, vonzzam magamhoz ennek a nyomortanyának valamennyi alagsori lakásban vergődő molylepkéjét? Ki tilthatja meg, hogy belenézzek ebbe a folyóba, és elképzeljem, hogy száradó cipőimet felhúzva belehullok, és zuhantomban még felidézem fényes szobámat? Nézd csak, ott úszik egy levágott disznófej, amit a vágóhídon szórtak ki. Ott meg egy mosógép. Hordja ez a rossz folyó, mindent, ami belehullik, a Hold meg… az sehol sincsen. Ahhoz fel kell néznem, ha látni akarom. Te bizonyára azt mondanád, akkor nézzek felfelé, igaz? És valószínűleg igazad is van. De attól még tudom, hogy hömpölyög, mint ahogy hömpölyög is itt alattam. Nézd meg, nézz oda, nézd te is, a saját szemeddel. Ide az anyámék régen még fürdeni jártak. Mostanra meg – Jóistenem, hiszen te is látod – a látványát sem bírja el az ember. Szemetesnek használják.

Zihálok, ahogy befejezem mondandómat, s hogy kissé megnyugszom, újra rápillantok. Arca továbbra is szenvtelen. Elszégyellem magam kirohanásomért. Bocsánatot akarok kérni, hiszen ő pontosan tudja mindazt, amit elmondtam, de egy kézmozdulattal elhárítja magyarázkodásomat. E pillanatban szívesen adnék neki egy kis pénzt, de tényleg alig van nálam. Szegény öreg, látom, hogy lábai remegnek a hidegtől. És közben még esni is kezdett. A szél milliónyi cseppekben permetezi szemünkbe a jéghideg vízcseppeket. Mint szikrák, vágódnak hozzánk, csak hunyorgatva bírja az ember.

– Tudod, ez az egész nagyon jellemző. Az eső, a sötét, a hűvös, a Hold az égen. – Megrántja vállát. Nem érdekli. Vagyis átélte már sokszor. Vagyis igazam van: nagyon jellemző. Elmosolyodom. Örülök, hogy legalább ebben egyetértünk.

– Tényleg nem akarok leugrani – ismétlem meg. – Rendben – feleli.

A folyót nézzük mind a ketten. Azt mondja, nem is rossz gondolat, hogy a férfi a széllel beszélget, és kifejezetten örül, hogy megakadt a szemem a vizes cipőkön, amit azon a régi radiátoron hagyott száradni. – Ilyen nyirkos időben – mondja –, az embert átérzi az átázott cipők tocsogó bánatát. – Jól esik, amit mond, de nem árulom el neki. Úgyis tudja. Csak a rácsokat hagyjam békén, teszi hozzá, csak a kutyákat ne hergeljem. Sohasem bírja ki, hogy ne szúrjon oda valamit.

Utoljára megnézem, nem sodródik-e lent a Hold.

Minden változatlan.

– Menjünk – mondom útitársamnak. Azt hittem, ettől megkönnyebbül, de csak szótlanul bólint. Feltűri kabátja gallérját, és megkérdezi, mikor találkozunk legközelebb. Tréfál. Tudja, hogy én sem tudom.

– Még tartozol nekem – mondja, majd sarkon fordul, és elsétál a hídról.

– Jó éjt – felelem.

Bakancsom hangosan kopog a házak között, ahogy hazafelé botorkálok a csúszós macskaköveken. Remélem, soha többé nem kell látnom.

Varga Bence
Fotó: Hegedüs Róbert

Varga Bence (1994, Kapuvár) jelenleg újságíróként dolgozik. Novellái az Apokrif folyóiratban, a Napút Online, illetve a KULTer felületein jelentek meg.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s