Rudolf Dániel: Sárga bicikli (online megjelenés)

A bicikli! Mi lesz a biciklivel? Vajon hová vitték, és miért dugták el? Hiszen mindenki tudja, hogy a biciklije nélkül ő senki. Mikor felpattan a bicajra, délután a napköziből hazaérve, hétvégén pedig egész nap, akkor lesz csak belőle valaki. Otthonról, a Faragó utcából elindulva végigkerekezik a telepen. Keresztülhajt a kutyafuttatón, elszalad a Rózsa kocsma előtt, a hentesnél integet a Géza bácsinak, aki mindig megkínálja pár szelet sonkával, túlmegy a villamossíneken, a nagy, zöld játszótéren, ahol a babakocsis anyukák cigiznek, végül megérkezik a régi buszvégállomásra, a Budiburgerhez. A kajáldás nő nem olyan kedves, mint Géza bá, de néha azért vesz nála egy kólát a pénzből, amit az anyjától kapott. Visszafelé a gimnázium mellett biciklizik el, néha elbújik a bokorban és belenyúl a nadrágjába, érzi, ahogy bizsereg és keményedik odalent, miközben a suliból hazafelé tartó lányokat nézi. Útközben gyakran ráköszön az ismerősökre, de néha idegenekre is, van, amikor egyszerűen rácsap a hátukra és jót nevet, bár ezt a legtöbben nem szeretik. Már sötétedik, amikor hazaér, anyukája ledorongolja: Megint összekoszoltad a nadrágod, de bánja Isten, jobb, mintha itthon boldogítanál.

A második szívrohama volt az öreglánynak, tavaly már kezelték a ketyegőjét. Nem csoda, egyik cigit szívta a másik után. Úgy látszik, másodszorra már nem élte túl – ilyeneket mondtak azok az emberek, akik elvitték az anyját. Sohasem látta őket korábban, nem tudott róluk semmit, de érezte a tekintetükön, hogy nem jó emberek. Rosszat akarnak, biztos miattuk aludt el az anyja. Folyton csak hablatyolnak: A nyanyán kívül nem volt más gyámja. Felnőtt, de gondoskodásra szorul. Látom, jó hülye a tekintete a gyereknek, nem százas. Szerintem ágyba vizel meg minden. Nem tudta, miért mondanak ilyeneket, persze mások is lehülyézték néha, de inkább csak kedvesen, viccelődve, amikor elhajtott mellettük a biciklivel. Ezek viszont csak egymással vannak elfoglalva, rá se hederítenek, csak pofáznak: Egy napközi otthonba jár reggeltől délutánig, amíg az anyja dolgozik. Vagyis most már csak dolgozott. A nem jó emberek állandóan az anyjáról beszélnek, pedig semmit sem tudnak róla. Csak azt tudják, hogy elaludt, és ezért nekik ide kellett jönniük és elvinniük őt meg a biciklit.

Miután elvitték az anyját azok az emberek, néhány hétig a szomszéd Kocsis néninél lakott, akit látásból régóta ismert. A néninek volt egy lánya, aki mindig a sarokban ült és képes újságot olvasott. Hiába kérte őket, adják oda a biciklit, hadd menjen le tekerni, nem engedték neki. Anyád lakását kiürítik, önkormányzati lakás volt, ki tudja, mi lesz a cuccaitokkal. Értesz te ebből bármit is, ostoba gyerek? Nem járt többet a napközibe, egész nap a néni vigyázott rá. Vacsorára finom krumplifőzeléket kapott tőle, néha töltött káposztát, az viszont nem tetszett szállásadóinak, amikor ebéd után vidáman rotyogtatott párat a szobában. Pedig anyukájának sosem volt ezzel baja. Ahogy teltek a napok, egyre jobban rimánkodott a bicikliért, de a két nő hajthatatlan maradt. Párszor sírva toporzékolt és a tévé távirányítóját dobálta a padlóra. Olyan régen nem biciklizett már, a Géza bá már biztos el is felejtette őt, másnak adja a finom röfisonkát. A néni és a lány türelme egyre fogyott. Végül jött egy fiatal, szemüveges nő, akinek mentolos cigi illata volt és így szólt hozzá: Gyere velem, ezentúl új helyen fogsz élni.

Az új hely messze volt, jóval messzebb a napközinél vagy bárminél, ahol eddig járt. Hasonlított a napközire, de nagyobb volt, és a falak is sokkal fehérebbek voltak, nem olyan fakósárgák, mint ott. Senkit sem ismert a helyen, és kicsit riasztónak is tűntek számára az ottaniak. Az egyik kövér, fehér ruhás nő bevitte őt egy szobába, egy ágyra mutatott, itt fogsz aludni. Megkérdezte, mikor mehet haza az anyjához és a biciklijéhez, a nő csak nevetett, de nem válaszolt. Mostantól ez az otthonod, mondta neki később. Kaphatsz saját játékokat, van terepasztal és színezhetsz is, magyarázta, ismerkedj meg a többiekkel. De ő továbbra is hajthatatlan maradt, toporzékolt, hol van a biciklim, hová vitték, miért dugták el? Az étel is hasonló volt, mint a napköziben, de hiába szerepelt a menüben a kedvence, a szilvás gombóc, nem volt hajlandó enni. A bicikli nélkül nem. Amíg vissza nem kapja, csinálhatnak bármit, ő akkor sem fog ebédelni, de játszani sem. Az ágyán ülve behunyta a szemét és újra a köröket rótta a söröző és a buszvégállomás között. Vidáman köszöntek neki az emberek, a nap a szemébe sütött, elvakította őt egy pillanatra. Körülötte a panelházak csak úgy ragyogtak a fényben. Álomba sírta magát.

Teltek-múltak a hetek-hónapok, lassan elfelejtette a biciklit, sőt, talán még az anyját is. Néha álmában visszatértek a régi dolgok, de az egész olyan volt már, mint egy távoli képzelgés – talán soha nem is létezett. Lettek új barátai, talált magának új elfoglaltságokat. Már vagy egy éve lakott az új helyen, amikor elvitték őt és a többieket a bábszínházba. Éppen az úttesten sétáltak át csoportban, kézen-fogva, amikor megpillantott egy lányt, aki pont olyan sárga biciklit tolt maga előtt, mint amilyen az övé volt. Kiszakította magát a párja kezéből, és rohanni kezdett a bicikli felé, szinte magán kívül a vágyakozástól és a viszontlátás örömétől. Szerencsére egy enyhe bokatöréssel túlélte a balesetet.

Rudolf Dániel

Rudolf Dániel 1987 karácsonyán született Budapesten. Az ELTE Filmtudomány szakán végzett. Eddigi írásai a KULTer, az Irodalmi Szemle és az Apokrif hasábjain jelentek meg.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s