Feketemosó: Óra a fehér szobában

A művelődés- és művészettörténészeknek, kulturális antropológusoknak persze volt egy-két szava e babonákhoz. Úgy gondolták, Isten mindenhol jelenlevőségének megtapasztalása áll e rögeszmék hátterében – Szalay Álmos írja a Feketemosót.

Szalay Álmos sorozatának előző részei itt olvashatók:

1. A patkányfogó
2. Anita
3. Anita elhagyja a várost
4. A kocka megérkezik
5. Violet, avagy az első fa
6. Intermezzo: Álom I.
7. Stabat Mater

Óra a fehér szobában

„Nemcsak a jóság költője vagyok, nem tagadom, a gonoszságé is vagyok.”

Walt Whitman (Gáspár Endre fordítása)

Velence óvárosában, a Calle Longáról nyílik egy apró beszögellés, a Corte Rota. Ez a házfalakkal körbekerített belső udvarnak se utolsó titkos kis hely közvetlenül a csatorna közelében fekszik, és nap csak az év bizonyos hónapjaiban, s csak ritkán éri. A csatornához legközelebb eső lakás a 2121-es számot viseli magán. Ajtaja újszerű, mintha gazdái kopottas környezetével óhajtottak volna vetekedni. Szürkébe hajló matt fekete festék borítja a gondosan megmunkált fafelületet, s bárhogy süt rá a nap, soha meg nem csillan rajta – azám! de a kilincsen sem. Hogy lehet ez? Bárki halandó modern lakásbelsőt sejtene mögötte. Körötte a kopott falak hozzátartoznak Velence allűrjeihez. Mert Velence úgy képzeli, ezek nélkül az omladozó falrészek nélkül senki sem hinné el neki, hogy még mindig ugyanaz a város. 

Ezen az ajtón csak kivételes alkalmakkor lépett be halandó, noha nem nézett ki másképp háromszáz évvel ezelőtt sem, ahogy ma sincs rajta egyetlen karcolás sem. Sem Pietro Polani dózse idejében, sem Benito Mussolini duce idejében nem akadt senki, aki belerúgott, bepiszkította vagy akár csak hozzáért volna. Évek, évszázadok, egész korszakok vonultak el előtte, és nem akadt senki, aki csak megközelítette volna ezt az ajtót. Élt a mellette lévő lépcsőházban sok-sok ember, de egyiküknek sem jutott eszébe feltenni a kérdést: ki él itt vajon? Mindenki azt gondolta, egy gazdag nemesé, üzletemberé vagy valami efféléé, aki most éppen úton van. Az egyes korszakok nem hagytak semmi nyomot maguk után, és híres személyeik közül egyetlen egy sem közelítette meg ezt a lényegtelen kis lyukat. Ha jobban belegondolunk, azért mégis akadt valaki, egy Gianni Alboni nevű gyertyakereskedő 1322 márciusának egy felhős kedd délutánján bekopogott ezen az ajtón, házalt és nem alakult jól az aznapi üzlet. Mivel senki nem nyitott ajtót, ezért odébb állt. Ez a Gianni nagyon távoli rokona volt a később élt Tomaso Giovanni Albinoni barokk zeneszerzőnek, akit olyan rútul megtréfált az utókor egy Remo Giazotto nevű csaló személyében. És ennyi.

Egészen addig így ment az, amíg a Világegyetem gépezetének bizonyos elhanyagolható fogaskerekei nem mozdultak el, és nem érkezett meg hosszú, végtelen útja végén a Kuiper-övbe az a bizonyos, kistévé méretű fekete kocka, amit a földiek oly meghatóan komolykodva kereszteltek el Staterónak. Akkor aztán sok minden megváltozott. Az emberek nagy része a mindennapjaiban nem sok mindent érzett. Honnan is tudhatták volna, hogy sorsuk más irányt vett, más vágányokon futnak tovább? S ha tudták is volna, nem fordulhattak volna vissza, nem változtathatták volna meg életük folyásirányát. Akadtak persze elmebetegek és más, sötét, zavaros lelkű emberek, akiktől mindenki igyekezett távolságot tartani, s akiket senki nem hallgatott meg – ők bezzeg érezték azonnal, hogy eltérítették az emberiség, vagy még valami annál is nagyobb sorsát. És volt néhány más ember, akiknek élete különös módon összefonódva kavargott, mint valami szétszakadt kötél kibomló szálai, a magaslati levegőben.

Így történt, hogy azon kevés személyek egyike, akiknek dolga volt a Corte Rota 2121-ben, a nyomozó volt és természetesen Anita. A maguk idejében léptek be, nem találkoztak egymással. Anita a valóság és őrület bódítóan hűs erdejében tengette napjait, a Nyomozó pedig nyomasztóan tisztában volt vele, milyen messze sodródott régi életétől. Megdöbbentette, hogy még így, messze barangolva téren és időn át is megmaradt mindennapjainak az a kesernyés utóíze, az a nem-tudná-megmondani-mi. Szemöldökei alatt a musculus corrugator supercilii sinistra és dextra összehúzódása állandó komor hangulatot adott arcának, valami kialvatlan, kora reggeli, talán inkább másnapos bukét.

–

A Corte Rota 2121-es szám alatti ajtó, s az ajtó mögötti három szoba mit sem változtak az idők során. Egyetlen óvatlan porszem se szállt a falakra, a sarkokba, minden pók és bogár elkerülte messze, még egy kóbor atka sem tévedt a környékére. Mi űzhette el az életet ilyen messze ettől a helytől? Talán az, hogy nem látta senki ezt a helyet? Csak az, akinek dolga volt vele? Ez alighanem helytálló magyarázat. Ugyan miképpen kerülhette volna el a figyelmét évezrednyi embernek, hogy egy nyüzsgő város közepén, egy nem is nagyon nehezen megközelíthető beszögellésben ott egy ajtó, ami nem illik a többi közé? S ha láthatatlan volt, vajon Gianni Alboni gyertyakereskedőnek miért jelent meg azon a borús kedd délutánon? Talán csak jól rejtőzött az ajtó, éppen jó szögben vetült rá az árnyék… Igen, ez is lehetséges magyarázat. 

Mindezek ellenére azok, akiknek mégis dolguk akadt a 2121-ben, többek között Anita és a Nyomozó, valami egészen mást láttak odabent. Hogy miként szerezték meg a kulcsot, az egy másik történet, amit feltétlenül felvezetünk a későbbiek során.

Egyikőjük sem tudta, hogy odafent, a harmadik és legbensőbb szobában, a fehérre meszelt falak között, a fehérre meszelt padlón áll egy óra, egy régi óra. Ha mégis látták volna ezt az órát, a barokk idők elejéről való szerkezetet láttak volna, – de nem találkoztak vele. Nem is az óra miatt voltak ott. Mindennél lényegesebb kiemelni: az óra úgy üti el a perceket, mintha vízcseppek volnának.

–

Az ezoterikusokat és minden egyéb rendű spirituális lelkeket összetartja a tudat: a világegyetem titkai mögött észrevehetetlen hatalmak állnak. Ez érthetően izgatja sebzett lelküket. Érzik, s jól érzik, hogy a szemük előtt zajlanak események, olykor ördögien rosszak, máskor angyalian jók, s hiába érzik lélegzetvételt, szöszmötöléseit annak a másik világnak, – nem láthatnak bele. Ezek a hatalmak sosem fedik fel magukat, hirdetik fennhangon, épp ez a kulcsa észrevétlen, ezért háborítatlan működésüknek. Nos, ezek a zavart lelkek ezt is jól érzik! S van is ebben némi logika. Ha rejlene egy szög, teszem azt a Tuileirák kertjében, amin áll vagy bukik minden sorsok sorsa, vajon bárki kihúzhatná ezt a szöget? Könnyű belátni: aligha. Aki azt a szöget odarakta, bizonyára erre a körülményre is gondja volt. Ha egy közismert ember, egy közismert tér vagy egy közismert könyv lenne a kulcs, bármi őrült vagy bosszúálló kényének kedvének ki lenne téve a világegyetem kulcsa! Az persze gyanús volt a zavaros fejűeknek, hogy ezen a nyilvánvalóan kulcsfontosságú bolygón elrejtettek valamit, legalább egy valamit, de hogy mi lehet az, nem jött rá senki. 

A művelődés- és művészettörténészeknek, kulturális antropológusoknak persze volt egy-két szava e babonákhoz. Úgy gondolták, Isten mindenhol jelenlevőségének megtapasztalása áll e rögeszmék hátterében, – hogy szükségünk van hinni, hogy nálunk nagyobb erő ott van minden virágsziromban és leheletben, s megvéd minket a gazságoktól. De Isten nem volt sehol és semmilyen formában. A valóság, ha úgy tetszik az igazság, nem is állhatott volna messzebb Isten gondolatától.

–

A tényeknek, amennyiben a tényeket egy érme képében képzeljük el, volt egy másik oldala is, ami rejtve maradt mindenki elől. Ennek az igazságnak fontos része bújt meg a velencei Corte Rota 2121-es szám alatt.

Az újszerű fekete ajtó mögött, ahogy ezt már mondtuk, egy hófehérrel mázolt szoba állt, benne egy órával. Ez az óra, attól függően, kinek volt dolga vele, korról korra változott, olykor napóra volt, olykor homokóra, máskor karóra, megint máskor digitális időmérő. A forma változott, a lényeg nem: az óra mindig ugyanazt mutatta.

A kocka megjelenése pedig egy újabb oldala volt az igazságnak, s az órától nem volt egészen független. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy az óra nélkül sosem jelent volna meg a Kocka, ahogy a Kocka nélkül sem létezett volna a fehér szoba, benne az órával. Kemény fába vágjuk a fejszénket, ha megpróbáljuk kiteríteni a tényeket menthetetlenül lineáris emberi narratívánk fékezett értelmű módján. Mintha egy különösen sűrűre varrt szövetet próbálnánk szálakra szedni, ám ha az egyiket kifejtjük, szét esik a szövet minden más szála is. Ezért aztán rendkívül óvatosan kell eljárnunk.

Kezdjük ott, hogy mikor a Nyomozó belépett a szobába, a szemét elöntötte a fény.

 – Tudod-e, ki vagyok?

Először szélnek, huzatnak vélte a hangot, ami az ajtó alól mászott a fülébe, de utána rögtön eszébe jutott: kint szélcsend van, forró nyár. Aztán még egyszer fülébe mászott a hang, lágyan és határozatlanul.

 – Tudod-e, ki vagyok?

Azonnal megértette: valami szólt hozzá.

A fényesség időközben alábbhagyott, de még mindig vakító volt. A Nyomozó halványan érezte, hogy a fényben áll valaki. Pontosabban: nem lehet, hogy nem áll a senki a fényben. Ez más. Mialatt azon töprengett, mit válaszoljon a kérdése, a kérdés harmadszor is elhangzott.

 – Tudod-e, ki vagyok?

A Nyomozó megrázta a fejét.

 – Nem tudom.

A fény megmozdult, közelebb húzódott a Nyomozóhoz. A szemébe újabb tüskék nyilalltak. Lassan térdre ereszkedett, elfogta a távoli bizonyosság, hogy ez a fény el tudná pusztítani, nem csak megvakítani (meg fog vakulni, ez már biztos, gondolta), de megállítani a szívét, agyonnyomni, eltüntetni a Föld színéről. A Nyomozó azt várta, hogy a hang felvilágosítja: ő maga a Fény, ő maga Jézus Krisztus vagy Zeusz vagy Allah, hogy ő maga a Mindenség, vagy efféle.

 – Hány óra van? – ezt kérdezte a hang, ahelyett, hogy Jézus Krisztusként vagy Allahként mutatkozott volna be. 

Valaki a bolondját járatja velem – gondolta a Nyomozó ekkor, de néhány másodperc múltán úgy döntött, abból még senkinek nem esett bántódása, ha megmondta egy idegennek, hogy hány óra van. 

 – Négy óra múlt tíz perccel.

A hang elmosolyodott – vagy a hang mögött valaki.

 – Látod, ebben a pillanatban a világ összes négy óra tíz perce itt van most ebben a szobában. Az összes négy óra tíz perc, ami már volt és ami lesz.

 – Nem értem – válaszolta a Nyomozó, és ez volt a legőszintébb, amit most mondhatott.

 – Te is benne vagy néhányban – mondta a hang olyan gyengéden és lágyan, hogy a Nyomozót elöntötte a melegség, még erekciója is támadt, megmagyarázhatatlan és gazdátlan. Érezte, hogy a fény még közelebb lépett hozzá. A Nyomozó lágyan a földre omlott, majd elaludt. A szobában, ébredésekor nem volt semmi más, csak a fehérre meszelt négy fal között egy óra. Nem mai készítésű volt, a Nyomozó a 19. század első felére tette keletkezését. A rokokó cafrangjai ott hullámzottak még két szélén, de a számlap már a késő neoklasszicizmus letisztult íveit visszhangozta (új élet, új kor, polgártársak!). Ez az óra már a forradalom után készült, sőt Napóleon után, abban a világháború utáni bódult káoszban. Az óra mutatója négy óra tíz percet mutatott, a napfény szögéből ítélve délután négy óra tíz percet. Ezen az időponton rángott a mutató, mint amikor elromlik a mutató. A Nyomozó, bár egyetlen porcikája sem kívánta, de értette: az óra a világegyetem összes négy óra tíz percét mutatja.

–

Tegyük fel bátran a kérdést: mikor készült az óra? Mi volt az óra saját ideje? Anita egy alkalommal, amikor Pergolesi hagyatékát rendezte Velencében, különös hangra lett figyelmes. Az óra lakosztálya körüli falak, mint falak körüli falak, elmozdultak, elfordultak egymáson. A szoba körül egy másik szoba is meghúzódott, olyan közel egymáshoz, hogy falaik néhol összeértek. S mintha ezek a kockák egymáson fordulnának és fordulnának, koptatva egymás falait. Ezt az elfordulást érezhette Anita, mikor odaállt az ajtó elé (milyen kevesen láthatták ama fekete ajtót belülről!), s ami korábban 1736 Velencéjébe nyílt, de már meg sem lepődött, mikor kinyitotta – és nyoma sem volt a városnak. A poshadt víz szagát a nyári rétek friss illata váltotta fel, hét ágra sütött a nap, tűző meleg volt, végeláthatatlanul zöldellő rét, a távolban fehér kupakú hegyekkel. Csend. A természet zsivaja hallgatott, s Anitának azonnal feltűnt ez a természettől oly idegen rezzenetlen némaság.

A távolban néhány fiatalt pillantott meg, akiknek homlokán szőlőfürtök virítottak, s úgy látta, mindenféle náció keveredett köztük. Ketten kacagtak, egy harmadik, fekete bőrű gyümölcsöket szedett a fáról, s két alma már a kezében volt, a negyedik valami bizarr szexuális játékot űzött a másodikkal, aki azonban rá sem hederített, noha egyértelműen erekciója volt. Anita pár perc múlva észrevette, hogy a második szökőkútként ejakulál, az arcán azonban csak egy futó sóhaj látszott, s egy tétova pislogás. Talán valami szőnyegféleség is hevert előttük a földön. Anita visszanézett a szobájára, ami változatlan volt – szürke, sötét, s benne a szoba közepén a gyönyörű óra. Ekkor pillantotta meg először az órát, de nem volt ideje töprengeni rajta, miért van ott, mert rögvest visszanézett az Édenkertre (magában nevezte el így, megjelent a fejében a szó, mintha mindig is tudta volna, mi ez). Zuhogott az eső. A napsütésnek nyoma sem volt, sem a játszadozó fiataloknak. Milyen szép teste volt mindegyiknek, villant át és elsuhant a gondolat Anita fejében. Honnan a fenéből érkezett ez a szörnyű eső? Egyenesen zuhantak a föld felé, mint a repülők…

A férfi a semmiből tűnt fel. 

Fekete garbót és szürke szövetnadrágot viselt, vékony, keret nélküli szemüveget, s teljesen száraz volt a ruhája. Kezét a nadrágja zsebébe mélyesztette. Ott állt pontosan Anita baloldalán, olyan váratlanul, hogy érezte, egy dobbanást kihagyott a szíve. Az esőcseppek – ezt is csak később vette észre – megálltak a levegőben. Ahogy a bőréhez értek, lágyan szétmállottak rajta, és apró szétszakadt darabjaik a földre hullottak.

 – Miben segíthetek? – kérdezte a férfi Anitától, mintha a nő csak véletlenül betévedt volna valaki telkére.

 – Csak kiléptem ezen az ajtón, és…

 – Itt találta magát.

Anita bólintott, és az agya azt hitte, már indul is vissza a szobájába, de a lába nem vitte sehova.

 – Hova szeretne menni?

 – Tudja, – sóhajtott Anita, – haza szeretnék menni.

A férfi leült mellé a vizes fűbe, a mozdulatuk közben szétpattanó vízcseppek végigfolytak a bőrükön. Anita is leheveredett mellé. Kinyújtott jobb karján támaszkodott, a másik a fűben kotorászott, s egészen olyan volt, mint egy festmény magányos modellje festő és vászon nélkül.

 – Hazamenni. Abba az utcába, ahol régen éltem, ahol értelme volt mindennek, ahol egyedül voltam. Egyedül voltam, de mindenkit ismertem, mindennek volt neve. Abba a világba, ahol még élnek a szüleim, ahol él a férfi, akit szerettem és aki nem szeretett viszont, a hazugságaim, a szerelmeim és azok, amiket csak annak hazudtam. Ahol igazi minden, ahol igaziból is meghalhatsz. Ahol igaziból elüthet egy autó, és az ajtók nem nyílnak olyan világokba, amik nem is léteznek.

 – Nem létezik? Ez itt körülötted nem létezik?

 – Nem lenne szabad léteznie.

 – Tudod, én ugyanezt gondolom te rólad. Neked nem szabadna létezned itt és most. Azt gondoltam, mikor először megláttalak, hogy talán megőrültem.

 – Én ugyanezt gondoltam, mikor megláttalak téged…

 – Talán mindketten megőrültünk?

A férfi kérdése szinte flörtölően hangzott. Felállt és lenézett Anitára. Igazi könnyeket látott az arcán, nem a levegőben megragadt esőcseppek nyomát. A férfi lehajolt és megtörölte Anita arcát, aki ettől a mozdulattól még jobban sírni kezdett.

 – Szeretnék hazajutni – úgy zokogott, olyan hosszan, mint még soha. – Szeretnék visszamenni a valóságba… – A férfi intett a felhők felé, és a felhők újra ontani kezdték magukból az esőt. – Nem akarom már ezt! – Körbenézett, és nem látta többé a férfit, mert a férfi, aki megállította és újra indította az esőt, eltűnt. Hátra kapta tekintetét, de megnyugodva látta, hogy az ajtó még mindig a helyén van. Legalább az ajtó… Az az ajtó is hova vezet vajon… Hát persze. Sehova. Az őrületbe. Ugyan mi keresnivalója van 1736-ban, egy fiatalon meghalt orgonaművész hagyatékának ügyében egy halszagú és mosdatlanságtól, ürüléktől, vizelettől és hagymaszagtól bűzlő régi városban?

 – Hol vagyok? – kérdezte az eltűnt férfit, immár hiába, mert nem volt itt egy lélek sem, aki válaszolhatott volna neki. – Hazamennék! – üvöltötte a rétnek, és a rét minden 9703301 darab fűszálának, és a rajtuk élő, 1940660200 mikroszkopikus élőlénynek, akik további, egyelőre a tudomány által még fel nem fedezett 2328792240000 egyéb lényt hordoztak magukon, s akkor még nem beszéltünk a rét mögött húzódó erdőségről. 

 – HAZAMENNÉK!

Még vett egy kis levegőt, aztán újra beleüvöltött a semmibe. 

 – ÉN NEM VAGYOK ŐRÜLT!

–

A Nyomozónak valami módon kezdettől fogva sántított ez az „őrült Anita” koncepció. Anita tekintete, amennyire vissza tudott rá emlékezni, olyan tiszta volt, mint egy kipihent óvodás tekintete, aki készen áll teljes szívéből befogadni a rá váró nap lehetőségeit és ajándékait. A Nyomozó megérezte azokat a bizonyos adamantrudak elhajlásának fémes csengését, melyek olyan kapukat nyitnak ki, melyek kevés szem előtt teszik meg e szívességet. Az viszont rémületesen homályos maradt előtte, hogy miért éppen ők? Anita olyan semmi életet élt, nem zavart semmi vizet, nem adott hozzá és nem vett el semmit a világból. Csendben elvégezte iskoláit, csendben szerelmes volt egyszer-kétszer, csendben adminisztrált a munkahelyén, névtelen és láthatatlan csavarja volt egy láthatatlan vállalatnak, azért dolgozott, hogy a rendszer flottul menjen. Számokat és betűket írt bele táblázatokba, és mindig minden rendben volt a munkájával. Miért éppen az ő szobájába szállt be az a madár? – már, ha igaz, hogy egyáltalán beszállt.

S ha már itt tartunk – mi van ővele? Ő miért került a történetbe? Érezte, vagy talán tudta is, hogy valami erőteljes, rettenetesen fontos köze mégis csak van az eseményeket mozgató, egyelőre még általa nem látható erőhöz. Van valamije, ami annak az erőnek kell. De mi az?

–

„Így szóltam: „Költőm, szívesen beszélnék
      azzal a kettővel, akik a szélben
      oly könnyedén sodródnak, s mindig együtt!”
DANTE: POKOL (részlet – Nádasdy Ádám fordítása)

A fiú halványan, kéken, s mint egy könnyű lepel, szállt ki a hajójából a virító napfényben. Sorszerűnek gondolta volna, talán egy vékony mosolyt is megenged ajka hátterében, ha hallja a tengerparton kutyát sétáltató nyugdíjas gyógyszerész gondolatát:

 – Ez lány vagy fiú?… Nem tudnám megmondani. – De ezek csak gondolatok voltak, s mint ilyenek, némák és tehetetlenek, mint a fák.

Balázs hosszú idő után tért haza, kicsit több, mint két évet töltött odakint az óceánon, ahol igazán megtanulta, hogy az óceán olyan, mint egy hatalmas, hömpölygő és hidegszívű vadállat.

Egyedül volt, olyan egyedül, mint soha életében. Ez a magára maradottság még ahhoz sem volt fogható, amikor megerőszakolták azon a sosem felejthető céges bulin és majdnem elvérezve tántorgott be a legközelebbi kórház sürgősségijére. Jackson Crookra, útitársára gondolt, a halálraítélt gyerekgyilkosra, aki egy fordulóval korábban szállt partra, s akit fellőttek az űrbe fogva tartói, hogy megvizsgálja a kockát a Naprendszer szélén, de megpróbálták átverni, s Crook visszatért a Földre.

 – Én már nem akarok bosszút állni, kölyök – csücsörítette össze ajkait, mint mindig, amikor komoly elhatározásra jutott valamivel kapcsolatban. – Megtehetném, de mégsem teszem.

Balázs a kávéját lötykölve a távolban feltűnő partot szemlélte. Nem tudta eldönteni, hogy nyugalom és hála, amit érez, vagy gyomra mélyén szorongató kétség a jövőjét illetően.

 – Csak tervezem, csak épphogy…

 – Mi van? – kapta oda a tekintetét Crook.

 – Semmi, csak… Eszembe jutott egy vers, amit régen olvastam.

 – Á. – Azzal Crook visszafordult a kötélhez, amivel hosszú percek óta bajlódott. A derekára akarta kötni, mert félt a vízben úszkáló pörölycápáktól.

 – Csak erre emlékszem belőle: megtehetném, de mégsem teszem, csak tervezem, csak épphogy… Felvetem. Csak épphogy felvetem.

 – Szeretem a verseket. „Tenger! neked is megadom magam – kitalálom szándékodat, látom a partról hívogatólag görbült ujjaidat, azt hiszem, vonakodol visszatérni, ha nem érzesz engem, gyerünk együtt egy fordulóra, levetkőzöm, sodorj el a part látótávolából, puhán ágyazok magamnak, hullámos szenderbe ringok, locsolj be drága nedvvel, visszaadhatom a kölcsönt.”*

 – Nagyon szép. Te írtad?

 – Na Kölyök, én hamarosan indulok, ideje búcsúzni. Hogy mi? Nem, Walt Whitman.

 – És nem fogsz bosszút állni?

 – Már elég bosszút álltam, nem igaz?

Azzal Crook belevetette magát a vízbe. Amikor a kötél megfeszült, levágta magát róla. Balázs nem értette, miért volt szükség erre a kötéldologra, de úgy érezte, nagyon jól illik Crookhoz. Szégyellte magát, hogy megsiratta ezt a szörnyű embert, aki őt is megölte volna pár évvel ezelőtt, sőt, ezt megmondta neki is. Figyelte, ahogy Crook kiúszik a naplementében a távoli, párába burkolt partra. 

 – Isten veled – gondolta vagy mondta.

*: A versrészlet Gáspár Endre fordítása.