Feketemosó: Planetárium

Feketemosó logó

Az Amerikai Csillagászok Szövetsége (AAS) is alátámasztja a Balmazújvárosi Amatőr Csillagász Klub (BACSK) állítását, hogy Naprendszerünk kohéziójában jelentős változás állt beSzalay Álmos írja a Feketemosót.

Szalay Álmos sorozatának előző részei itt olvashatók:

  1. A patkányfogó
  2. Anita
  3. Anita elhagyja a várost
  4. A kocka megérkezik
  5. Violet, avagy az első fa
  6. Intermezzo: Álom I.
  7. Stabat Mater
  8. Óra a fehér szobában
  9. A kör bezárul
Szalay Álmos

Planetárium

A patkányfogó érkezése óta sosem tudhatjuk, pontosan mennyi az idő, amiként a napok és évszakok mibenléte is örök gyanakvásra ad okot. Így aztán meg nem mondhatom, pontosan mennyivel híres-neves megjelenése előtt nyitott meg sok idő után a hely, mely mindannyiunknak reményt adott. 

Nyár vége volt, s erre is csak azért emlékszem, mert Jázmin ősszel utazott el a tengerhez, ahol aztán letelepedett, mondván: képtelenség elviselni a telet Közép-Európában, s már nem is jött vissza többé. Hogy ki volt Jázmin, arra már nem emlékszem. Azt viszont tudom, hogy fájt, milyen kevés időt lehettem vele. Úgy éreztem, ha több időt kaptunk volna, ha több idő járt volna nekünk, jó csapat lettünk volna. A patkányfogó (és a homok, ami útját kísérte), elsöpörte minden emlékem. Tehát nyár vége volt, s még egy, talán másfél hónapunk maradt Jázminnal. Ezt akkor még nem tudtuk, mert elutazásának terve gyorsan, mondhatni hasraütésszerűen született meg benne.

A Planetárium előzményei

Ami a Planetáriumot illeti, már évekkel korábban bezárt. Nem volt pénz a felújítására, és az embereket amúgy sem érdekelték a bolygók és csillagok, sem közeliek, sem távoliak. Ott állt a Városligetben mérhetetlen éveken át, egyre rosszabb állapotban, málló falakkal, elrozsdásodó szerkezetekkel málló belsejében. De akkor már tudtuk, hogy valami közelít felénk, valami, ami mindent megváltoztat egy arra érdemes napon. Már éreztük, hogy melegszik az idő, pedig már nem kéne, lévén, hogy ősz vége van. De a homokszemek szállingózása még nem érte el városunk határát. Utolsó reményünket végül abba fektettük, ami megmaradt nekünk a maga változatlanságában: az eget, ami fejünk fölött feszült ki, s tiszta volt, kondenzcsík már nem piszkította be.

 – Vajon a Szaturnusz jelenlegi állása elárulja, mikor jön meg, amire várunk?

 – A Nap és a Plútó éppen egymás előtt állnak, össze lehetne kötni őket egy kötéllel… Van még remény? Már elveszett?

 – A Hold tegnap este óta egyenesen a Sagittarius közepe felé halad. Mindjárt eljön, amire várunk, igaz? – ilyesmiket kérdezgettek egymástól az emberek, de persze senki nem tudott felelni aggodalmaikra.

Egy éjszaka, augusztusban néhány bátor és bizonytalan polgár betört a lezárt városligeti planetáriumba. Megpróbálták beindítani a régi gépeket és csillagvizsgálókat. Mikor kiért a rendőrség, már jó órája az eget kémlelték.

 – Fájdalom, uraim! – kiáltották oda a rendőröknek, mikor azok beléptek a lezárt, egykorvolt intézménybe. Pontosabban kiabálta az a modorosságra hajlamos szakállas férfi, aki bármiféle kinevezés nélkül önmagát tekintette a csapat szellemi vezetőjének. – Késő! El fog jönni értünk! De addig mindent maga alá temet majd a homok…

A rendőrök, akik egy évvel korábban meg se hallgatták volna a bolond szöveget, s máris az intézkedés útjára léptek volna, most leengedték fegyvereiket, és arcukra kiült a rémület.

 – Akarják látni? – kérdezte a kis csoport vezetője. A rendőrnyomozó odaült a székébe, a hatalmas távcső elé, és belenézett. A fő-betörő folytatta: – Látja azt a sárga kis pontocskát? Az a Plútó. Ez itt a Nap, ezt felismeri. Ez a zsemleforma itt egy meteorit. Mindhárom ugyanoda tart, ugyanabba az irányba.

 – És ez mit jelent? – kérdezte a rendőr.

 – A Vénusz, a Mars, és… minden…

Egy nő szólalt meg a valahonnan, a balfenék hátuljáról:

 – És mi is.

A rendőr megfordult, a nőt kereste, csak a szeme még nem szokott hozzá a sötétséghez.

 – Hogy érti, hogy mi is?

A sötétből előlépett a nő. Madár ült a vállán.

 – Úgy értem, hogy a Föld is elindult abba az irányba, amerre az összes többi égitesti is elindult.

Aztán még valaki, ezúttal egy idősebb férfi lépett elő.

 – Ennek lesznek bizonyos következményei. Először még nem sok mindent érzünk majd belőle. De ahogy telik az idő, igen lesújtó konzekvenciákkal kell majd számolnunk. Szélviharok, porviharok, hőmérséklet-ingadozások. Talán árvizek, a Föld másik oldalán meg persze árapályok. De ezt nem tudom biztosan, nem vagyok földrajztudós…

A rendőr zavarodottan bámult maga elé. Kollégái leengedték szolgálati fegyvereiket, és tanácstalanul meredtek a planetárium mennyezetére kivetített képekre.

 – És mennyi időnk van még?

 – Egy év – felelte a nő, madárral a vállán.

A rendőr nem tudta, hogy ki ez a nő, és ki a másik, meg a harmadik férfi, csak azt tudta, hogy hisz nekik. S hinni nekik még annyira ijesztő gondolat volt, hogy megfordult a fejében, letartóztatja az egész nyomorult bandát. De még nyomozati előzményük sem volt, hiszen a gondnoksággal megbízott biztonsági cég nyugdíjas vagyonőre hívta őket, hogy behatolók járnak itt, és többszöri felszólításra sem hajlandók tovább állni. 

 – És mi lesz egy év múlva?

 – Kisodródunk a hideg űrbe. Nem lesz többé Nap, ami melegít minket. Az ég fényei kialszanak, hideg lesz, olyan hideg, ami szétroppanthatja magát a bolygót. 

Ebben a nyugtalan, vészterhes korban senki nem lehetett benne biztos, hogy holnap még az a világ vár-e rá, amiben ma este nyugovóra tért. A rendőrök sem voltak egészen biztosak semmiben. Senki sem volt biztos semmiben, s ennek az állapotnak megvolt az az előnye, hogy minden lehetségessé vált. A rendőrök, mintha babonás középkori parasztok lettek volna, úgy hittek el mindent egyetlen karikacsapásra.

A hiedelmeket csak erősítették a homályosan megfogalmazott sajtóhírek. Illusztráció-képpen bemutatok egy jellemző szöveget:

„Valami nagy baj van odakint…

Az Amerikai Csillagászok Szövetsége (AAS) is alátámasztja a Balmazújvárosi Amatőr Csillagász Klub (BACSK) állítását, hogy Naprendszerünk kohéziójában jelentős változás állt be. A centrális elliptikus mezőrács, mely a gravitációs energia és a téridő által kijelölt koordináta-rendszerben tartja a bolygókat, valamint a Napot és a Kuiper-öv számtalan ismert és ismeretlen kisebb-nagyobb égitestét, átalakulni látszik. A Naprendszer minden bolygóját érintő anomália természetesen Föld bolygónkra is kifejti hatását. Majdnem 15 ezer kilométer. Ez jelentősen több, mint magának a bolygónknak teljes átmérője, mely nem egészen 13 ezer kilométer.”

Ez a hosszú és majdnem teljes egészében lényegtelen információkkal terhelt szöveg jó példa arra, miként igyekeztek a sajtó munkatársai mondani is valamit, s mégsem mondani semmit az ügyről, ami valójában az emberi történelem legfontosabb eseménye volt. Sehol sem volt egyértelműen leírva: a Föld és minden más bolygó is elmozdult helyéről, és elindult egy távoli pont felé! Ehelyett volt mezőrács, gravitációs energia, téridő, koordináta-rendszer, Kuiper-öv, anomália és a mindenhol megjelenő, teljesen értelmetlen 15 és 13 ezer kilométeres adat.

Egy idő után mindenkinek elege lett belőle, hogy a változás ott bűzlik minden pillanatban, árnyékban, virágban, élőben és holtban, s nem beszél róla senki. Eljött a pillanat, amikor az emberek saját szemükkel akarták látni, mi történik a hátuk mögött. Vagyis a fejük fölött. Nincs rajta mit csodálkozni, hogy csillagászati láz gyulladt az egyszerű lakosság körében. Páratlan volt megérni, mikor a leghétköznapibb emberek is egyedül azzal foglalkoztak, mi történik a Naprendszer távoli pontjain. Addig-addig nőtt a feszültség, amíg nem lehetett már tovább elmismásolni a dolgot.

És ezért hittek el mindent a rendőrök. Mert benne volt a levegőben, hogy csak egymástól nyerhetünk pontos információkat. Csak az a dió lesz a miénk, amit mi, közös erővel kaparunk ki magunknak.

A Planetárium, mire beköszöntött a tél, kedvelt illegális találkozóhely lett. Az éj leple alatt pokrócba bugyolált fiatal értelmiségiek ücsörögtek a régi székeken, és felváltva kémlelték az eget a nagy teleszkópokkal, közben cigiztek, söröztek és csókolóztak. Nagyon kellemes hely volt akkoriban. Én valami szakítást hevertem ki éppen, és nagyjából bárhova elcsapódtam, ahol emberek jártak, bár elég reménytelennek tartottam az ismerkedés lehetőségét. Úgy éreztem magam, mint egy kísértet, akit senki nem lát és nem érez, kivéve néhány furcsa médiumot, aki valamiképpen megsejti jelenlétemet. Csendben és haloványan közlekedtem, s esténként hosszan bekapcsolva hagytam gépemen a gmail-t, hátha ír nekem. Aztán jött Jázmin.

Jázmin

Jázmin szép lány volt. Nagyon éber és élénk figyelemmel minden iránt, amit megosztottam vele, s igyekeztem viszonozni érdeklődését. Már megismerkedésünk első órájában tudtam, hogy az exem sajnálatosan betölt minden négyzetcentimétert az égen, s néha még esőt is küld magából, egyszerűen képtelen vagyok menekülni előle. Csak másodhegedűs lehetsz, remélem beéred ezzel is… – gondoltam, de nem mondtam semmit. Úgy döntöttem, az estéimet neki adom, úgyis olyan egyedül vagyok egy ideje már.

Végül is a Planetárium lett a törzshelyünk. Egy Ficzere Samu nevű fiatalember saját kontójára elkezdett piát árulni a helyen, persze volt kávé és üdítő, meg ropogtatnivaló. Samu fél év után kitalálta, hogy Samu Filmklubja néven filmvetítéseket is fog szervezni. Aztán történt egyszer, hogy a Planetárium hivatalos működési engedélyt kapott. És ezzel véget ért az első korszak.

A második korszak nehezen indult, mert a hely közönsége igyekezett magát távol tartani az intézménytől, nem akarta eladni a lelkét, ugye. De ez is csak idő kérdése volt. A Planetárium ugyanis továbbra is Ficzere Samu igazgatása alatt állt, csak éppen ömleni kezdett bele a pénz. Tudni kell, hogy ezekben a végzetes napokban a pénz értéke megváltozott. Többé senki nem akarta hosszabb időre beosztani, inkább minél hatékonyabban elkölteni a lehető legtöbb pénzt a lehető leghamarabb. Így lett a Planetáriumból elképesztő és színvonalas kulturális központ. Ezt csak így utólag látja az ember, akkor, benne a kellős közepében csak azt éreztük, hogy „most nagyon jó így nekünk”. 

Ami Jázmint illeti, bármennyire is kedves és emlékezetes teremtés, nem túl fontos szereplője a történetnek. Nem tett hozzá sok minden, az élet hamar kis is írta a darabból, mert nem tudott vele mit kezdeni. Pedig sosem felejtem el, hogy ott ülünk a rozoga székeken, és együtt indulunk csillagközi útra a nagy teleszkóp alatt, s arról beszélünk halkan, hogy milyen helyeket bolyognunk be, ha eljön a nap, amikor már mindegy, mi lesz. De Jázmin, azt hiszem, sosem hitt igazán abban, hogy tényleg eljön a világvége, vagy valami ahhoz hasonló. Ezért is döntött úgy, inkább elköltözik. Ostoba döntés volt, de igazán érthető.

Elutazása utána csalódott volt, és úgy éreztem, már olyan kemény lett a szívem, olyan kérges, hogy nincs rajta több sebnek hely. Tompa sajgás maradt a lány után, s tovább járkáltam a Planetáriumban, rengeteg könyvem valamelyikével a hónom alatt, kavarogva fél órát, egy órát a helyszínen, aztán hazavillamosoztam vagy hazasétáltam tizenegy óra körül.

 – Milyen különös, hogy mostanság milyen meleg van… – mondta egy férfi mellettem a Planetárium külső parkjának egyik asztalánál.

 – Igen. Pedig már novembernek kéne lennie – bólintottam rá, és megláttam Annát.

Anna. A gyönyör és a szépség, mint egy extra véráram valahonnan, egy eddig rejtett mélységből, úgy rontott rám, ellepett, beborított, és meglökött. Nem találtam szavakat, de a szavak értelmüket is vesztették mind egy szálig, mikor megláttam őt. Nem voltam éppen jó állapotban, se lelkileg, se fizikailag, gyászoltam régi exemet és gyászoltam Jázmint is, egyetlen, megtestesült gyász voltam, de mégis azt éreztem, egy életem, egy halálom, akármi lesz, megpróbálom. Odamentem hozzá.  

A Planetárium

Végül is nem Jázminról és Annáról akartam írni, ezúttal a Planetáriumot lenne fontos elmesélni. Mit is mondhatnék róla? Kék és sárga neonfényekkel volt kivilágítva, a felirata kézírást imitált. Odabent alkohol, fű, dohány és emberszag még éppen kellemes, elviselhető keveréke. Az volt az életünk legjobb epizódja: amikor még volt a Planetárium. A mostról nem akarok szólni, hiszen holtakról igazat vagy semmit.

Egy nappal a patkányfogó megérkezése előtt a hely végleg bezárt, s hamarosan mi is eltévedtünk. Talán ősz volt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s