Összegereblyézni, ami ránk maradt (színházkritika)

Szvetlana Alekszijevics: Secondhand – szovjetűdök (Örkény Színház)

Az „etűd” színházi értelemben egy rövid, betanult vagy improvizált jelenetet jelent, egyfajta technikai ujjgyakorlatot. Úgy érdemes elképzelni, mint egy rövidfilmet, egy tárcanovellát. Az Örkény Színház, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem közös produkciója, a Secondhand, sok-sok ilyen öttől tizenöt percig terjedő etűdből áll. A jelenetek nem kapcsolódnak egymáshoz, nincs tradicionális narratív szerkezet, se főszereplő, szokványos lezárás. Egy rövid narrátori bejátszás a homo sovieticusról az előadás elején és végén – ennyi gesztust kap a néző a keretes szerkezet felé, ezt leszámítva egy kétórás kelet-európai kollázs elevenedik meg a színpadon. Az egyetlen összekötő elem a minitörténetek helyszíne: a Szovjetunió vagy a felbomlás után megalakuló országok egyike. Az előadás nyolc rendezője (Bagossy László, Kovács D. Dániel, Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté, Vilmos Noémi és Walters Lili) a kortárs fehérorosz írónő, Szvetlana Alekszijevics műveiből dolgozott, a végeredmény pedig épp olyan fragmentált lett, mint a posztszovjet régió. Ez egyben előny és hátrány is.

Horváth Judit képe

A színpad közepét egy halom ruha foglalja el az első perctől az utolsóig. Vannak közöttük elegánsabb darabok, de a legtöbb retro, figyelemfelkeltő, ízléstelenül színes. Bagossy Levente díszlete minimalizmusra törekszik, később felbukkan még néhány használati tárgy, de a legtöbb kelléket ruhákkal helyettesítik. Közben motivikus töltetet is kapnak, az egyik jelenetben például báboznak velük a háttérben, miközben Znamenák István a színpad elején meséli, milyen volt harminc rubelért, védőfelszerelés nélkül macskákra vadászni Csernobil környékén, nehogy az állatok elterjesszék a fertőzést. Znamenák hangja rezignált, mellette ül Epres Attila és Vajda Milán, ők magabiztosabban beszélnek, mintha egyenesen kérkednének. De azért érezni, ez csak póz, mindhármukat megtörte a sok szörnyűség. Az állatok élete jelentéktelen az emberekéhez képest – győzködik magukat, közben a fejük körül tekeregnek a ruhakígyók, ruhamadarak. A jelenet végén a bábozó színészek rájuk hajigálják a rongyokat, a három vadászt maga alá temeti Csernobil és az ott elkövetett cselekedeteik terhe.

Horváth Judit képe

A ruhakupac összességében pont olyan képet nyújt, mint Kelet-Európa – sokszínű, kifejező, kicsit lepukkant, kicsit menő. A cím is az elhasználtság gondolatára utal, Alekszijevics Elhordott múltjaink című kötetének angol fordítása: Secondhand Time. A kupac fontos szerepet kap majdnem minden etűdben, néha meg épp azzal kelt erős hatást, hogy nem nyúlnak hozzá, csak púposodik a háttérben. Ilyen Polgár Csaba jelenete, aki egy Csernobilbe küldött operatőrt alakít. Farmernadrág, egyszerű kék ing, a koreográfia sem bonyolult, Polgár a színpad bal szélén, egy helyben állva mondja el a monológot. Beszédstílusa, mozdulatai közvetlenek, az egész sztori olyan őszinte, mintha beszélgetne a nézővel. Éppen ez az egyszerűség teszi maradandóvá.

Az etűdök egyébként műfajukban sem egységesek. Van szatirikus, groteszk, drámai darab, de akad zenés és prózai, tömeg- és szólójelenet. Utóbbiból ötöt-hatot láthatunk, ezek adják az előadás legerősebb pillanatait. A zenés betétek viszont negatív szempontból maradtak emlékezetesek. Nem is igazán Kákonyi Árpád zenéje a probléma, hanem inkább az, hogy egy két-három perces, kánonban elénekelt töltelékdal a Szovjetunió történelméről teljesen feleslegesnek hat. A cél feltehetően az lett volna, hogy a történelmi kontextust kicsit feldobva nyújtsák át a nézőnek, de aki Budapesten megnéz egy szovjetűdök alcímű színdarabot, annak legalább halvány elképzelése biztosan van arról, kicsoda Gorbacsov vagy mit jelent a peresztrojka. A rövid rapbetétnél pedig már a zene is problémás, ez a jelenet egészen kínosra sikeredett, bár itt egy apró generációs törést lehet megfigyelni – a nézőtér idősebb tagjai kifejezetten élvezték.

Akad még egy másik összekötő elem is az etűdök között: valamilyen formában mindegyik kapcsolódik a generációs áthagyományozás gondolatához. A kollázsszerkezetből adódik, hogy az előadás vállalása nem lehet több, minthogy a néző elé tár egy alapvető posztszovjet életérzést, és bemutat kis szeleteket a tőlünk keletebbre fekvő Kelet-Európa mindennapjaiból. Ezen a vállaláson az előadás túlmutat azzal, hogy egy központi kérdéskörre fűzi fel a jeleneteket. Hogyan nehezedik egy generáció terhe az utána következő vállára? Hogyan ruházzák át az idősek a fiatalokra azokat a kulturális alapvetéseket, amiket egyszer ők is megkaptak? A cím, a jelmez, a díszlet mind ilyen kérdésekre reflektál, látjuk a színpadon, ahogy generációról generációra öröklődik a múlt, ahogy a gyerekek szüleik elhordott szociális normáit kapják hagyatékba.

Egy-egy jelenet konkrétan az áthagyományozás folyamatát veszi nagyító alá. A Csernobilból megmenekülő, de a fertőzés miatt haldokló apa fiának ajándékozza sapkáját, pedig tudja, el kellene égetnie. Egy nyugdíjazott, részeges NKVD ügynök (Epres Attila) a vejének mesél a háború szörnyűségeiről, miközben ő próbálja összegereblyézni a szétszórt ruhákat. Epres foszladozó köntöst visel, fején szőrmekucsma. Ide-oda botorkál, és olyan tárgyilagossággal tanítja Kovács Mátét az emberkínzás fortélyaira, hogy a néző elfelejti, néhány perccel korábban még lelkiismeretével küzdő vadászt alakított. A gereblyézés tevékenysége szimbolikus gesztus, az öreg pedig nem segít, helyette addig magyaráz a múlt borzalmairól, míg veje dühösen elhajítja a gereblyét.

Epres egy harmadik jelenetben is nagyot alakít. Két fiát készíti fel a katonaságra – vadászrepülőzni tanítja, orosz háborús irodalomból vizsgáztatja, harctéri tippekkel látja el őket. Fel-alá járkál a színpadon, de mozdulatai nehézkesek, zihál, liheg, remeg a keze, a hangján is érezni a szenilitást. A képzeletbeli vadászrepülőnek ő a pilótája, középen guggol, és fiai fejét markolja, ők a szárnyak. Novkov Máté isteníti apját, bólogat, figyel minden szavára, lelkesen játssza a hősi halált. „Szénné akarok égni egy vadászrepülőben! Örülsz, apa?” kiabálja, és tényleg erről van itt szó, Epres karaktere a saját, beteljesületlen álmát próbálja a következő generációra erőltetni. Nem jár sikerrel, egyik fia nem tud, másik nem is akar megfelelni neki – Koller Krisztián a jelenet végén katonafelszerelés helyett balettruhát húz.

Horváth Judit képe

Az előadás egyik legérzelmesebb pontját Znamenák István szolgáltatja. A megelőző jelenetben öt szovjet katona utazik egy terepjárón, kezükben fegyver helyett vécécsészét tartanak. Egyikük sem tér haza Afganisztánból, először Kovács Máté térdel a színpad szélére, őt követi Dóra Béla, Jéger Zsombor, Patkós Márton ésNovkov Máté. Átölelik a vécécsészét, a felhajtott ülőke keretbe foglalja arcukat, kicsit olyan, mintha az állukat egy akasztófa kötele tartaná. Znamenák mögéjük ül, és egyik pillanatról a másikra öregasszonnyá változik – vörös rúzs, a katonasapka helyére kendő, leopárdmintás felső, szemfesték. A monológ a fiáról szól, aki azért halt meg Afganisztánban, mert nem tudtak elég pénzt összekuporgatni a sorozóiroda lefizetésére. Mozdulatlan az egész jelenet, az öt katona elől, mögöttük a gyászoló anya, vibrál a levegő a feszültségtől. Znamenák villámgyors átalakulása pedig csak még megdöbbentőbbé teszi az egészet.

Horváth Judit képe

Az előadás végén a ruhatár előtt egy középkorú férfi azt monda párjának, hogy „nem volt szar, de az Örkénytől többet vár az ember.” Pedig amellett, hogy az előadás újító és bátor, tényleg van itt minden. Csuja Imre egy hatalmas ajtóval a vállán meséli, hogy családi tradíció szerint erre fektette a sugárfertőzésben elhunyt kislányát, míg vártak a koporsóra. Pogány Judit fel-alá csoszog a színpadon, és azt ecseteli, mennyire szerelmes volt Sztálinba, tulajdonképpen nem is érti, mi a baj a kommunizmussal. Csákányi Eszter üzleti szakzsargont ismételget angol nyelven, egy egyedülálló, sztahanovista nőt játszik, aki önként választotta a magányt, és soha nem akar szerelmes lenni. A közönség nevet, de minél tovább nézi a rikító vörös zakót, annál kevésbé van kedve hozzá. Érezni, milyen erőltetett ez a boldogság, és van ebben valami mélyen szomorú. Meg Kelet-Európában, úgy általánosságban. Annak viszont lehet örülni, hogy az előadásban hangsúlyos szerepet kapó áthagyományozás gondolata a színpadon kívül is megvalósul a tapasztalt, örkényes színészek és az egyetemi hallgatók között. Az pedig, hogy az Örkénytől többet vár az ember, legyen inkább dicséret.

Biró Zsombor Aurél

Secondhand

szovjetűdök

SZVETLANA ALEKSZIJEVICS írásai alapján

(Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban)

Fordították:
Iván Ildikó, Pálfalvi Lajos, Enyedy György, M. Nagy Miklós, Földeák Iván

Szereplők:

Bíró Kriszta, Csákányi Eszter, Csuja Imre, Dóra Béla, Epres Attila, Ficza István, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Koller Krisztián e.h., Kovács Máté e.h., Máthé Zsolt, Murányi Márta mv., Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba/Friedenthal Zoltán m.v., Pogány Judit, Szathmáry Judit mv., Takács Nóra Diána/Szilágyi Kata m.v., Vajda Milán, Znamenák István, Zsigmond Emőke

díszlet: Bagossy Levente
jelmez: Ignjatovic Kristina
dramaturg: Gábor Sára
zene: Kákonyi Árpád 
súgó: Kanizsay Zita 
ügyelő: Mózer Zsolt
a rendező munkatársa: Érdi Ariadne

rendező:
BAGOSSY LÁSZLÓ és KOVÁCS D. DÁNIEL,
valamint Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, 
Sándor Dániel Máté,Vilmos Noémi, Walters Lili,
a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályának hallgatói

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s