Feketemosó: A kör bezárul

Talán volt ennek valami köze ahhoz, hogy ide kerültem? Hogy akkor megérintettem a Kockát? Volt ennek bármi köze bármihez? Vagy csak egyszerűen az történt velem, ami mindenki mással történt? – Szalay Álmos írja a Feketemosót.

Feketemosó logó

Szalay Álmos sorozatának előző részei itt olvashatók:

  1. A patkányfogó
  2. Anita
  3. Anita elhagyja a várost
  4. A kocka megérkezik
  5. Violet, avagy az első fa
  6. Intermezzo: Álom I.
  7. Stabat Mater
  8. Óra a fehér szobában

A kör bezárul

„Könyörülj rajta, és tedd jóvá, vagy legalább kövesd el újra.”

Simon Bettina: Szobanövény

Engem lenyűgözött a téridő. Nem mintha életem nagyobb részében olyan kurvára érdekelt volna a téridő, ahogy fingom se volt róla, mi az egyáltalán. Egy Sziklás-hegységben gyerekekre vadászgató sorozatgyilkos nem foglalkozik ilyesmivel. A világűrrel minden kapcsolatom annyi volt, hogy holdfényes éjszakákon kiültem egy szál Camellel a házikóm verandájára, és néztem a csillagokat. Nem gondoltam volna, hogy egy nap dolgom lesz odafent. És nem is lett volna, ha a Connecticut Törvényhozó Testület összejátszva a Dorhem Büntetés-végrehajtási Intézet főmunkatársaival nem kényszerít rá, hogy fogadjak el egy undorító ultimátumot. Egy űrkutatási micsoda keretében kilőnek az űrbe, hogy adatokat szerezzek egy bizonyos valamiről, és működtessem a berendezést. Én, aki annyi halál gazdája vagyok, azt a feladatot kaptam, hogy tartsak életben valamit, amit merő halál vesz körül. A megállapodás értelmében két évvel később, dolgom végeztével elindultam vissza a Földre. Ám ők ekkor ingatni kezdték a fejüket, és lekonyították szájaik sarkát, mely a legvégén mégis mosolyra húzódott, s azt mondták: ugyan-ugyan Jackson Crook, ha már olyan messzire eljutottál, vissza ne fordulj! Irány a Naprendszer utáni sohasemmi, a mélyűr! Tele van érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal! Menj és mesélj nekünk róla! 

Gondolkodás nélkül elindultam vissza a Földre. Mocskos gerinctelen férgek. Hagytak volna megdögleni odakint. Mikor visszaérkeztem a Földre, ígéretükhöz híven valóban megpróbáltak kilőni ballisztikus rakétával. A kurva anyjukat. De túléltem! A vén ördögön nem fogott semmi, túlélt mindig mindent! Belezuhantam az óceánba, ahol egy kiugrott fiúprosti kimentett, és kihajóztunk a partra a lopott hajójával. Dolgunk végeztével érzékeny búcsút vettünk, én pedig, miután ettem egy kibaszott jó marhaburgert, feladtam magam a rendőrségen. Nem telt bele egy évszak, és már a kivégzőszoba felé sétáltam meglehetős nyugalommal. Azért tettem, mert tapasztaltam annyit odafent a nagy sötét mocsokban, hogy tudtam: élek-e vagy meghalok, teljesen mindegy. Teljesen mindegy. Szeretné az ember azt hinni, hogy nem mindegy, hogy mindennel, amit tesz vagy mond, beláthatatlan következményeket zúdít a világra, s ez bizonyos léptéken belül így is van. De ha egyetlen egy milliméterrel kitágítjuk ezt a perspektívát, barátaim, oly értelmetlenné lesz bármi, amit tenni vagy elképzelni tudtok itt a Földön, hogy még a teljesen mindegyet is erős túlzásnak kezdjük érezni. Hát nem mindegy nektek, kedves barátaim, hogy a kertetek végében megbújó hangyaboly, melynek létezéséről nem is tudtok, 39. számú kis hangyája éhesen fekszik-e le aznap, vagy teli pocakkal? Nem is tudtatok arról a hangyabolyról.

Mindezt megértve oly sok éjszakát töltöttem azzal gyötrődve, hogy ki akarok szakadni az űrhajómból és belehullani a végtelen vaksötét párába, vagy a Jupiter vad és színes, sikítóan forgó viharjaiba…

Aztán jött az a nap, kivégzésem napja. Aznap haltam meg.

A halál után már nem lesz semmi, ebben biztos voltam. Megkönnyebbülve indultam el a halálsoron, s ebben a nyugalomban, tudom, kevesen osztoznak velem. Sötétség, tudatlan, mély alárepülés. Nem volt semmi hitem, és azt hiszem, ma sincs. Azonban szeretném elmondani, hogy így vagy úgy, egy sötét erdőbe jutottam. Majd előttem úgy terült ki a téridő, mint egy térkép… Odafent a saját két szememmel láttam, a testem minden porcikájával éreztem ezt a különös anyagot, ruhát, folyadékot, hollófekete gránitot. Olyan volt, mint egy végtelen nagyságú, egyszerre a tér minden pontján egyesével kifeszített fekete folyékony lap, mely hajlik, hullámzik és kifeszül. Azt is tudtam, – honnan, ne kérdezzék –, hogy megfelelő sebességgel követve ezeket a lapokat, visszajuthatok a világegyetem keletkezésének pillanatáig. Aligha féltem bármitől is életem során, de a világűrtől féltem. És még annál is jobban belenézni e hullámzó lapok mélyébe. Mi hullámzik odabent? Az első pillanat hullámzik odabent. A legelső pillanat hullámzik odabent. Rettegtem, hogy nem bírom majd elviselni a látványt – és végül nem néztem bele a lapok mélyébe.

Tehát nem az örök sötétség várt rám, hanem egy erdő, és az erdőn túl a végtelen tenger, a végtelen tengeren egy hajó, ami egy királynőt vitt, egy leáldozóban lévő világ menekülő királynőjét, ki éppen száműzetésbe indult az Örök Naplemente Földjeinek irányába. Hogy mindezt hogyan tudtam meg, fogalmam sincs és akkor sem tudtam, egyszerűen csak tudtam, és kész. Ahogy azt is, az Örök Naplemente Földjei öt szigetből állnak: Darum, Arnhems, Ataman, Vaisclom és Rangar szigeteiből, melyek hatalmasok és az Atlanati-tengerről nyílik, mely a mi világunkban az Atlanti-óceánnak felel meg. Atlanati valaha egy földrész volt, melyet egy üstökös becsapódása süllyesztett színre-színre darabról-darabra a mélybe. Ebben a világban a földrészek lassan és nehézkesen ringtak valami dermesztő, türkizkék vízben. Ezt a ringást folyton folyvást érezni lehetett mindenhonnan. Mégis hogyan tudhattam mindezt, mikor nem emlékszem rá, hogy valaha valaki elmondta volna, elmesélte volna, vagy olvastam volna valahol? Semmi ilyesmi nem történt, de mégis tudtam, mélyen, szinte a bőröm alatt, ahogy a nevemet, vagy azt, hogy George Washington volt országom első elnöke. De legalább ennyire jól tudom, hogy ebben a másik világban George Washington egy fűszerárus, aki szívesen farag az unokáinak fajátékokat, ellenben soha senki nem fog rá emlékezni. Egyetlen válaszom volt e képtelen és mégis nagyon pontos tudásra: én mindig itt éltem, a Velencei Birodalomban, a nagy Velencei Királynői Udvar közelében, s ez udvar megbecsült költője és csillagásza voltam. Vagyis vagyok.

conserve-canaletto-lnd

Először úgy gondoltam, alighanem egy másik, talán mesebeli univerzumban járok, de később rá kellett jönnöm, még mindig ugyanazon a bolygón, ugyanott és ugyanakkor élek, mint ahol abbahagytam az életemet a másik helyen. Csak éppen a téridő-lapok egy másik lapján éltem eddig. Idővel még döbbenetesebb dologra jöttem rá: egyszerre millió és millió lapján élek a tér és idő alkotta kelmén, s mindez ugyanazon univerzum végtelen változata csupán. Ahol egy kicsit, egy egészen kicsit minden másképp alakult. A mi világunkban gyorsan haladt a történelem, de ebben a másikban sok minden hasonló maradt ahhoz, amit mi a 18. századnak gondolunk. Technikailag fejlettebbek persze, de mivel ennek a világnak népe jóval kevésbé kíváncsi, mint a miénk, meglepő módon nem jutottak túlzottan magas színvonalra egy sor területen. Például a kommunikációs eszközök terén kilátástalanul alacsony színvonalon voltak. Számológépeket igen, de számítógépet egyet sem láttam. Ugyanakkor a fákkal és növényekkel lélegzetelállító viszonyuk volt. Úgy éltek emberek és növények egymás mellett, mint szomszédok, akik mindenben segíteni próbálnak egymásnak. Ez a világ szebb is volt. És fent az égen is sok minden nem stimmel a mi világunkhoz képest. Itt például a Nap és Föld szinte meg sem mozdul egymáshoz viszonyítva. Nem 24 óra alatt kerüli meg egyik a másikat, hanem 189 év leforgása alatt. Így aztán a tájéknak egy része örök naplementében, egy másik örök hajnalban, egy harmadik örök délben és egy negyedik örök éjszakában tengeti napjait. A mi világunkban semmiféle üstökös nem hullt alá, hogy elpusztítson egy Atlanata nevű kontinenst, cserébe nálunk volt francia forradalom és Napóleon és két világháború. Itt nem. És ezt tetszett!

Rájöttem, ha az egyik lapon meghalunk, rögtön egy következő lapon folytatjuk. De ki dönti el, hogy melyik lapon folytathatjuk? Hiszen minden létező verziónkra létezik egy lapja a téridőnek. S ha igazán meghalunk, akkor minden egyes lapról meghalunk. 

Odakint, mikor találkoztam a Kockával, megértettem: ez a kocka a magja mindennek, ez a világegyetem maga, önmagában fordulva, a világegyetem külseje és belseje, múltja és jövője egyetlen aprócska tárgyban. S én még majdnem magammal hoztam a Földre! Persze meg sem mozdult. Az összes létező minden egyes lapját tartalmazta a Kocka. S én megérintettem…

Talán volt ennek valami köze ahhoz, hogy ide kerültem? Hogy akkor megérintettem a Kockát? Volt ennek bármi köze bármihez? Vagy csak egyszerűen az történt velem, ami mindenki mással történt?

Fogalmam sincs.

Egyet azonban tudok. Ebben a másik világban, melyben a Velencei Birodalom hatalmasabb, mint a mi világunkban a Római Birodalom volt, ebben a világban, ahol rizsporos parókát hordanak az emberek (feltéve, ha nincs szép, és dús, hosszú hajuk, amit büszkén viselhetnek), ebben a világban, ahol minden napszakra jut egy táj a Földön, itt én nem vagyok gyerekgyilkos. Köztiszteletben álló tudós ember, a Királynő bizalmasa vagyok, aki természetesen magával visz mindenhova, ahová megy. Az már csak költői igazságtétel, hogy a Királynő éppen a halálba indul, s mint köztiszteletben álló embere, nekem is ott a helyem mellette.

A Királynő hajója hófehér volt, a legapróbb tartószög vagy lenge fonál hófehérre festve. Történetét, amint a hajó útjának történetét is, jóval később értettem meg csupán, idáig nem terjedt a mindentudásom. Elmondom, amit kiderítettem. Ez nyilván csak apró szilánk abból a másik világból, mely ebben a pillanatban is itt zajlik körülöttünk, mégis több, mint amit bárki elmesélt ideátról odaátnak.

The-Gloss-Magazine-Artistic-License-Canaletto-2

A Velencei Birodalom 2800 éve alakult azon a helyen, ahol ma valóban Velence áll. A ti világotokban, barátaim, akkoriban Egyiptom a fáraók földje volt, az Új-Asszír Birodalom bontogatta szárnyát, a görögök terjeszkedni kezdtek, megalapították Rómát, megrendezték az első Olimpiát… Nos, a mi világunkban egy Amor Shamer nevű messziről jött férfi, úgy hírlett róla, egy valódi varázsló alapította Velencét egy másik világ romjain. Amor Shamer egy szál furulyával érkezett abba a régi, névtelen városba, s akit alkalmatlannak talált egy új világ építésére vagy nem akart vele tartani, kivégezte a hangszerével. Hogy a nevet honnan vette, a mi név-etimológiában előszeretettel elmerülő népünk nem tudja – nem tudja, hogy saját nemzeti neve honnan is származik. A Velencei Birodalom tudomásom szerint véráldozatok árán foglalta el a korábbi területet, s azt is tudom, hogy rengeteg homok is a segítségére sietett. Kis híján egy sivatagot fújt rá a szél, majd szélvihar – s után következett Shamer békés aranykora. Sokáig és stabilan fennálló királyságot hozott létre, a már itt élőket elhalmozta minden kincsével és óvó figyelmével, szeretetével. Amor Shamer megalapította Velencét, és Velence hatalmassá nőtt, végül minden város védőszárnyai alá tartozott a Földközi Tenger szélén.

De ez már nagyon rég volt. Shamert, az első királyt száz és száz király követte a trónon, egészen addig, míg Anita Királynő dicsőséges uralma el nem következett, s az ő uralkodásával ér véget a Velencei Birodalom története.

(folyt köv.)

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s