Feketemosó – Stabat Mater

Claude úr szeme olyan világokat látott, amit maga el sem tud képzelni! Claude úr járt azokon a helyeken! Hozott is magával ezt-azt. Nála többet senki nem tud a fényről! Senki! A fény! A fény – a legmélyebb értelemben vett fényről.  – Szalay Álmos írja az Apokrif blogját.

Szalay Álmos sorozatának előző részei itt olvashatók:

1. A patkányfogó
2. Anita
3. Anita elhagyja a várost
4. A kocka megérkezik
5. Violet, avagy az első fa
6. Intermezzo: Álom I.

Tél van. Fehérek a falak, fehér minden az ablakon innen és túl. Azon rágódom, valahol, valamikor megbolondulhattam, és elvittek egy ilyen fehér helyre. Szanatórium. Valahol fent a hegyekben, titokban, elzárva mindentől és mindenkitől. Talán tettem valamit, hogy itt vagyok? Tettem valami szörnyűt? Körbe nézek. A szobám, ez a szoba, akár kórterem is lehetne. Nem merek az ajtóhoz közelíteni. Félek, akkor ki találnám nyitni, és nem akarom, nem akarom kinyitni azt az ajtót. Folyosót találnék ott, attól tartok, betegápolókkal, orvosokkal, betegtársakkal, a többiekkel. Rám néznének nagy, párás szemeikkel. Biccentenek, motyognak. De rég láttuk magát… Egy kórteremben ülök az ablak mellett, és nézem az erdőt, az erdőn túli havas pusztát – és talán ez az igazság.

Gyerekkorom óta el akartam kutyagolni azokra a Duna-menti havas mezőkre, hogy megfagyjak, és ne találjon rám senki. Megijeszt a gondolat, hogy még csak arra sem vágytam, hogy megtaláljanak és sajnáljanak, hogy elsirassák az „én szegény életem”, csak eltűnni akartam, nyomtalanul, hangtalanul és észrevétlenül. Most itt az a mező. Indulhatnék.

Sok jel mutat arra, hogy nincsenek rendben a dolgok. Mintha öt vagy talán tíz év is kiesett volna. Mikor is volt? Hogy is történt, hogy most itt ülök ebben a nagy fehérben? Az ajtóm előtt elslattyog valaki.

Orsolya megérkezett az irodámba. Rákosan, elvékonyodva… nem tudom megmondani. Nagyon régen volt, az biztos. Az összes pénzét elhozta nekem. Amit csak össze tudott kuporgatni. Akkor kezdte gyűjteni, mikor megértette, hogy nincs tovább, és elhajtotta maga mellől azt a melákot. Hiú volt, nem akarta, hogy lerobbanva emlékezzen rá az ürge. Betegen már nem is tudott úgy dolgozni, mint korábban. Előbb-utóbb persze észrevették rajta. Tudta ezt is. Folyton izgatott, hirtelen és indulatos nő volt, és fénykorában istenien szexi lehetett. De már csak maradt az izgatottság, a hirtelenség, az indulatosság fáradt árnyéka és a szürke reménytelenség. Fizikai fájdalmat okozott érezni valakit, aki ennyire „szebb napokat látott” volt.

– Nem is az, hogy lefogytam, – mesélte nekem, – hanem inkább… a szagom. Tudom, mikor tetszem a férfiaknak, és mikor viszolyognak tőlem. A hét elején forgattam, és… nem szerettek közel hajolni hozzám. Hárman, köztük egy lány, és… éreztem, hogy minden erejükkel azon vannak, hogy ne kelljen közel hajolniuk annyira, hogy érezzék a szagomat. Tudom, hogy van. Ez a kurva kór. Bármit magamra tehetek. Ez a legrosszabb az egészben. Az egyik azt mondta nekem az öltözőben, hogy csípős szagod van. Ráadásul a lány. Nagyon helyes amúgy. Akkor már tudtam, hogy nincs tovább. Csak még egy kicsit össze akarok kuporgatni, érti, ugye, de már csak heteim lehetnek hátra. Mármint a munkából. Elkezdett ugyanis fájni. – Aztán felnevetett. Szerintem beképzelte ezt a szagdolgot, de ahogy mesélte, onnantól én is érezni kezdtem valamit.

Szóval Orsolya elhozta nekem az összes pénzét, én pedig megtaláltam, akit keresett. Bár ne tettem volna. Talán ma is élne a férfi, akit szeretett, és mindenki más is, akinek így vagy úgy köze volt ehhez a rohadt történethez. Ha nem találom meg őt, ha nem adom át neki azt a szánalmas kis csomagot, amit Orsolya kért… De én csak végeztem a munkámat! Megpróbáltam megtalálni mindenkit, akiről csak tudtam, de nem maradt senki. Senki! Meghaltak vagy elnyelte őket a föld! Akkor talán Anita se keveredett volna bele ebbe az eszement őrültségbe.

Közben, mit tagadjam, én is lecsúsztam, bedőlt az irodám, nem tudtam már új esetekkel foglalkozni. A repülőgép-szerencsétlenség látványa úgy hatott rám, – sosem hittem volna – mint egy átok, egy betegség a bőr alatt. Anita új színfolt volt, de nem tudtam mire vélni késői megjelenését. A lány, aki egyszer csak megjelent a Madarász Viktor utcai albérletéből a Sziklás-hegység immár katasztrófa sújtotta dombján. Micsoda baromság. De ha egyszer ott volt! Láttam, más is látta, beszélt is vele, és bár hivatalosan sosem állítanék ilyet, de én hiszek neki. Hogy előtte egy perccel tényleg a lakásában volt. Tudtam, hogy köze van az egészhez, de… de mi? Hogy kerül ide? Kinek a kije? Mint egy szereplő, akit túl későn írtak bele a drámába, jóval azután, hogy mindenki meghalt, a közönség tapsolt és hazament, s ő csak – a kulcsszereplő – most jelenik meg váratlanul, a saját maga számára is zavarba ejtő módon, s igen kelletlenül. Anita nem akart belecsöppenni ebbe a mesébe, ebben biztos vagyok. Nem ismert ő senkit, az építészt, az úszókat, a titokzatos Adriennt, a pornószínészeket, a transzvesztitát, az eltűnt fiút, az eltűnt falut, az eltűnt egész rohadt hóbelevancot… nem ismert senkit. Egyszerűen csak berepült a szobájába az a kurva madár, és neki annyi volt! Érezte is. Érezte, hogy nem csak ennyi. De nem tudott mit tenni, nem is tehetett volna semmit – segítséget meg pláne nem kérhetett volna. Egyetlen szerencséje volt, és ez is csak halovány szerencse: én már ismertem az egész mesét, és tudtam, nem véletlenül keveredett a repülőgéphez. Tudtam, hogy semmi keresnivalója ott, de valami mégis összekötötte őt és a többieket, akik most cafatokban terítették be a domboldalt. Vagyis akkor. Már csak a szél vitorlázik a tisztás fölött. Felkerestem a lányt az otthonában, beszéltem vele, többször is, de nem jöttem rá, mi köze a repülőn eltűnt, egymással a világ leggyanúsabb módján összekapcsolódó szereplőkön. Már éppen ott tartottam, hogy kelletlenül, de elfogadom: az értelmetlen és véletlen kuszaság egyik szála ő is, amikor… egyik napról a másikra én is eltűntem. Hókuszpókusz puff!

Akkor kezdődött az utazás az őrület partjaira. Egy hajón kötöttem ki. Egy rozoga, átépített naszádon, és hetekbe tellett, mire rájöttem, mi történik. Összekeveredett az idő. Nem tudok mást mondani, nem tudok mást gondolni, ha egyszer a többség 1939-ben ragadt, legalábbis egy sereg ember tudta úgy, hogy náluk 1939-et írnak a naptárak, és istenemre, hacsak nem a bolondok hajóján ragadtam, és mindenki megveszekedett elmebeteg volt, akkor igazat is mondtak! A hajó folyamatosan ködben, mit ködben, felhőszerű gomolyagban úszott, állandóan hideg volt, és mindenki kártyázott meg szivarozott meg bagózott, néha keféltek egyet az emberek, és zabáltak, folyton zabáltak, zabáltunk, még akkor is, mikor már csak kibaszott babkonzervek voltak. Lázálmok, kísértethajók és kísértet-repülőgéprajok… olyan helyeken jártam, ahova soha nem akartam eljutni. Anita, szegény, akiről azt gondoltam, összetört, megszikkadt és elzárt kis lelkének egy egészen kicsiny kisiklás is végzetes volna, mégis többet bírt, mint hittem.

Abban a zavaros időszakban, amire alig emlékszem, egy könyvtárban jártam, hogy minél többet megtudjak az 1771-es moszkvai pestislázadásról. Hiszi a piszi, ott jártam ugyanis. Azokban a napokban már bizonyos voltam benne, hogy időről időre a valóság egy másik síkjára érkezem, teljesen irányíthatatlanul. A múlt és a jövő úgy állt előttem, mint egy autópálya méretű diasor: a lábam alatt feküdt, s én bekötött szemmel járkáltam a felszínén. Így keveredtem szeptember 24-e estéjén 1771-be, Moszkvába. Életem legszörnyűbb három napját éltem át. Egy egész, kiheverhetetlen éjszakát töltöttem egy pestiesekkel teli hermetikusan elzárt körzetben a kétszáz évvel ezelőtti Moszkvában, majd a másnapi lázadás, és aztán egy következő napon a lázadás leverése… Aztán vége lett. Magammal hoztam egy csomagot, amit a második napon, a nagy kavarodásban rámbízott egy öregasszony. Úgy tűnt, ismert engem. Azt motyogta, a hajó, a hajón láttam magát. Ragaszkodott hozzá, hogy tegyem el a csomagot, mert ez elvezet ahhoz, amit keresek. Csak később fogtam fel, hogy az öregasszony magyarul beszélt. Tudják, mi volt a csomagban? Egy nagyjából negyven-ötven centi hosszú combcsont, belevésve: Giovanni Battista Pergolesi utolsó levele. Iszonyú volt és bizarr, s a csont mellett semmiféle levelet nem találtam.

Mikor újra Budapesten voltam a saját koromban, semmi más nem érdekelt, csak meg akartam érteni, mi történt velem. A Széchenyi Könyvtár régi búvóhelyem volt, jól ismertem minden zegzugát. A nagy kutakodás közepette, pihenésképpen, úgy láttam jónak, ha elsétálok a művészettörténeti részlegre, és festményeket nézegetek. A XVII–XVIII. század vedutáit, barokk és rokokó édeskedéseket. Meg akartam nyugodni. Akkor találtam rá egészen váratlanul egy számomra ismeretlen német festőre, Balthasar Dennerre. Kinyitottam az albumát, és a könyvtár nagy, süppedős fotelében lapozgatni kezdtem a festményeit. Ki tudja hányadik, huszadik, harmincadik portré után megpillantottam Anitát. A szívem, a torkom, a gyomrom egyszerre zsugorodtak össze gombóccá, és elöntött a forróság. Akit azon a képen láttam, igazán ő maga volt – korabeli ruhában, egy csésze kávéval kezében, és – erre csak később jöttem rá: ez taglózott le leginkább, túl azon, hogy ismerős arcot láttam a képen – boldog volt! Anitát soha, egyetlen alkalommal sem láttam ugyanis boldognak, nyugodtan és kiegyensúlyozottnak. Mélységesen össze volt törve a nap mind a huszonnégy órájában Akkor pedig, ott a könyvtárban már egy vagy két éve sem láttam őt, úgy gondoltam, egyszerűen csak elkóborolt, és talán, de csak talán egy intézet ápoltjaként él, rokonai nem lévén. Egyszer ő maga mondta nekem:

 – Senkim nincs. Volt egy kutyám, de öreg volt, és el kellett altatnom. Nem akartam, hogy szenvedjen.

Hát ennyi. Nem volt senkije. Így aztán eltűntnek nyilvánítottam, és ha az ideiglenesség illatával is, lezártam az aktáját. Akkor, ott a könyvtárban, azon a téli estén, abban a süppedős fotelben rájöttem és megértettem. Én magam is egy régi korból jöttem vissza nem túl rég, amiben látszólag semmi keresnivalóm sem volt. Hát megtaláltalak, gondoltam magamban. Megtaláltalak végre. Ott vagy. Ott vagy most is, igaz?

Megnéztem a kép keletkezési évét: 1732. Én legalább negyven évvel később toppantam be a történelembe. Sokáig nem értettem, mit kerestünk abban a században, aztán lassan derengeni kezdett…

Nem volt semmi kapcsolatom Anitával – ezen az egy festményen kívül. Így lettem megszállottja Balthasar Dennernek. A képeinek, az életének. Egészen odáig mentem az őrületben, hogy életemben először levéltárakat is felkerestem, hogy minél többet megtudjak róla. Így jutottam el Hamburgba. Az ottani levéltár őrzött egy kis bőrtáskát, benne Balthasar egy rövid életszakaszában keletkezett levelekkel. Az első, ami kezem ügyébe került, máris tele volt információval, és igazán futkosott a hátamon a hideg. Így szólt:

Kedves Baltus!

Alig kaphattam volna szebb ajándékot bárkitől is, mint éppen tőled nyár elején: elküldted hozzám ezt a titokzatos hölgyet, barátnédat ama nemkülönben rejtélyes küldetéssel, hogy segítsen nekem megírni a Stabat Matert. Scarlatti is nekiveselkedett és pompázatos lett, de hisz tudod. Együtt hallottuk! Tudom kezdetektől, hogy nyomába se érhetek, de szeretnék legalább felkapaszkodni a nagy férfiú mellé, lekuporodni a lábához kis szerzeményemmel. Dallamok, hangzatok igen, de ihlet semmi. Nyár elején aztán megjelent nálam ez a finom teremtés, és minden megváltozott!

Félre ne érts, kedves barátom! Mielőtt még azt hinnéd: nem volt köztünk semmi és nem is lehet! Súlyos beteg vagyok, vért köpök és minden. Szörnyűség[1], ami velem van. A lány kicsit zavaros beszédű, de még ha bolond is, bolondságában van logika.

Itt mindig naplemente van, Baltus! Vagy napfelkelte… Már nem is tudom, minden összemosódik. A lány tegnap távozott, azt mondta, dolga van, siet, már így is soká maradt. Összetört a szívem. Úgy megszerettem. Van erre a fájdalomra ír, Baltus? Nem, nem szerelem, hanem barátság és mélységes béke, amit mellette éreztem, Baltus, esküszöm, de őrület, hogy már nincs itt! Ha találkozol vele, öleld meg helyettem is, nekem már nem ment, annyira gyenge vagyok. És dühös! Itt a kolostorban imádkoznak értem, de már ők sem hisznek az egészben, és már én sem. Nevetséges komédia az egész. Ha a kapucinusoknak nem jutok eszébe, akkor már télen meghalok, hiszen minden készen állt rá, a betegség, a hideg, a zűrzavaros állapotok. De még várt rám ez a kis tavasz, és ezért mégis hálás vagyok ezeknek az ájtatosan vigyorgó, mégis komor csuhásoknak. Megengedték, hogy Anita a közelemben lakjon, itt legyen. Hiányzik, a fene egye meg. Köszönöm, hogy hozzám irányítottad.

Elkalandoztam kissé.

Nélküle nem született volna meg a Stabat Materem, köszönet neki és köszönet neked. Nem akarom falra festeni az ördögöt, de attól tartok, ez az utolsó levelem: ég veled, kedvenc festőm! És gyere el Nápolyba! Olyan szép.

Üdvözlettel:
Gianni
Pozzuoli, Nápoly,

1736 márciusi havának 10-ik napja

Hamarosan érkezett is a válasz!

Kedves Gianni!

Végy engem is a listához, kicsi Gianni, mert Istenen kívül én is hiszek a feltámadásodban, s hogy még előtted az élet, s a legszebb hangok! Senki másnak: neked kell kipiszkálnod őket álnok hangszereidből!

Anita hát elindult… Nem volt választásom. Azt hiszem, amiért találkoznia kellett velem, annak már a végére járt, s én nem marasztalhattam tovább. Valami titokzatos küldetéssel érkezett ez a különös lány (festettem róla egy képet, de titokban tartom, és senkinek nem bocsátom a szeme elé, hiszen akkor készült, mikor meg boldogok voltunk), és én nem állhattam a küldetése elé.

Törtem a fejem, de semmi nem jutott eszembe. Ugyan mivel tarthatnám itt? Úgy éreztem, eltűnne a világunkból, ha csak úgy szélnek ereszteném. Aztán eszembe jutott! Ennek a megvadult emberiségnek már aligha lehetne hasznára egy ilyen légies, könnyed és mégis oly szabad teremtés, de egy téli reggel felötlöttél bennem, ahogy éppen a Stabat Materen dolgozol abban a hűvös kolostorban, s azt írtad már január legelején (ó, legszörnyűbb hónap), hogy fogytán az erőd. Ez a lány, tudtam jól, különös élmény, különös érzés a társaságában lenni, és biztos voltam benne, életben maradásodat szolgálja majd barátsága. Meglásd, nem is leszel beteg többé, mélyen érzem!

Mi valami egészen különös háromszög vagyunk, nem gondolod, Gianni? A szerelem is hármasban szerelem igazán, mégoly távol is vagyunk egymástól mindhárman, hát a barátsággal nem ez a helyzet? Mindketten szeretjük őt, s talán ő is szeret mindkettőnket. És ez, tudod jól, bármelyikünkre igaz. Bárcsak láthatnálak már és megölelhetnélek, s arra a különös lányra is vágyom. De amíg nem kapom meg a járandóságomat Vicelley gróftól, postakocsira nincs pénzem. Szépen vagyunk. Bárcsak mielőbb hallhatnám a gyönyörű művedet! Végre már!

Kitartást Gianni,
ölel öreg barátod,

Baltus

S végül egy rövid üzenet az apát úrtól, hogy Gianni meghalt.

2.

Egyszer eljutottam Alexandria kikötőjébe. Gyorséttermeket vártam, autókölcsönzőket, játéktermeket, bárokat és persze irritálóan megnyerő, rafinált városlakókat. Ám itt minden másképp volt. Az épületek, vagy jobban mondva romok, néhol csak puszta kövek… Minden elbágyasztóan ősinek tűnt. És nagynak, túl nagynak. A szellemjárta, szellőjárta utcák a kikötőben végződtek, mintha minden út oda vezetett volna. Homok mindenütt… Az emberek tógákban és mindenféle más, nem evilági göncökben jártak, bár ha jobban meggondolom, a „járás” nem a legjobb szó arra, amit a helyiek csináltak. Inkább andalogtak, bágyadtan suhantak rejtélyes dolgukra. Ez a legtöbbször csak annyi volt, hogy a kikötő lépcsőjén leültek, és álmodozva bámulták a naplementét. Dologtalan naplopó népség, gondoltam magamban. Nem tudom, a Föld melyik kerekségén van ez a hely, de hogy nem az ötmilliós egyiptomi Alexandriában, az egyszer biztos. Nem tudom, hol lehet, de nem ott, ahonnan én jöttem. Mert van egy világ a mi világunkon túl. Amellett, amögött, egymásba fonódva. A legtöbbek előtt rejtve maradva. Mi miért érdemeltük ki, hogy féllábbal átszakadtunk ebbe a másik világba? Fogalmunk sincs, de van hozzá egy átjárónk. És ahogy az lenni szokott az áldásokkal, az áldottak gyűlölik a legjobban.

A királynőn kívül, azt hiszem, senki nem tud ezen az átjárón a maga kedvére ki-be mászkálni, a többségünk csak átjut, valahogy, amikor nem számít rá. Biztos vagyok benne, hogy Claude Lorrain és Nicolas Poussin is voltak odaát. Bár az utóbbiban nem vagyok egészen biztos, de Claude úr feltétlenül ismerte a helyet. Láttam, amit láttak, és mondhatom: minden igaz volt! Rómába, Alexandriába – a régi Alexandriába – tartva elaludt velük a tenger, s a hajójukkal átúsztak ebbe a hervasztó, álmosító homoktengerbe, ahol olyan iszonyúan nagy minden épület, ahol a lemenő nap olyan beláthatatlanul lassú, és ahol az idő olyan rettentően lassan halad, ha egyáltalán halad. Mert talán erről van szó, nem igaz? Hogy ez egy olyan hely a világon, ahol az idő végtelen lassúsággal vánszorog, nem tud haladni, nincs nyomás, nincs kényszer, hogy keljünk fel, aludjunk, dolgozzunk, tegyünk és ne tegyünk, és mindenekelőtt siessünk, siessünk minél jobban, siessünk, hogy elérjük a vágyainkat mielőtt meghalunk, gyengék és terméketlenek leszünk. Itt csak a tógás, leples emberek, s a végtelen, sivatagnyi idő van, és a homok, a romok mindenfelé.

Szegény Anitám, űzött kis teremtésem, igazán nem választotta ezt a megtiszteltetést, valahogy csak úgy hozzávágta a sors, a sorsa, amiből semmit nem értett. Ma már persze más a helyzet. Odaát pedig igen jól érezte magát. Kivirágzott! Ideát szerencsétlen nyomorult volt, egy szürke senki, akire senki se kíváncsi, és akit senki nem keres. De odaát, abban a másik, ámde kétségkívül valódi világban mindenki földig hódolt neki. Anita, a Madarász Viktor utca névtelen, flúgos senkije ebben a másik világban maga volt a Nap.

3.

Balthasar Denner három évvel Claude Lorrain halála után született. Ostoba módon emiatt nem jöttem rá azonnal a közöttük lévő kapcsolatra. De aztán előkerítettem egy berlini levéltárból Denner maradék leveleit. Az egyiket Antonio Belluccival, az olasz katonából lett rokokó festővel váltotta. Bellucci elmeséli az egyik levelében találkozását Claude Lorrain-nel:

„Amíg nem találkoztam Claude úrral, bizonyos voltam benne, hogy tájképeket akarok festeni, mert nálam jobban senki, de senki… hittem. Aztán megláttam a képeit, és higgye el, ő a legnagyobb tájképfestő, akit a világ látott! És Denner úr! Az is fog maradni! Claude úr szeme olyan világokat látott, amit maga el sem tud képzelni! Claude úr járt azokon a helyeken! Hozott is magával ezt-azt. Nála többet senki nem tud a fényről! Senki! A fény! A fény – a legmélyebb értelemben vett fényről.”

Denner egy hosszú levélben válaszolt, ahol kissé értetlenül, de nagyon udvariasan méltatta Lorrain munkásságát. Majd megjegyzi:

„Apám találkozott Lorrainnel, vagy ahogy ő ismerte, Gellée úrral, mert ez volt az igazi neve. Akkor már nyolcvan fölött járt. Állítólag valami csillagászati kérdésről beszélgettek (ami fölöttébb különös a számomra, mert apámról nem tudom elképzelni, hogy a csillagok varázslatával foglalkozott volna akár csak egyetlen percig is. Annyira földhöz ragadt ember volt, hogy tán még a fák lombjait se látta meg szívesen). Mindennek hatására a híres festő nekiajándékozta egy képét. Egyszóval, hiszi vagy sem, nálam függ a falon egy eredeti Lorrain!”

Hát így. Valami megvilágosodott bennem. De még mindig, még mindig nem értettem, még mindig nem kapcsoltam össze az információkat. Anita eltűnt. A naplójából kiderült, hogy egy napon a XVIII. században találta magát, ráadásul nem akárhol: Velencében! Az erkélyén üldögélt, és egyszer csak felfogta, hogy nem farsang van, és nem őrült meg, ez egyszerűen itt a múlt! Természetesen nem vettem komolyan a naplóját. Majd egy ködös, zavaros reggelen, a hátrahagyott cuccai között matatva a rendőrség által lezárt lakásában, persze titokban, kiderült számomra, lassan két év után, hogy nem egy elmegyógyintézetben várja a szebb napokat és nem bóklászik fene tudja, hol, hanem az 1730-as évek Olaszországában rekedt, s ez csak egészen véletlenül derült ki, egy addig számomra ismeretlen német festő megsárgult albumát lapozgatva. A repülőgép-baleset környezete szintén megtalálta Anitát, vagy Anita őket. Valami szövet, valami rendszer, egy háló, ami a tér és idő között feszül, meghasadt. De mitől? Erre én alig egy hónappal a könyvtári rádöbbenés előtt szintén ott találom magam! A XVIII. században, de korántsem abban a korban, amibe Anita jutott vissza. Ha nem írom be visszaérkezésemkor az internet keresőjébe, hogy moszkvai pestislázadás, akkor nem tudom meg, hogy egészen pontosan 1771-ben jártam.

És végül itt van Claude Lorrain. Mintha minden szál hozzá vezetne vissza. Mindenki elmondja róla, hogy járt ott, járt azokon a helyeken. Milyen helyeken? Pontosan hol járt Claude Lorrain, ahol nem lett volna szabad járnia, de mégis járt, és a festményei mind… Na itt a másik rejtély. Anita, a kis névtelen könyvelő naplójában ezeket a sorokat olvasom, és valószínűleg a világ Névtelen Könyvelői között egyedül van ezzel:

„Lorrain képei kapuk! Kapuk abba a másik világba! Szeretném hinni, hogy igaz, hogy nem őrültem meg, nem őrülhettünk meg mindannyian! Hogy ez valóság, hogy a valóság egy vékony szelete! Lorrain ott volt, nem tudom, hogy jutott át, de… És amennyire lassan telik ott az idő, még mindig ott van. Még ha vissza is jött, hogy megfesse, amit látott, Claude Lorrain fiatalkori verziója még mindig odaát van.”

Fogalmam sincs, honnan ismerte Lorraint. Ki beszélt neki róla? Denner? Pergolesi? És miért, milyen apropóból beszélt neki róla? És hogy a képek kapuk lennének? A kikötők voltaképp lehetnek kapuk, de… de csak szigorúan átvitt értelemben! Kapuk abba a másik világba! A képein szereplő hajók kiköpött másai annak, amin Anitával találkoztam, és ő is épp ilyen hajón távozott. Az egyiken megtaláltam őt magát is. 1639-ben készült a kép, és a Tengeri kikötő naplementében címet viseli. Hogy abban az évszázadban is járt volna? Dehogyis! Odaát, abban az odaátban találkoztak, és ami a képen látszik, az idő egy számunkra időtlenül elhúzódó szilánkja. Lorrain képein tehát… én is rajta vagyok.

Hófehér minden. Itt bent, ott kint. Kinyitom a szemem. Ott vitatkozok az egyik festményén valakivel. Anitát keresem, és dühös vagyok, hogy hova hozott, és miért nem tud senki semmit. Hát én magam is… egy részem ott maradt. Hát persze. Ezek nem festmények, ezek a fény szilánkjai.

Utóirat: ma délután megtaláltam Pergolesi combcsontjában az utolsó levelét, de nem mertem kicsavarni a tekercset, félek, hogy darabokra hullik. Este, nagyon óvatosan, nekilátok.

---

[1] Itt Denner a „Gräuelmärchen” kifejezést használja, ami inkább szörnyű, kegyetlen (tündér)mesét jelent, de így jobban kifejezi számomra azt, amire gondolhat.