Norman Jope verse (online megjelenés)

Vulcanus törmeléke

(Vulcan’s Detritus)

Talpam alatt meglepően élesen ropog a tufa. A napfény erőtlen itt és a levegő füllesztő.
Felvonó vezet fölöttem az alvilági hegyvidékre, ahol valaha a vén betyár Coleridge kétszer
is megfordult gránitcsizmájában. Már kétharmadig felértünk; huszonkilenc éve nem jártam
ilyen magasan, mégsem nyomaszt a dolog, sőt, öröm nézni a hegy porszürke
és sápadtzöld lankáit. A szikla is majdnem olyan ritka itt, mint a levegő, valahogy mégis a
hegyoldalhoz tapad. Akárcsak én. És elképzelem, hogy a leheletem a láthatatlan csillagok
felé szivárog.

Mögöttem Catania izzik a reggeli kánikulában és a rozsdaszínű cserepes szájakban
olvadoznak a gránitkövek. A nap idefent is messze van, akárcsak lent. Egy vézna fuvallat
enyhíti a menetet, ismét lehetővé téve a nyelvi kommunikációt. Kinyitom a számat, hogy
belélegezzem a hegyi virágok győzhetetlen pollenhadát.

Coleridge jön szembe, visszatérve sétájából, és én emlékeztetem, hogy Cecilia Bertozzoli
már vagy kétszáz éve várja az ágyban, egy másik, lehetséges, napfényesebb életben.
„Csak nem a még-meg-nem-születettektől kérjünk tanácsot?” – teszi fel gúnyosan a
kérdést, és a kezembe nyom egy még forró követ a csúcsról.

fordította Tarcsay Zoltán


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s