
Koplalni készülök
(megjelent az Apokrif 2016/3 számában)
Rámfér a tisztaság. Amennyi mocskot én
fantáziáltam már, amennyi árulást,
sunyi simóniát, máskor a tartalékok
sehogy sem indokolható visszafogását –
rámfér a takarítás. Kérlek, hogy utána
ne nyúljatok már hozzám, utcai cipővel
ne lépjetek rám: mert a talpatok nyoma
áramkört nyomtat rám, életet bélyegez,
akkor megint hiába, ott folytathatom.
Étvágy
(megjelent az Apokrif 2016/3 számában)
Idős egér vagyok. Egy lyukban élek,
szép nagy lakásban, ahol sok a sajt.
A kandúr, akitől tisztára félek,
nem járt itt régen. Ez jelzi a bajt:
lehet, hogy itt kushad a lyuk előtt,
némán, puhán, lélegzetvisszafojtva.
Nem mérlegel, kivárja az időt,
hogy szívemet a két mancsába fogja.
A spejzig ha csak át tudnék szaladni,
már följebb sorolhatnám magamat.
Egy kirándulás, egy sajtízű randi.
Mert az étvágyam a régi maradt.
Megfizettem
(megjelent az Apokrif 2016/3 számában)
Hatalmas kerülővel visszaértem
az eredeti állapotba. Eladom
a könyveimet, mint tizenhat évesen,
amikor pénz kellett erősítőre,
a gitárnyakat bundoztatni kellett,
azt nem lehetett házilag. A pénz,
az egyedül csak tőlem jöhetett,
tudták, hogy mi vagyok: úrigyerek.
Az alternatív létnek ára volt:
megjártam, megfizettem, elemeltem
a valóságtól magamat. A srácok
lökött puhánynak, félkegyelműnek
tekintettek, szerettek. Visszaértem
az eredeti állapotba, csendbe,
a zenélés-előttre, nem vagyok,
nem is leszek soha alternatív.
Akit irigylek
(megjelent az Apokrif 2016/3 számában)
Elvontan provokál. Vékony csapon
adja a tartalmát, könnyű neki,
mert tiszta súlya van. Örököse
komoly, törékeny, csúnya embereknek.
Mint zseblámpa a betörő kezében,
a káoszból egy kis kört kihasít,
éleset mutat: kulcslyukat, kilincset,
a padlón alvó pizzaszeletet.
Tudja, hogy hol jár, biztosan mozog,
a kis fénykörnél több, az már zavarná:
a lelke terjeszti ki nagy lakássá.
Amit nem lát, azt látja igazán.
Nem mozgatja a lámpát jobbra-balra,
nem muszáj részleteket látnia,
giccsel határos színeket kutatni;
nem botlik el a szennyeskupacon.