Lakásutópiák a társbérletek disztópiája után

Tárlat: Together! Die Neue Architektur der Gemeinschaft, Grassi Museum für Angewandte Kunst, Lipcse ///

A lakhatási válság globális méretűvé válása jól dokumentált. A többek között a piacgazdaság, a népességnövekedés és a fogyasztásközpontú, barkácsolt életstílusok eredményeként felgyorsuló individualizáció rohamosan dráguló metropoliszokat eredményez világszerte. A folyamat hol gyorsabban, hol lassabban érezteti hatását, léptéke pedig természetesen függ az adott hely regionális paramétereitől, de ma már egyáltalán nem lepődünk meg, hogy egyre több nagyvárosban akár ezernél is többen versengenek ugyanazért az ingatlanért. A szobakeresős casting/interjúrendszer pedig még újkeletű fejleménynek sem mondható.

A Weil am Rhein-i Vitra Dizájnmúzeum időszaki kiállítása, az Együtt! Új közösségi építészet is ezt a témát járja körül. Idén tavasszal második kiállítóhelyként a lipcsei Grassi Iparművészeti Múzeum adott ideiglenes otthont a tárlatnak, ami természetesen szintén nem előzmények nélküli: a közelmúltban több hasonló tematikájú vándorkiállítás is foglalkozott a fenntartható lakhatás kérdésével, például a berlini Német Építészcentrum (DAZ) Új sztenderdek – Tíz tétel a lakhatásról (2016) című tárlata, illetve a gelsenkircheni Építészeti és Mérnöki Múzeum (M:AI) Mindenki lakni szeretne. Igazságosan. Szociálisan. Megfizethetően (2016) névre hallgató kiállítása. Az Együtt! tehát egy kurrens és nagyon is élő diskurzusba illeszkedett: a kurátori hipotézis szerint ugyanúgy szemléletváltásra, megreformált lakhatásra van szükség most is, mint ahogy az ipari forradalom és a lakosság városokba áramlásának-tömörülésének kezdete óta szinte folyamatosan. A kiállítás emellett egy új tipológia kialakításának népszerűsítésére tett kísérletet, és – mint fogalmaztak – a „birtoklás gazdasága” helyett a „megosztás gazdaságára” helyezték a hangsúlyt.

A Together! felépítése igen egyszerű, négyes struktúrát követett. Az első szekcióban (Utópia most) a kurátorok megpróbáltak bevezető gyanánt kronologikus áttekintést adni a tágabban értelmezett közösségi lakóépítészeti projektekből, melyek a 19. század legelejétől egészen napjainkig meghatározzák, hogyan gondolkod(hat)unk a lakhatásról. Az alternatív történelmi ívet az utópista szocialisták (a Robert Owen által megreformált New Lanark és Charles Fourier falansztere) nyitották, de láthattunk példákat a kertvárosi mozgalomra (többek között Bruno Taut és Martin Wagner Hufeisensiedlungjának képében), önálló városként funkcionáló lakótömbökre (a vörös-sárga tömbjével emblematikussá vált Karl Marx-Hofot, Le Corbusier talán még ikonikusabb Unité d’Habitationját vagy a niemeyeri Edifício Copant), ugyanakkor megjelentek a központi konyhás elrendezés, a kommuna, a házfoglalás és a japán metabolizmus vívmányai is. Sajnos a közel 50 ilyen építészettörténeti mérföldkövet bemutató táblaerdő történeti íve a Grassi tereiben nem tudott úgy érvényesülni, ahogy a Vitrában megálmodták, így inkább önkényesnek és széttöredezettnek hatott a táblák csoportja, ami a tervek szerint körkörös-spirális elrendezésű lett volna.

A közösségi lakhatás elmúlt kétszáz évét bemutató táblaerdő a kiállítás nyitószekciójában

A kartontáblák áttekintését az elmúlt évekből származó, urbanista fókuszú dokumentumfilm-válogatás egészítette ki. Ezen filmek többségét a magyar közönség is ismerheti, hiszen például a szovjet modernizmus pusztuló remekműveit bemutató Minden naptól egyre távolodunk!, a foglalt toronyházként funkcionáló, félbemaradt Torre David, az önellátó dán kommuna történetét bemutató Christiania – Egy társadalmi kísérlet 40 éve vagy épp a londoni Barbican Centre mindennapjai a Budapesti Építészeti Filmnapok programjába is bekerültek az utóbbi években.

all(zone): Könnyű ház – A könnyű élet művészete, 2015, 12 perc (bemutató: Kínai Urbanista és Építészbiennále, 2015)

A következő egységben (A város mint nyilvános nappali) a kiállítás rendezői 21 olyan innovatív közösségi projektet válogattak össze, amelyek kortárs és jó példával szolgálnak nemcsak az élhető, minőségi, közösségi és megfizethető(bb) lakhatás terén, de köztes nyilvánosságú és használatú tereikkel hozzájárulnak ahhoz, hogy az épületek funkcionálisan illeszkedjenek a városszövetbe. Az épületek (többek között a tokiói Moriyama-ház, a bécsi Poolhaus vagy a közösségi építészetben mára már megkerülhetetlenné vált zürichi Kalkbreite) makettjeit szorosan egymás mellé, tömbként installálva egyúttal egy fiktív városmodellt is létrehoztak, amiben a kurátorok eltérő színekkel jelölték a különböző privát és publikus városi funkciókat. A több ponton összeérő, egymásba kapcsolódó makettek vizuálisan is megjelenítették azt az utópiát, ahol a város/városrész teljes egészében közösségi alapon szerveződik és elsődleges szempontként a városlakókat, illetve a rajtuk keresztül előálló társas szinergiákat veszi figyelembe, melyek sokszor láthatatlan-rejtett gazdasági előnyöket is kínálnak. A zömében svájci, osztrák és japán projektek az ingatlan mint tőkefajta felfogása helyett a lakhatás mint alapjog és a város mint organikus egység étoszait helyezték előtérbe.

Az utópista makettváros – a város mint nyilvános nappali

A kiállítótér a németül Clusterwohnungnak nevezett lakástípus életnagyságú változatává transzformálódott a harmadik szekcióban (Kollektív magánélet). Az ilyen típusú lakásokban az egyedülállókon kívül akár családok is együtt lakhatnak úgy, hogy a hálószobán túlmenően is megmaradnak privát tereik. Így mindenkinek van saját hálója, fürdője, kisebb konyhája, de közösen osztoznak egy nagyobb konyhán és a nappalin. A közös térrészek nemcsak a költséghatékonyság szempontjából bizonyulhatnak fenntarthatóbbnak, hanem társaságot is biztosítanak a lakóiknak: ezekben a terekben a közösségre vágyók egymással is megoszthatják a reggelijüket, kávéjukat vagy éppen csak a szabadidejüket. A valahol a klasszikus szobabérlés és a társasház/lakótelep között félúton elhelyezkedő lakóforma az elmagányosodás ellen lép fel határozottan, kedvez a munkamegosztásnak és kísérletet tesz arra, hogy élhetőbbé tegye a kapitalizmus jellemzően nem család- és otthonbarát időbeosztását.

Mivel méreteiből fakadóan egy ilyen lakást teljes egészében nem lehet a kiállítótérben bemutatni, a kurátorok falmatrica méretűre nagyított perspektivikus fotókkal próbálták a térmélységet érzékeltetni ott, ahol a múzeum terei szűkösnek bizonyultak. Hamar kiderül, hogy ez az elképzelés csak papíron működik: pont a Clusterwohnungot kellett volna a látogató számára transzparenssé tenni, a Grassiban megidézett térélmény viszont szinte alig különbözik egy nagyobb lakásétól, ahol az egyes szobákat más-más bérlők használják. Érthető okokból a közös tereket installálták, így azonban a lényeges kérdés – privát és publikus határvonalai – rejtve maradtak.

A Clusterwohnung közös használatú konyhája (a szövegbuborékokban a kurátorok által összegyűjtött válogatás olvasható a hasonló projektekben szerzett tapasztalatokból)

Ezen a ponton muszáj megjegyezni, hogy a kiállítás nem tematizálja kellő mértékben azt a megkerülhetetlen dilemmát, miszerint ha valami gazdasági-környezetpolitikai szempontból fenntartható és társadalmi szempontból is előnyökkel járhat, attól még nem lesz feltétlenül közkedvelt. Úgyszintén fontos kérdés, hogy az ilyen klaszterlakások meg tudják-e valósítani a privát, félprivát és publikus terek elválasztását, illetve hogy ez a modell mennyire tipizálható szociálgeográfiai értelemben. Egy adott közeg specifikumai (egyéni habitus, kulturális miliő, a társas érintkezés szabályai, az otthonnal kapcsolatos képzetek, jogi környezet – tulajdonjog, lehetőség a hosszú távú bérlésre, tervezhetőség és örökölhetőség kérdése) mind-mind olyan változók, amelyek egy ilyen otthon mindennapjait változtathatják meg.

Az Együtt működik névre hallgató záró szekció a közösségi irodával, ahol a látogatók lakhatást tematizáló társasjátékokat is kipróbálhattak

A fenti dilemmák kínzó alulreprezentáltságán enyhített némileg a kiállítás záró része (Együtt működik), ahol öt különböző finanszírozási modellt felvonultató projektet ismerhettek meg közelebbről az érdeklődők: az ún. Baugruppe típusút, a szövetkezeti alapút, az egyesületit, a magánbefektetésen nyugvót és a hibridet. (A példák közé felvették a barcelonai La Bordát és az egykori bécsi koporsógyárból magát sikertörténetté kinövő Sargfabrikot.) A Grassi munkatársai egyúttal a lipcsei (és Lipcse környéki) hasonló kezdeményezéseket is a jóhírű nemzetközi példák mellé invitálták. A co-working irodához hasonló térben videók, interjúk, leírások, grafikonok és a tervezés folyamatát bemutató ábrák segítségével a látogatók gyakorlatilag egy pop-up archívum-laborban böngészhettek, melyen keresztül áthelyeződött a hangsúly. Konkrét tulajdoni modelltől függetlenül igaz, hogy a valamilyen szempontból kollektív otthonok aktív részvételt kívánnak meg a lakóktól. Azaz a fenntarthatóság igénye nem áll meg gazdasági szinten (ti. költséghatékonyság és megfizethetőség), hanem annak hétköznapi, társas működtetéséért is felelősek vagyunk. Természetesen a kurátorok is kettős gesztusjátékot űztek a térrel: miközben a látogató a lakhatási projektekről informálódott, közben maga is egy rögtönzött érzékenyítő tréning első lépéseit tette meg, azaz egyfajta újrakondicionálás kezdődött meg – és lényegében ez a szemléletváltás volt a cél.

Fehér Gábor

A Vitra Design Museum Together! Die Neue Architektur der Gemeinschaft című kiállítása 2018. november 29-e és 2019. március 17-e között volt látható a lipcsei Grassi Múzeumban. (Kurátorok: Ilka és Andreas Ruby, EM2N)

(A fotókat a szerző készítette.)

 

IRODALOM

 

Ilka Ruby – Andreas Ruby – Mateo Kries – Mathias Müller – Daniel Niggli (Hg.): Together! Die Neue Architektur der Gemeinschaft (kiáll. kat.), Berlin, Ruby, 2017.

Ursula Kleefisch-Jobst – Peter Köddermann – Karen Jung (Hg.): Alle wollen wohnen – Gerecht. Sozial. Bezahlbar (kiáll. kat.), Berlin, Jovis, 2017.

Matthew Griffin et. al.: Neue Standards – Zehn Thesen zum Wohnen (kiáll. kat.), Berlin, Jovis, 2016.

Klaus Dömer – Hans Drexler – Joachim Schultz-Granberg: Bezahlbar. Gut. Wohnen. – Strategien für erschwinglichen Wohnraum, Berlin, Jovis, 2016.

Daniela Patti – Levente Polyák (eds.): Funding the Cooperative City – Community Finance and the Economy of Civic Spaces, Vienna, Cooperative City Books, 2017.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s