Feketemosó: Ima

A sáskák rövid úton marcangolni kezdték egymást, recézett lábak és hártyás szárnyak gyűltek a zacskó alján – ezen a száraz, zöld avaron addig folyt aztán a küzdelem, amíg a végén csak egyetlen ájtatos manó maradt, úgy-ahogy, állva. – Masszi Bálint írja a Feketemosót.

Pár havonta tartotta ezeket a heteket. Először örökkévalóság-heteknek nevezte őket, talán mert rettegett a transzcendenciának még a gondolatától is, esetleg valami rosszul felfogott vallásellenességből. Idővel mindezek kikoptak belőle, ahogy rájött, teljesen mindegy, milyen névvel illeti a rajta kívüli akaratok eredőjét, a lényegen egy név nem fog változtatni. És egyébként is, Isten egy elég jól bejáratott brand, mi több, egy igen frappáns szó is. Így születtek meg az Isten-hetek. Egy-egy Isten-hét szabályaihoz képest a sábesz már-már anarchiának tetszett. Bár voltak változó elemek, hirtelen ötletek mentén felbukkanó, különös szabályok, a megváltó elvonulások korpuszát a következők képezték: először is tilos enni bármit, ami be van csomagolva. Azután tilos enni bármi olyasmit is, amit el kellene készíteni – ez utóbbit rendkívül szigorúan vette, a vajaskenyér megkenése már elkészítésnek számított. Nem lehetett semmit magunkhoz venni, amit kémiai eljárással módosítottak, kezeltek, tartósítottak vagy ízesítettek – úgyszintén tágan értelmezett szabály, merthogy hiába lehet kapni péksüteményt csomagolás nélkül, hogy az ember azonnal haraphassa és felkenhesse a szájpadlására az édes, mélyfekete csokoládétölteléket – ilyen csodák tartósítószerek, mesterséges ízesítők és egyáltalában, ízesítés nélkül nemigen létezhetnek. Még a sózás is bűn egy Isten-héten, nemhogy a cukrozás – mondta nekem mindig, akárhányszor egy pékség csalogató kirakatára mertem meredni.

Az általános iskolában találkoztam vele először, imádkozósáskákat pakolt egy átlátszó zacskóba. Végtelen türelemmel, ami már akkor is annyira jellemezte, eresztette bele a kapálózó állatokat az arénába, ahogy ő hívta. Hogy honnan ismerte ezt a szót, akkor nem tudtam, és azóta is csak sejtem. A sáskák rövid úton marcangolni kezdték egymást, recézett lábak és hártyás szárnyak gyűltek a zacskó alján – ezen a száraz, zöld avaron addig folyt aztán a küzdelem, amíg a végén csak egyetlen ájtatos manó maradt, úgy-ahogy, állva. Azt azután kiemelte a zacskóból, és ünnepélyesen szabadon engedte.

Olvasni, azt viszont kötelező volt az Isten-héten. Nagy könyvtára volt, több ezer kötet. Örökölte. Bár a családjáról nem sokat mesélt, de az ex librisek elárulták. Az olvasásnak rituáléja volt, ahogy mindennek az Isten-héten. Először is az ember nem léphetett be cipőben a könyvtárszobába, ahová amúgy, ha sáros gumicsizmában trappoltam volna be, az sem zavarta volna – naponta takarítottak nála. Nem csak a cipőt, a zoknit is kötelezően le kellett vetni, és a szárnyas ajtó előtt hagyni, sőt, a zoknit összetekerni és bedugni a cipőbe, mintha attól félnénk, sivatagi kígyó mászik bele, amíg a szentélyben vagyunk. Mezítláb érzi csak az ember a fát a lába alatt, mondta, és nem akartam vele vitába szállni – mert bár a ház hajópadlója kétségkívül mestermunka volt, nekem nem feltétlenül a természetközeliség ugrott volna be róla elsőre. Miután fedetlen talpéleinken egy-egy könyvespolc elé gördültünk, megkezdődhetett a könyvkiválasztás szertartása. Mélyet szippantottam a nehéz, csokoládéillatú levegőből, és levettem egy könyvet. Felé nyújtottam, mire a fejét csóválta – természetes, az első felajánlás mindig sikertelen kell, hogy legyen, ilyen könnyen nem adják a megvilágosodást. Levettem még egy kötetet, mire elmosolyodott. Amíg vele voltam, a második könyv mindig Nietzsche volt, az első soha. Nietzschét mindig elfogadta. Mielőtt meztelen lábfejeinkre ereszkedve helyett foglaltunk volna a padlón, ő is levett egy könyvet és azonnal a kezembe nyomta. Továbbra sem szóltunk egy szót sem, nem is kellett. Mindketten tudtuk, hogy én ma ezt fogom olvasni; hajnalig, amíg el nem zsibbad a lábfejünk, és el nem alszunk egymást ölelve, a polcok előtt. Szexelni tilos volt.

Dániából jöttem haza, hogy meg tudjam még látogatni. Kirítt a zöld csempés szobából, amiben feküdt – mintha nem is egy magánkórházban, hanem valami barokk székesegyházban lenne. Áhítat és csodálat keveréke az arcán, esdeklő könyörgés a testében. Az ágya végéhez léptem. Nem ismert meg. Isten-hetet tartok – suttogta maga elé – már levettem a zoknim. Végigsimítottam a talpán. Érdes volt és száraz.