a kijárt csapás tisztásra vezet, / ott szaladnak ígéreteink. – Bödecs László írja a Feketemosót.
Tavasz lesz megint,
és elhajolnak a füvek az ösvényről,
a kijárt csapás tisztásra vezet,
ott szaladnak ígéreteink.
Elfelejted a nagy szavakat,
én is találok másik hangot,
leomlanak a kövek a hallgatás körül,
a templomomnak nincs szüksége falakra,
egyetlen fa az erdő közepén.
Ha csendes vagyok,
nem azért, mert nincs miről,
csak nincsenek még fülek,
hogy leveleim hallgassák.
Nem fölösleges, ami volt,
ültetett, gondozott, fölnevelt.
Aki tapos, rajtam himbál,
ne érje fel ágaim.
Keresem a szavaim,
megbocsátás, igen, ez jó lesz,
hála, hogy ne feledjem,
milyen, amikor egy arc váratlanul föltárul,
és az öröm reszketeg fészkét hordja rád madara.
Szabadság, igen, ez jó lesz,
kezébe teszem szabadságom,
ott tegyen naggyá,
ahol nagy a szükség,
ne éljek magamnak,
menedéke állatoknak,
gyökere a szeretnek.
Bödecs László (1988, Szombathely–Budapest) költő, kritikus, szerkesztő, a Károli Könyvműhely munkatársa, a PPKE BTK Irodalomtudományi Iskolájának doktorandusza. Verseskötetei: Semmi zsoltár (Apokrif–FISZ, 2015), Az árvíz helye (FISZ, 2018). A Kánaánhoz közelebb című kötete a 2022-es Könyvfesztiválra jelent meg.
Apokrif Online 