felemeli a tányért, közel tartja a csap feletti fénycsőhöz, a szennyeződés körül csillogva mállik szét a mosogatószer, de ott ül a rohadék középen, elnyeli a hűvös LED-fényt, mint a CT-n feltűnő gyanús, fekete árnyék. – Masszi Bálint írja a Feketemosót.
rámarkol a szivacsra, kifacsarja. IKEA szivacs, remekül facsarodik. sikálni kezd vele, először a nagyobb tálakat suvickolja, az alpakka tálalókat, alig férnek el keresztben a mosogatóban, rajtuk kaszinótojások szétpacsmagolt maradványai, elkenődött körözöttnyomok, kiszáradt sonkák. a tálcákat nem rakja a szárítóra, eltörölgeti inkább, úgy nem foglalják a helyet. hát, akkor megyünk lassan, mondják mögötte a különféle rokonok, menjetek csak, válaszolja, én elmosogatok. hallja a pusmogást, de nem foglalkozik vele, visszafordul a mosogató felé, a tányérok következnek, egyik a másik után, mosogatószer a szivacsra, sikálás, folyóvíz rájuk és a szárítóra velük. egészen belelendül, vajon miért pont a napi rutinoknak nincs romantikája, gondolja, hiszen egészen vad dolgoknak is van, a bankrablásnak, a drogozásnak, de még a halálnak is. a mosogatásnak nincs. a desszertes kistányérok jönnek, az aranyozott szélükkel, feltétlenül ezeket kellett kirakni, a mama ragaszkodott hozzá, bőven elég lett volna a papírtányér is, ennyi embernek. az egyik porcelánon makacs folt. az első pár rutinszerű dörzsölés nem használ, a gránátalma illatú tömény kemikália nem hozza le, rányomja a szivacsot, kifehérednek az ujjai. a folt nem mozdul, mégis, milyenféle mocsok lehet, gondolkodik, de semmi, amit kihozott a catering, nem hagy maga után ilyet, odaszáradt, kemény, sötét, mintha hónapok óta rohadna, marná bele magát a finom fehér porcelánba. hiába rokonok, barátok, még azt az ügyvédet is elhívták, amelyik a végrendeletet írta, csupa kultúrember, és tessék, nem tudják úgy enni a tormás sonkatekercset meg a kaszinótojást, hogy ne maradjon utánuk feltétlenül valami elmosogathatatlan. felemeli a tányért, közel tartja a csap feletti fénycsőhöz, a szennyeződés körül csillogva mállik szét a mosogatószer, de ott ül a rohadék középen, elnyeli a hűvös LED-fényt, mint a CT-n feltűnő gyanús, fekete árnyék. ilyet a krumplisaláta nem csinál. talán a zserbó. félredobja a szivacsot, reménytelen, puha svéd biszbasz, nem jó ez semmire, de van itt mosogatókefe, kemény, műanyag sörtékkel, majd ezzel rámegy. a felesége bezzeg tudná, mi ez és mivel jön le, gondolja, aztán el is szégyelli magát, miért tudná – csak azért, mert nő volt? hiszen utált mosogatni, ahogy ő is. együtt utáltak mosogatni. hallgatnia kellett volna rá, amíg még lehetett, és mosogatógépet venni, mint a normális emberek, így mondta mindig, az biztos leoldaná ezt az istenverését is a tányérról, ami a kefére is fittyet hány, meg sem moccan, nem adja semmilyen jelét, hogy mélyfeketeségéből kizökkenteni lehetne, talán atomi szinten kötött rá a tányérra. fuzionáltak, örökre és megbonthatatlanul. a haszontalan kefe a mosogatóban landol, a fém dörzsiért nyúl, ez igen, agresszív darab, ez majd felkarcolja a feketeséget, kiharapja az anyagot az anyagból, lehet kellene rá még hideg zsíroldó is, és felrémlik neki, hogy sósav is van a kisszekrényben, a tányér szinte vibrál a kezében, a tűzforró, vegyszeres víz vadul csapódik be az egyre sokasodó buborékok közegébe és gőzölög vissza az orrlyukaiba, kicsapódik a homlokán, belefolyik a szájába, végig csöpög a szakállán. leteszi a tányért és letörli az arcát. az ujjait ráncosra szívta a víz. ma már nem mosogat tovább. de holnap – holnap, ha kell, lángvágóval égeti le onnan azt a pofátlan, fekete maradékot.
Masszi Bálint Szombathelyen született, Budapesten élő ügyvéd. Rendszeresen jelennek meg novellái irodalmi folyóiratokban, antológiákban. Jelenleg első önálló kötetén dolgozik.
Apokrif Online 