A szavak gyűlöletéről: Tamás Gáspár Miklós halálára

Meghalt Tamás Gáspár Miklós, a filozófus. Életműve szüntelen igazságkeresés, vita, önkritika, visszatérés a kiindulóponthoz. Tagadás és újraalkotás, az ifjúkori ideálok újragondolása magasabb szinten. Örökös, fájdalmas és felszabadító gondolkodás. Filozófus volt, az igazságot kereste, nem a könnyű győzelmeket – ezért tudta elismerni, ha tévedett. Számára a filozófia nem önmagába zárt – eldologiasult – szaktudomány volt, hanem a legsúlyosabb társadalmi kérdésekről való beszéd tere: igazságkeresés a kritikán keresztül. Bírálata a legszigorúbb erkölcsi alapokra épült – ebben is élesen különbözött Marxtól, minden normatív etika kérlelhetetlen, gúnyos bírálójától. Ám éppen ez a protestáns szigor, s az erdélyi baloldal feledésbe merült hagyományaiból oly sokat merítő gondolkodásmód volt, szinte végtelenül széles műveltsége mellett, ami érvelését, stílusát utolérhetetlenné és megismételhetetlenné tette. Tudta, hogy a kritika nem a hangoskodástól lesz radikális, a gondolati tartalom, a következetesen és kérlelhetetlenül végigvitt módszer teszi azzá.

Mindegy, hogy Platón, Kant, Hegel vagy Lukács forgott kockán, a filozófia számára élet és halál kérdése maradt. Kései, monumentális tanulmánykötetét, az Antitézist olvasni: hajóút a kultúrtörténet szövegtengerén. S ez a tenger távolról sem olyan csillogó és sima, mint ahogy a tankönyvek láttatják, hanem sötét és viharos, zavaros mélyén megszámlálhatatlan roncs hever. Ezt a történelmet mutatta meg nekünk TGM, a tragédiák történetét, s ez az, amit el akar tüntetni szemünk elől a minden történelmi tudatot megszüntető spektakuláris későkapitalizmus, melyben csak és kizárólag a távlat nélküli örök jelen létezik. „A spektakuláris uralom elsődleges szándéka mindig is a történelmi tudás általános felszámolása volt […]” – írta Debord, aki Tamás Gáspár Miklós számára az egyik legfontosabb gondolkodó volt. (Debord, Kommentárok…, VI.)

Vigyáznunk kell, nehogy csalódjunk a szavakban – írja Platón a Phaidónban, melyet TGM a világirodalom egyik legszebb szövegének tartott, s a „szavak” alatt elsősorban az érveket értette. Mert ha a szép és igaz szavakat látszólag cáfolva találjuk – így Platón –, s csalódunk bennük, sőt azt képzeljük, hogy nem is létezik igazság, nincsenek is igaz érvek, valójában csak magunkat okolhatjuk: nem értettük meg a filozófiai vita, a szavak (az érvek) természetét. Csakhogy a szavak gyűlölete – tágabban értve – társadalmi, sőt politikai kérdés.

Világunk a szavak gyűlöletében él – a szenvedélyes igazságkeresőt bolondnak nézi. Vagy inkább: láttatja. Mert ez már nem Thalész esete a trák szolgálólánnyal (a csillagokba bámulva gödörbe lépő bölcselőt megmosolygó common sense), hanem hatalmi ideológia: a neoliberális kapitalista államrend bélyegzi meg bírálóját, s vele együtt az igazságot kereső érveket. „Igazság, igazságosság, csak délibáb” – mondják. S valóban, a társadalom jelenlegi állapotában az is. Nem is törekszik rá a posztmodern későkapitalizmus, relativizmust és depresszív hedonizmust kínál helyette. Az érvek gyűlöletét. Mert a spektákulum lényege: a szavak gyűlölete. Mi más volna a sokféle médium végeérhetetlen, jelentés és mélység nélküli szövegáradata, a spektákulum monológja, az a bizonyos heideggeri értelemben vett „fecsegés”, (vö. Antitézis, 312.) mint az igazságot kereső érvek megfullasztása? A szavak túltermelése mint a szavak gyűlölete.

Tamás Gáspár Miklós, ha nem is ezekkel a szavakkal, de valami nagyon hasonlót mondott ki az Antitézisben. Az ő megfogalmazásaival: a kapitalizmus pozitív pszeudotermészet, a munkásmozgalom megsemmisülése óta számottevő ellenerő nélkül tölti be a teljes szellemi horizontot. Ennek egyik – talán ha nem is a leglátványosabb – jele az osztály kategóriájának eltűnése, illegitimmé válása: „Az osztály mint gazdasági realitás ettől még nagyon is létezik, és éppoly meghatározó, mint korábban – ám kulturálisan és politikailag megszűnt. És ez a kapitalizmus diadala.” (Antitézis, 192.) Az igazságot kereső szavak szét akarják foszlatni a pszeudotermészet látszatát, észrevétetni a magát szükségszerűnek feltüntető hatalmi rend mögötti önkényt, esetlegességet. Feltárni, hogy a technológia nem maga az uralom, hanem csupán annak eszköze, hogy „a munkás számára a tőkés uralom mint technológia jelenik meg.” (Antitézis, 401.) Tamás Gáspár Miklós a valóban radikális kritikát kereste: veszélyes szavakat a spektákulum ellen, még ha reménytelennek is látszik a küzdelem.

„Vigyáznunk kell, nehogy meggyűlöljük a szavakat. Olyan ez, mint amikor embergyűlölő lesz valakiből – viszont annál nagyobb baj senkit nem érhet, minthogy meggyűlöli a szavakat” – mondatja ki Platón a halálra készülő Szókratésszel. (Phaidón 89d.) TGM a szavak szeretetére tanított egy szavakat gyűlölő, barbár korban. A szavait hagyta ránk. Ez az örökségünk, a terhünk.

HIVATKOZÁSOK

Guy Debord: A spektákulum társadalma. Kommentárok a spektákulum társadalmához. (Ford.: Erhardt Miklós) Open Books, Budapest, 2022.

Tamás Gáspár Miklós: Antitézis. Szerk. és ford.: Sipos Balázs. Kalligram, Budapest, 2021.

Platón: Phaidón. (Ford.: Bárány István.) Atlantisz, Budapest, 2020.

(A fotó Kováts Zsolt felvétele. Forrás: 168 óra, 1996. május 7.)