Feketemosó: Ami nincs a kezünkben

Folyamatosan úgy érzem, hogy nincs eredménye annak, amit teszek, hogy csak nem akar véget érni, szinte csak estékre korlátozódik a nyugalom, egy-egy lopott óra a semmiben, amikor nem kell görcsösen gondolkozni, hogy ez vagy az hogy is lesz, mit tudok tenni még, mi a tervem, mennyibe fog kerülni, mikor lesz rá időm. – Bödecs László írja a Feketemosót.

„Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszíttesselek?” „Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan felülről nem kaptad volna.”

A tél elején mindig meglep, ahogy megrövidül a nappal. Mintha ellopná valaki a fényt a világból, az erőt és a reményt az embertől. Settenkedik, fokozatosan jön, de mégis hirtelen érkezik meg. Sokan ilyenkor nagy fáradtságot élünk meg. Csipás szemmel, alattomos fejfájással, a hidegtől kiszáradt kezekkel, arccal, fázó vesékkel és elgémberedett vállakkal, derékkal próbálok ugyanúgy működni, mint máskor, és tenni mindent, amit szoktam. Sokszor meglepődve, hogy nem megy. Jobban ki van téve a testünk és a lelkünk is ezeknek a körülményeknek, mint amennyire azt belátjuk, vagy mint amennyire elviselhető sokszor.

Ha ránézek a lassúságomra, a kedvtelenségemre, a rövid napokra, hiába okolom magamat, ez a belső állapot, bár rontani lehet rajta általam is, azért leginkább mégis rajtam kívül áll. Szóval nincs más választásom, mint elfogadni. Az elvárások sokszor ugyanúgy ott vannak, a napi harcok nem állnak meg, küzdeni kell nemcsak az elemekkel, a társadalmi krízissel, de ezzel a benti faggyal is.

Folyamatosan úgy érzem, hogy nincs eredménye annak, amit teszek, hogy csak nem akar véget érni, szinte csak estékre korlátozódik a nyugalom, egy-egy lopott óra a semmiben, amikor nem kell görcsösen gondolkozni, hogy ez vagy az hogy is lesz, mit tudok tenni még, mi a tervem, mennyibe fog kerülni, mikor lesz rá időm. Amikor aztán elkészül valami, megkapja ezt a pipát, hogy kész, és a megkönnyebbülésen kívül, a hálán kívül a túlélésért nem sok mindent érzel. Kezdődhet újra.

Különösen nehéznek tűnik nem beleragadni a rutinos elviselésbe, megtalálni az örömöt, és látni, hogy érkezik valami. Nem véletlen, hogy a téli napforduló körülre datálják Jézus születésének idejét, valószínűleg, ha szimbólumként tekintek rá, éppen ezt hivatott jelképezni, és ez jó így.

A lopott percek egyikében bementem a Mária utcai templomba, a jezsuitákhoz. Csak egy kicsit akartam ott lenni ebéd után, csendre vágytam, nyugalmat kértem. Ehelyett szinte azonnal hallottam kintről a nem éppen angyali, de legalább olyan iszonyú (Rilke első duinói elégiájából a szókapcsolat) kiáltást: „Segítsen, segítsenek”. Láttam magam előtt a helyzetet, valaki a szokásos nyomorultak közül valamit szeretne, nincs közvetlen életveszélyben, csak valami a lelkében, az életében végzetesen elakadt, és pillanatnyi figyelemre szorul. Könnyen lehet, hogy csak kéreget, lehet, hogy elvesztett valamit. Meghallottam, de folytatni akartam az imát. A léptek hangjai az utcáról arra utaltak, vannak ott emberek, nem kell mindenhol nekem ott lennem. Aztán elhaltak a léptek, süket aszfaltcsendben megint ugyanaz a kiáltás, segítség, segítsenek. Mondtam magamban, jó, Uram, hallom, itt vagyok. Kimentem az utcára. Egy középkorú férfi volt az, ismertem már a környékről, de ritkán láttam, nem sokat tudtam róla. „Atyám, segítsen, nagyon kérem, letérdelek, segítsen”. És mímelte az imádkozást, a térdelést. Mi ez a drámaiság? Mi lehet mögötte? Nem igazán kíváncsiság volt, amit éreztem, de kinyíltak a csatornák az elmémben, mintha ketten lettünk volna egy szűk folyosón, vagy beszorultunk volna a liftbe, figyelni kezdtem. Azt válaszoltam, kissé nevetve a megszólításon, meg a szánnivaló, megejtő bohóckodásán, „Én csak egyszerűen Laci vagyok, de miben segíthetek, mire van szüksége?” Előadta a történeteit, az ilyeneknek a fele mindig körítés, a másik fele, ha jól hallgatsz, ha ott vagy és igazán figyelsz, valamivel közelebb van a valósághoz. Epilepszia gyógyszerre kell, azt kiváltani, na igen. Ez a szokásos. Annyira nem volt részeg a fazon, de lehetett benne valami, nem vagyok nagy kocsmajáró, de valamennyi tapasztalatom van a kétségbeesett részegségről. Mondott még valamit, hogy az Istenre kér, áldjon meg az Isten, meg legyen a legboldogabb karácsonyom, neki nem lesz! Vajon miért? Mire mondja ezt? Persze egyértelműen láthattam, de nem az érdekelt, amit feltételezek. Végül is adni akartam, megesett a szívem rajta, mindegy, hogy mi lesz. Viszont megkérdeztem, mi a baj tulajdonképpen, miért kéreget. Azt mondta a felesége rokkant, de nem is akar vele lenni már, mármint a nő, de ő mindent megtenne érte stb. Kérdeztem, miért nem dolgozik, nem hajléktalan, mit csinál az utcán. Azt mondta, festő, de nem fizették ki, már kétszer is átvágták. Biztattam, hogy a festő szakma nagyon jó, hiány van mindenütt festőkből, ne adja fel. És ha nem akarják odaadni a pénzt, azt se hagyja, menjen dolgozni, és olyan helyet keressen, ahol megbecsülik, fessen a szomszédoknál, ismerőseiknél, ha kell. A jó ég tudja, mi jutott el hozzá mindebből. Nekiszegeztem a kérdést, hogy most megy és elissza azt a pénzt, amit adtam neki? Arra elég volt, de másra nem. Azt mondta, már nem kell sok a gyógyszerhez, esküdött, hogy nem issza el. Mondtam, hogy ne hagyja otthon a feleségét, szüksége van rá, beszéljenek. Még sokszor boldog karácsonyt kívánt, köszönetet mondott, én is elismételtem a biztatásokat. Még épphogy csak elkezdődött az advent. Hol van még a karácsony?

Előbb néha kialszik a fény teljesen, hogy csak az maradjon meg, ami igazán fontos. Addig tűnik el minden, ami fontosnak látszik, amíg végül is rájössz, hogy semmi nincs a kezedben. Olyan érzés térdelni ekkor, mint halottnak lenni. De letérdelsz, és valaki meggyújtja az első lángot, az első a hité. Nemsokára meggyullad a második, felemeled a fejed, és a szemedben újra megjelenik a kíváncsiság, valami készülődik a messzi ég alatt, és szinte már látod derengeni. A harmadik a szereteté, betör a sötét égen át, mint a csillag. A negyedik pedig a születésé, már nem halott vagy, hanem újszülött, amit felemel egy ringató anyai kar, és amire figyel a magasságos ég, és mosolyog rá minden tekintet.