Míg disznóvágáskor a többi fiú az ól mögött bujkált, hogy valahogy megússza a tennivalót, addig én zokszó nélkül vettem részt akár a mosásban is, mert közel szerettem lenni Lóránthoz. Ő egy igazi punk volt, és én is az akartam lenni. Apám kiröhögött, amikor mondtam neki, de megegyeztünk, hogy előbb legyen egy rendes szakmám, utána elmehetek punknak. Lóránt nagyon szorgalmasan tevékenykedett mindenben, ami a faluban történt, ezért nem utálták, de szeretni se igazán szerették. Valójában bolondnak nézték. Én tudtam, hogy a városban sokan vannak, és bár az osztályban azt mondták, hogy jobb, ha átmegyek a másik oldalra, ha egy punkot látok, én nem hittem nekik. Persze amikor punkokról beszéltek, akkor a Lórántot nem értették bele. Nagyjából, mint a homokos Gézát. Ő minden lánybuliba mehetett, mert az úgy volt értendő, hogy csak a lányok és Géza. A punkság meg úgy, hogy kivétel a Lóránt. Szóval nekem ő volt a példaképem, és szerintem a városiak is azok lettek volna, de még nem láttam akkoriban egyet sem. Ettől függetlenül úgy képzeltem, hogy egyszer talán majd befogadnak maguk közé. Nem kell szakma, majd világgá megyek, azt hittem ilyesmi a punkság lényege. Egy magazinban olvastam róluk, amit a szomszéd Göde hozott át a Lada ülése alá rejtve Csehszlovákiából. Próbáltam egy szótárral megfejteni a képek melletti részeket, olyasmik voltak benne, amiket egyáltalán nem értettem, de a Rebellion, politisch, Rowdy szavak elég menőnek tűntek ahhoz, hogy másnap felfirkáljam őket a padra matekon. Lóránt idősebb volt nálam, szóval nem barátkozott velem, meg koleszban lakott egész évben, de azért volt lehetőségem ellesni pár dolgot. Például a tapétaragasztót, amit a hajára fújt, láttam az ábécében, amikor vette, engem épp elküldtek kávéért. Álltam a daráló mellett, próbáltam a kosara fölé lesni, ő pedig észrevett. Csettintett a szájával, és megrezegtette a nyílhaját, mint aki valami titkos üzenetet ad át. Dagadó mellekkel tértem haza, bár otthon nem tudtam elszámolni a visszajáróval, de megérte. Apám szerint nem tudok összeadni, szerintem meg csak punkhajat csinálni nem tudok. Be kellett mennünk az ügyeletre, hogy a fejemhez ragadt kezemet és a kupak egy darabját elválasszák egymástól. Még egy ilyen, és kitagadnak, fejezzem be ezt a punkosdit! Jó, hát most nem sikerült, de maradt még hajam, legközelebb jobban figyelek. Ők ezt nem értik. Nem mehetek úgy a szakközépbe, hogy egy senki vagyok, lennem kell valakinek, egy punknak. És akkor az összes punk az isiben már mind a bandánkhoz tartozik majd. Nem mehetek tökegyedül, a nagyobb fiúk olyanokat mesélnek a koleszról, amit csak egy punk élhet túl. Az isibe is minden nap annak tudatával megyek, hogy érinthetetlen vagyok, belső punk, csak még nem látszik ki. Bár Gyuri valamelyik héten választás elé állított, hogy akkor most döntsem el, mi vagyok, mert szerinte valaki vagy rokker, vagy punk, vagy diszkós. Azt tudtam, hogy diszkós nem vagyok. Rokker egy kicsit lehet, hogy igen, de eddig sose kellett kimondanom, és különösen nem választanom. Azonnal döntsek, hogy akkor most mi van, mert ő, vagyis Gyuri és a bandája ettől teszi függővé, hogy lógjanak-e velem. Mert ő rokker, és ha én meg ilyen feltűnően hallgatom a CPg-kazit, akkor sajnos én más vagyok. Holnapig kapok haladékot. De ha diszkós leszek, még meg is vernek. Szép kilátások, jó, hogy jött a nyári szünet. Lóránt végre otthon, viszek majd neki málnát, az jó ürügy. Kevésbé tűnt vidámnak, amikor hazaért, mint korábban szokott. Hallottam, hogy anyukája kiabál vele. Másnap intett a kapuban. Az intés olyan barátféle érzéssel lőtt át az út túloldalára, hogy tele lett a testem melegséggel. Ijedve és izzadva számoltam az órákat, hogy váljon már a nap holnappá, és jól kitalált málnatervem megvalósítsam. Reggel kirongyoltam a kertbe, megszedtem egy tálat, és alig vártam, hogy mozogjon nála a függöny, nem akartam felébreszteni. Délig beposhadt a gyümölcs, úgyhogy újabb adagot kellett gyűjtenem. Megláttam az udvarukon, egy követ pöckölgetett. Zavaromban megindultam a tállal a kezemben, és már messziről kiabáltam, hogy kér-e málnát, mert nálunk annyi van idén, hogy alig győzzük. Anyám ekkor rikácsolt ki a konyhaablakon, hogy legyek kedves a disznókat megetetni, én meg, odaérvén a kettőnket elválasztó árokhoz, a hang irányába fordulva belebotlottam a mélybe. Némi sötét, Lóránt arca, a mentő és az ügyelet maradt meg. Agyrázkódás, semmi különös, csak az ájulás, asszem. Reméltem, hogy az agyrázkódásba bele lehet halni, merthogy én vissza nem megyek az utcánkba többet, az is biztos. Még a héten csöngettek, azt hittem, a postás, de a vér megfagyott az ereimben, amikor megláttam Lórántot. Tejem a viaszkosvászonra folyt, ahogy remegő kezekkel próbáltam feltápászkodni. Azért jött, hogy jól vagyok-e, köszöni a málnát, pont a lába elé hullt, kicsit nevetett is, de mintha nem rajtam, inkább hogy ne érezzem magam ilyen topának. Barátok lettünk. Teljesen biztosan tudtam ezt két hét leforgása alatt. Amíg a bokámat húztam még, inkább ő járt át. Megtanította, hogy kell pengével felnyesni a farmert, hogy olyan szép szakadt legyen. Ezt persze láttam már a rokkereknél, de nem tudtam, hogy nekünk is szabad. Elmagyarázta, hogy mit jelent a piros cipőfűző, és hogy vannak a szkinhedek, akiknek meg fehér van. A faluban nem volt szkinhed, de azt mondta a városban sokan vannak, és azokat utáljuk. A ziherájsztű díszítéssel napokat töltöttünk, egyre jobb és jobb lett a kabim, amit anyám minden felháborodása ellenére megvett nekem a turkálóban. Most pedig ráfestettünk egy nagy A betűt. Gyorsabban vert a szívem, amikor csak ránéztem. Ha éppen vajért kellett a boltba menni, akkor is a vállamra vetettem, mert éreztem, hogy a menőség egyszerűen kiemel ebből a falusi, töppedt levegőjű mocsárból. Szerintem magasabbnak is látszottam a kabátban. Apám azt mondta, ne merjek ilyen cipőfűzővel piacra menni, mert a hentesnél már a nyelvükre vették. Lóránt nem volt hajlandó megtanítani a ragasztós hajmódszert, azt mondta fél, hogy kapok az apámtól. Pont azt nézegette, hogy milyen hosszú már a hajam, és mit lehetne vele csinálni, mikor megállt a házunk előtt a János bá. Tojásért jött, de másnaptól az egész falu azt harsogta, hogy homokosok vagyunk. Végül leborotváltunk két szakaszt a fülem fölött, úgy tényleg egészen punkfejem lett. Amikor már tudtam rendesen menni, kijártunk a tóhoz, és a fűzfa alatt heverésztünk. Vagy a szobájában hallgattunk igazi punkzenét. Valahonnan volt neki Ramones-albuma, az volt a csoda, egymás után cserélgettük az oldalakat, egybefolytak a délutánok a végtagokban zúduló hangorkánnal. Nem akartam, hogy vége legyen a nyárnak, hogy elmenjen a koleszba, én meg egyedül maradjak. Valahogy a saját punkságom már nem volt elég erős, hogy egyedül vigyem a hátamon, de már nem lehetett láthatatlanná tenni. A magányos farkas képe csak bizonyos napokon pumpált erőt a mellkasomba, a többin valahogy inkább kiszorította a levegőt. De a szeptember akkor is eljön, ha a tóba bújunk előle, és ránk hullik a kötelezőség akkor is, ha történetesen punkok vagyunk. Ősz elején még kijártam meztelenül fürdeni a csótóra, mert ezt a lázadást még markomban akartam tartani, amennyire lehet, és amennyire ezt egyedül képes az ember. De nem volt se jó, se vicces, de még kényelmetlenül furcsa se, mint a búcsúzásunk, amikor a kelleténél kicsit hosszabban öleltem meg Lórántot. Vagy ő engem. Az ősz egy nagy üres sehovasetartozás volt. A hazajövős hétvégén fura csíkok voltak a pulcsi alatt a karján. Takargatta, de észrevettem, ő meg engem. Ez most a menő, vetette oda, de gyorsan ráhúzta a ruhát. Furcsán és csúnyán kezdett beszélni. Azt mondta, a város harctér, és nehéz életben maradni. Lett egy gitárja, amire a kezdeti rajongásom ellenére egyre féltékenyebb lettem. Hiába jött haza, a szobában gyakorolt. Szerette, ha ott vagyok, de egyre kevesebbet beszélt, és egyre sötétebbek lettek a karikák a szeme alatt. Nem az, amit megrajzolt, hanem az igazi. Kilátszott a szomorúság a sminkje alól. Azt hittem, a gitár az, ami az időt ellopja a faluban töltött napokból, és én nem érthetem ezt a zenész dolgot. Megint kívül rekedtem Lóránt világán, amit messziről nézve irigyeltem, hiába ültem a zöld szőnyegén a rekamié mellett a szobája padlóján. Nem is jutottak el az akkordok a fülemig, mert a sírás eldugította a fülem. Még ez is, mindegy, hagytam. Ő is sírt, láttam a szemén, még ha próbált is elfordulni. Tompa és szürke hónapok következtek. Félévkor megbuktam matekból. Apám pofon vágott. Lóránt pedig egy szerdai napon kiugrott a kollégium emeleti konyhájának ablakán.
Farkas B. Szabina 1985-ben született Pécsett. Tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem BTK filmtudományi és esztétika szakán végezte, majd ugyanitt pedagógus mesterdiplomát szerzett. Azóta a fotó-, és színházművészet területén tevékenykedik. 2021 óta publikál, prózái és versei jelentek meg.
Apokrif Online 